Tyúkeszű vers

A szavak, mint a tojás héja: bennük
valami él, talán éppen a kód,
s végül a tojáshéjat és a kódot
föltöri majd a törekvő utód,

és így életre kel - csipogni kezd, és
eleinte még érti önmagát,
de fölnő, s minden egyre titkosabb lesz,
érthetetlen és zárt, mint egy tojás.

Fejenállva kínaiul mintha
írom balra jobbról részben ezt most
lesz egész értelmes mégis
fent és fej így egymástól elszakad
irányítófülke az ottmarad
otthagyják és elmozdulnak
óriáskeréken egy gondolák
akár lent és talp vagy láb és súly
elszakadnak gyorsan fejenállva
tartoznak egymáshoz mik fogalmak
járok máskor ahol ott lebegve
szinte már írni szeretnék így
lesz súlytalan egész mégis másrészt
van ugyanott minden persze egyrészt
mindent látok másnak egészen
fejreállok amikor Reggel

haiku

Elmúlik - elmúlt.
Világjáró pillanat.
Lombos végtelen.

Körbeérő hasonlatok egy kertre

A kert, akár egy lélegző zsebóra:
életével mutatja az időt.
A semmiből lett ágak, bokrok, törzsek
színre színt raknak: lassú kártyajáték.

Minden tavasszal újra oszt a mágus,
és minden ősszel mindent bezsebel.
Mikor aztán övé a nyeremény,
zsebórájára néz és elszelel.

Tükörhold
(Tanka)

Tükröződő Hold
Napfényt tükröző fényét
tükrözi szemed.
Hold fényében a folyó,
folyik a víz, áll a fény.

Imaginárius szöveg

a²+1=0
mint egy krimiben egy képzelt hulla,
a²= -1
az egész csak átverésre megy,
a=gyök-1
létezik is, nem is - na ki ez?

Imaginárius létező,
mint egy önmagán fekvő mező,
forma, de amelynek nincs alakja,
tiszta öntvény, melynek nincs salakja,
a rímben van ott, nem a szavakban,
az időben, nem a pillanatban,
ott van a zenében, nincs a hangban,
nincs a parole-ban, ott van a langue-ban,
a formátlan, az egyetlenegy:
a=gyök-1

A végtelen köldökzsinór

A végtelen köldökzsinór,
anyát anyához kötöző,
miféle mélységekbe ér,
idő-e még ott az idő?

Rángatózó marionett
a rugdalózó kisbaba?
Honnan mozgatják két kezét,
hova vágyik, mikor haza?

S ha utoljára visszanéz,
hány eltűnt év mélyére lát?
Kétmillió? Kétmilliárd?
Lát ott egy ős-ős-ősanyát?

Vagy madarakat? Gyíkokat?
Mit sejt ott? Egysejtűeket?
Mit hall a távolból? Zenét?
Elektron-írta verseket?

Amikor fölsír, abban a
távoli kis hangban ki szól?
Hol kezdődött és hova ér
a végtelen köldökzsinór?

Teljesen mindegy, hogy magyarul írok,
Ha angolul írnék, sem volna más:
Iromány, összerakva sok betűből,
Sorokból, strófákból jó nagy rakás;

Mindig a (jelek) ^fölött van a ^lényeg,
Egyremegy, honnan valók a (jelek),
Sorok: a fák az ég aljáig érnek,
Strófák: az erdők végesek, de mélyek,
Az űrből az erdők sem látszanak,
Gea testén árnyékok játszanak:
Erdő, síkság nincs onnan már, csak fények.

Innen lentről olyan magas az élet!
Sóhajnyi léghuzat, ha föntről nézed.

Walhalla? Menny? örök vadászmezők?
Rohadó testek, múló temetők.
Irodalom? Tudomány? államok?
Tízezrével kipusztult állatok.
Talán valaki mégis érti ott is
Ezt a szöveget - de, ha nem, se baj:
Nekem már jó, ha elcsitul a zaj,

Igazibb, ha zenévé rendeződik,
Nyugalommá, amely mély csöndet őriz,

Hangok mögött, ritmusformák mögött
Ugyanazt, ami (nincs), ami örök;
Nyelvek között, nyelvek mögött, ^fölött ,
Gurgulázó, hermészi örömöt,
Ajtók egymásba nyíló titkait,
Régmúlt jövő időkre visszahajló
Isteni testek (néma)vágyait,
Aranyat, mely a fénytől oly aranyló:
Nem én látom, mert engem elvakít.

(Csak ez az üzenet lesz maradandó:
az égre széllel írott, halk message.)

Nincs

Nincs mit. Nincs miért. Nincs kinek.
De van tudás. De van hogyan.

Ha megpiszkálom a szavak
titokzatos lelőhelyét,
a hangyaboly megnyílik, és
száz hangya működésre kész,
cipelik osztott terhüket,
és mind konok, vak és süket.

Nincs mit. Nincs miért. Nincs kinek.
De vannak tájak, életek.
Születés, halál, fájdalom,
öröm, vannak hegyoldalak
az üres, kéklő ég alatt,
vannak fények, vannak színek,
van forróság és van hideg,
van minden, ami volt, csak a
vers, a szavak lélegzete
akadozik, hazug, üres:
nincs mit. Nincs miért. Nincs kinek.

De van hogyan. Van zenekar
- hát a karmester mit akar?
Van brácsa, cselló, hegedű
- miért marad mind egyedül?
Miért nem szólal meg a dallam,
amely mindig van, amíg hallom,
és elvész, ha megszólalok?

