NÉHÁNY ÉLETHELYZET, amely bárkivel, bárhol és bármikor megtörténhet:
- Régóta tartjuk a barátságot. De közben olyasmi történt, amit én nem tudok, és nem is akarok megérteni. János csúnyán viselkedett, de velem csak egyszer lehet kitolni. Megszakítottam a kapcsolatot vele. Még meg is bocsátok neki. De elfelejteni nem tudom, amit ellenem tett.
- Akkor kezdtem el gondolkozni, majd kételkedni Isten jóságában, amikor 10 éves fiamat halálra gázolták. Istent vádolom, mert ezt megengedte.
- Még szerettem volna meglátogatni az édesanyámat. Tartoztam azzal, hogy elmondjam neki, milyen utálatosan becsaptam ôt. Ö akkor nem vette észre, én eltitkoltam. Most bánt a lekiismeret, mert mire odaértem, hogy bocsánatot kérjek tôle, már kiterítve feküdt a szobában.
- Feleségemmel a viszonyunk a mélypontra jutott: nem nézünk egymásra, nem beszélünk egymással, a gyerekekkel sem törôdünk. Hûtlenséget vet a szememre. Kézzel-lábbal védekezem. De oda csak nem süllyedhetek, hogy bocsánatot kérjek tôle? ...
- Szerencsétlennek érzem magam. Akármihez kezdek, nem sikerül. Ebbe aztán belelovallom magam és egyik ballépést a másik követi. ùgy érzem, valami üldöz, amit nem ismerek.
- Különben jól érzem magam. Csak az éjszakáktól félek. Álmomban valaki kerget és én menekülök elôle. Nagy félelmemben alig veszem észre, hogy zsákutcába kergettek. A végén felordítok és felébredek.
- Nincs senki, akivel megbeszélhetném dolgaimat. Az osztálytársaim éretlenül vihognak, ha elôhozom a problémáimat. Szüleimre nem számíthatok, a testvérem bolondnak tart. Kihez forduljak?
- Gyakran vagyok búskomor. Ilyenkor látni se bírok senkit. Mindig akad, aki vígasztalni akar. Mondjam neki, hogy nincs szükségem a vígasztalására, és tûnjön el?
- Nem tudom elfelejteni azt az éjszakát! Mintha a pokol szabadult volna el bennem. Huzakodás után megütöttem, de hogy ez lesz a következménye, azt nem gondoltam volna. Jelentsem most fel magam, hogy mindennek én vagyok az oka? Mert ezt a lelkiismeretfurdalást már nem bírom ...
- Isten igen súlyos betegséggel látogatott meg. Tudom, hogy Ö kegyelmes. De azt is tudom, hogy a betegségem melyik bûnöm büntetése. Hogyan lehetne ezen a kínos helyzeten változtatni?
- Haragszom magamra, mert nagy a szájam, de persze akkor, amikor szólnom kellene, inkább hallgatok. Utána nem merek a tükörbe nézni, és legszívesebben eltüntetném magam a föld alá ....
- Belekergettek ebbe a függôségi helyzetbe. Sokáig azt hittem, engem nem szed le lábról senki. Most néha úgy érzem, hogy szabad eséssel zuhanok a mélybe ... Szerintem csak egy megoldás marad nekem hátra ...
***
A történetek középpontjában áll a nehéz helyzet, a baj, a csalódás, a kiábrándultság, a félelem, a gyanú, a sértettség érzése, a tanácstalanság, a fejvesztettség, az önmegvetés, a reménytelenség, a magára maradottság, a meg-nem-értés, a magamról lemondás. Szereplôjük lehet barát, szülô, gyerek, házastárs, ismerôs. Egy-egy ember, aki:
a) nem tudja, mit tegyen;
b) úgy érzi, bajával magára maradt;
c) a baja körül forog és nem tud, nem mer, nem akar szabadulni tôle;
d) az a benyomásunk róla, hogy ügye, gondja, problémája falként keríti be az egész életét, s ô annak foglya;
e) úgy érzi, számára nincs megoldás.
NINCS EMBEREM!
Legtöbbször ez a baj. Még annál is, aki búskomorsága idején mindenkit távol szeretne tartani magától. A baj ritkán jár egyedül, szokták mondani. És ebben nagy igazság van. ùgy vagyunk vele, mint a hólabdával. Maroknyi golyót szorítunk össze, de a havon görgetve, igen gyorsan nagy görgeteggé válhat. Az apró nézeteltérés családban, baráti körben, munkahelyen, utazás közben jelentéktelennek látszhat. De ez még nem jelenti azt, hogy nem okozhat bajt, késôbb. Egyszerre zavarosak, veszélyeztetettek lesznek a kapcsolataink, fal kerül közénk, amelyen át legorombítjuk egymást, s aztán a másik mintha megszûnne létezni számunkra.