Megvan a kottázás mikéntje,
megvan a rajzpapír négy széle,
a jambus és a daktilus,
az őz és a krokodilus,
vannak szélviharok és szellők,
s talán kentaurok és sellők
is vannak, csak én nem tudom,
vannak-e még. Ezernyi nyom
mutatja, hogy mozognak, élnek,
de fényképeken el nem férnek,
s tévéképernyőn láthatatlan
mindjük, mert minden pillanatban
másképp mozognak, és nem tudja
elénk rajzolni őket az
elektronpont, amelynek útja
változatlan és ugyanaz.

A reklámfotókon a testek,
a gyönyörű fiatalok,
miért üresek, s miért szebbek
náluk bumfordi angyalok,
kiket ügyetlen kézzel festett
valami buta művész régen,
ki azt sem tudta, hogy nincs Isten
a csillaggal teliszórt égben?

Nincs mit. Nincs miért. Nincs kinek.
De van tudás. De van hogyan.
Van ez a rohadt know-how,
melyet szemétre kéne dobni.
Van a forma, a lukas zokni,
mit nem lehet foltozni már!
Működik tovább az enyészet,
és mint az ottfelejtett gépek,
ha magam már oda se nézek,
ő akkor is verset csinál,
hímzett köntöst a semminek.
Mert van tudás. Mert van hogyan.
S nincs mit, nincs miért, nincs kinek.

A rímek

A rímek, mint egy tehéncsorda: sok
hasonló alak, a mozdulatok
szinte egyformák; kicsik és nagyok
távolról már majdnem ugyanazok.

A rímek: mint egy ménes dobaja,
sok külön szóból támadt robaja,
parthoz verődő hullám moraja,
hullám-szavak közös, nagy sóhaja.

A rímben megnő s eltűnik a szó,
éppen, ahogy a ménesben a ló,
a rímben összeolvad az idő,
a rím: fölcsendülő nem-létező.

Két-három-négy sor az időben áll,
egymásban így tükörképet talál,
a mutatók állnak, az óra jár,
minden életre rímel egy halál.

A széttakarított szemantika

"Olyan takarítónős rend van"
- mondtam takarítás után.
A könyvek között furcsa csend van,
összeomlott a délután.

Ez itt azért volt azon, mert ott
amaz előbb idekerült,
azután már az kellett inkább,
és így került emez felül.

Füzetekről, könyvekről van szó.
Csak rájuk nézek és tudom:
melyik miért. Milyen személyes
tárgyak-takarta asztalom!

Telefirkáltam, rám hasonlít,
egyfroma társai közül
így vált ki egy könyv egy példánya
- ismerősen kezembe ül.

Boltban kapható füzetekbe
írok - de ők sem olyanok.
Minden vonással egyedibbek
az egyfroma, kockás lapok.

és amióta visszaültem
(így a takarítás után),
írok - hogy újra összerakjam
az összeomlott délutánt.

Sfumato

Holvanaszavakhatáraholvanaso-
ré?
Képzeljárnyakbólsfumatótaszavakkö-
ré.
Segyalakkáösszezárjamindüketa
rím,
rajzolatukritmusbólvanhangzókbóla
szín.

Itte zegyú jabbkí sérlet holva naha-
tár?
Milye nanya gaza mitasz ómé gössze-
zár?
Jelab etűj elah angé sjelad alla-
mis,
mihe zképe sttisztam ihe zképe stleszha-
mis?

Szavakablakásahegyedüledéke? csend.
Monda-tokba rejtett hangszer: megszólítva peng.
Peng a húr, akár a penge-éles gondolat
- gondolákon ingadozva járnak a szavak.

Gondolákon, gólyalábon, gólyabálba megy
minden percben minden szó, mert mindig új elegy
lesz belőlük: mondat s abból lesz visszafelé
visszafelé forgatott film, különös-szavú:
éle keigér a lláeb lyem ,sétmelej jú
(új jelentés, mely beáll a régiek elé).

A szavak mélyén

Ki lát a szavak belsejébe?
Hány betűből áll a hegy?
Ki lát a hegyek belsejébe?
Mik vannak ott? Kövek?
Ki lát a kövek belsejébe?
Ami ott van, van arra szó?
Ami belül van, nézhető?
Nincs belül már, ha látható!
S mi mindent lát ott, aki lát?
Hány szóból áll a kő?
S ha végül mégis megnevezhető,
ez a rím egy versre utal;
nem tudhatom, hogy ez a vers
akkor benne van-e a kőben,
hiszen a kő is az időben
létezik, és ha írva áll,
akkor hol áll? Egy verssor mélyén,
egy verssorrá lett utca szélén,
vagy egy hegy alján: néma rím?
De ki lát át egy verssor kövein?
(Talán inkább a sorok közti résen,
gondolatok sikátor-közein.)
S ha lát, mit lát a szavak belsejében?

Eltakarnak a saját szavaim.

Egy Micronics notebookra

Első versem számítógépen írva
legyen szonett. Szerintem ez a rendje.
Ha már a modernizáció trendje
így elkapott, hogy ezt már nem papírra,

de képernyőre vetem; semmi tinta,
csak majd a printer, ha leenterezve
áll a szöveg, escape, print preview rendbe',
(itt közben control-alt F1, de vissza).

Legyen szonett, formája bizonyítsa:
számítógép nélkül se volt hülyébb
az ember. Tudta, mi a rend, a forma.

Lúdtollal, később golyóstollal írta,
élvezte a kötöttségek nyűgét,
s akár nekem most, taknyos volt az orra.