Ilyenkor lenne szükség valakire, aki "kívülrôl" jön. Azaz, aki helyzetünknek, problémánknak sem érintettje, sem szenvedô alanya. Egyrészt azért, mert aki "benne van", nem látja a fától az erdôt, másrészt, mert nem terhelik azok az érzelmi mozgások, amelyek belôlünk kitörtek az ügyünk folyamán.
KI LEGYEN AZ EMBERÜNK?
Az elsô kérdés nem ez kell legyen. Hanem azt kell magunkból kibányászni, hogy mi, én, az érintett akarom-e az elsô lépést megtenni? Azaz, van-e igényem "közvetítôre"? Mert könnyen lehet, hogy az ügyem már olyan pontra jutott, amikor legfeljebb lemondással, dühhel vagy felszított elutasítással tudok hozzá viszonyulni. Vagy az is lehetséges, hogy az elsô lépést rangomon alulinak tartom. Vagy röstellek egy harmadikhoz fordulni, hiszen az a hozzáfordulásomat gyengeségemként (félre)magyarázná, s ki az, aki a gyengeségét, másra szorultságát szívesen napfényre hozza és bevallja? De a legfôbb kérdés mégis csak az, hogy akarok-e igazán kilábalni, az ügyet tisztába tenni, dolgaimat elrendezni. Mert hátha már meg is szoktam ezt az állapotot és - végsô soron - néha még azon kapom magam, hogy talán kicsit hozzám is nôtt, az életemhez tartozik. Elvégre a legnagyobb káoszt is meg lehet úgy szokni, hogy a végén még hozzánk tartozónak is érezzük.
KIHEZ FORDULHATOK?
Mivel gondjainkkal legtöbbször érzelmi, és nem értelmi síkon mozgunk, érzések és nem akarati döntések a hangadók, ezért ide kell az esetleges "segítôt" is besorolnunk. A felkérést, a meghatalmazást, a kiválasztást a bizalomnak kell megelôznie. Csak az igérhet megoldást, akiben megbízunk. Ennek a megszületése vagy nagyon spontán és gyorsan sikerül, vagy igen komplikált és szövevényes úton jön létre. Valaki szimpatikusnak látszik elsô pillanatra. De az elsô jó benyomás még nem biztosíték. Mint ahogy láttunk már heves ellenállás, sôt elutasítás után mégis csak indokoltan megszületô bizalmat is. Két ismertetôjelet azonban érdemes keresni "bizalmunk emberén". Az egyik a megértés, a másik a segítôkészség. Megértô az, aki nem teszi fel az orrára minden mondatomnál az ilyen vagy olyan morális szemüveget, hanem megértéssel van erényeim, de - legalább ugyanolyan mértékben - a hibáim iránt is. Nem szisszen fel, ha "meredeket mondok", nem ráncolja a homlokát, nem néz rosszallólag, ha más nézetem van, nem emeli fel tanítóbácsiként azonnal az ujját és a hangját.
A segítôkészségét sem úgy kell keresni rajta, mint aki hajlandó elfoglalni az én helyemet, átvenni a parancsnokságot, és engem a nézô székébe ültetni azzal, hogy ô majd mindent elintéz - helyettem. Aki így akar segíteni, az gyámkodni akar. Aki ilyen bizalmi embert keres, az ki akar bújni az ôt mindenképpen terhelô felelôsség alól.
Åtköltöztünk egy másik városba, s az új helyen háziorvos-keresésre indultam. Magamnak és családomnak. Ajánlottak valakit, fogadott, elvállalt gondozottjának. Mikor a rendelôjében sorra kerültem, bemutatkozás után rögtön levettem a zakómat, majd az ingemre igyekeztem sort keríteni. Megrôkönyödve kérdezte: Uram, mit csinál? Valami olyast dadogtam, hogy hiszen egy orvosnál elôbb-utóbb úgyis vetkôzni kell, de ô leintett és leültetett. Azután vette magának a fáradtságot, hogy kétórás beszélgetésben annyi ismeretet szerezzen meg rólam, hogy bármikor belehelyezhesse, beleélhesse magát jövendô páciense helyzetébe. Csaknem két évtizedig jártam hozzá, de ezután alig kérdezett. Néhány rutinnak látszó mondat után mindig tudta, - inkább megérezte -, hogy mirôl van szó. Nem lehetett nem megbízni benne.
MÉG EGY ELLENVETÉS JELENTKEZHET
"Nincs szükségem senkire, majd én magam rendezem el a sorsomat és elintézem a gondjaimat." Jó, ha ez a gondolat megszületik bennem, mert egészséges ösztönre vall. Mögötte az áll, hogy nem akarok senkit a magaméval terhelni, vagy az, hogy megpróbálom számba venni a saját erômet, lehetôségeimet, s azokat mozgósítom. Automatizálódott világunkban sokszor azért leszünk betegek, mert másokkal, vagy mással intéztetjük el dolgainkat, amelyeknek egyébkénti elintézésére csak úgy ágaskodnak bennünk az erôk. A lefojtott, fel nem használt erôk pedig még beteggé is tehetnek bennünket.
De a fenti mondat nem mindig válik be. Egyrészt, mert esetleg igen súlyos teherrôl van szó. Márpedig több vállra szétosztva, mégis csak megoszlik a teher. Másrészt kérdés, hogy helyesen mérem-e fel a saját erômet? Sajnos láttunk már embereket, akik a teher és a rendelkezésükre álló erô egymáshoz való viszonyát tévesen, vagy rosszul mérték fel. És belebuktak. Végül azt is fel kell térképezni, hogy milyen magas a fal, amelyet a bajom-gondom vont körém. Van-e még erôm és akaratom, hogy átugorjam, vagy végszükség esetén segélytkérô karommal kívülrôl is látható módon legalább integessek és mégis segítséget kérjek. A tapasztalat azt mutatja, hogy amíg átugorható, elérhetô vagy áttetszô a "fal", addig még bevethetô a saját erônk. Amennyiben azonban itt kétségeink támadnak, mégis jobb, ha más után nézünk, aki független a mi falunktól és annak magasságától.
ÉS, HA VAN EMBEREM?
Akkor se ringassam magam illúziókban. Én ember vagyok, annak minden jó és rossz oldalával. De ô is csak ember, hasonló adottságokkal. Ha ezt tudatosítom magamban, hiú csodavárással nem fogom eleve elrontani a kettônk jövendô, együttes munkáját.
Kettôt azonban nem takaríthatok meg magamnak: az ôszinteséget - megfelelô határig menôt! - és az együttes munkára való készséget.
Az ôszinteséget nem kell félreérteni. Nem kell a bensôm legmélyén addig kotorászni, amíg mindenáron elôhalászok valami fontosat vagy ijesztôt, amivel esetleg emberemet a magam oldalára hangolhatnám, vagy megdöbbenthetném. Elég, ha minden szépítés nélkül elmondom, és minden mozdulatommal is elárulom, hogy segítségre szoruló vagyok.
ùgy sem kell félreérteni az ôszinteséget, hogy állandóan csak a mellemet verem, de közben mozzanatokat, szempontokat, részleteket, amelyek bajom gyógyításához szükségesek lennének, elhallgatok, kikerülök és igyekszem rájuk nem emlékezni. Nem jó, ha eleve mindent magamra vállalok, de az sem, ha a bajom keletkezésével kapcsolatban semmiért nem érzem magam felelôsnek.
Ugyancsak az ôszinteséghez tartozik, hogy nem takarom el éppen azt a pontot, amely legjobban foglalkoztat, lenyom, leterhel az egész ügyben. Azt bizony nevén kell nevezni, hacsak nem akarom segítômet becsapni, ill. magamat is csalás áldozatává tenni. El kell nem csak ezzel kapcsolatos tényeket mondanom, hanem segítségére kell lennem, hogy összefüggéseket lásson. Arra a kérdésre, hogy milyen messzire mehetek el az ôszinteségben, csak azzal válaszolhatok, hogy addig, ameddig nem érezzük azt, hogy visszavonhatatlanul ki vagyunk a másiknak szogáltatva.
Az együttes munkára való készség nem merül ki abban, hogy kész vagyok tanácsokat elfogadni. Elvégre is ki szeret, még nyomora mélyén is, csupán "bólogató János" lenni? Esetlegesen elhangzó tanácsokat nem szabad rögtön egyenlôvé akarni tenni a megoldással. Ott kezdôdik a közös munka, hogy minden véleményt, tanácsot addig forgatok a bensômben, amíg úgy nem érzem, hogy - partnerem eltávozása után is! - azonosulni tudok vele.
Ugyancsak a készségemet fejezem ki azzal, hogy ha partnerem szavai, elképzelései, kérdései és feleletei hátterét is fel tudom kicsit deríteni. Jó beszélgetô partnerrôl nehéz rögtön képet alkotni. Hiszen ôt nem arra kértem fel, hogy ô maga kerüljön a helyemre, teljes nagyságában. Segítséget azért kértem, hogy benne, tehát a magatartásában és a szavaiban jól tükrözôdjenek, vagy éppen helyükre kerüljenek az én gondjaim.
Ha ezt beszélgetés közben egyáltalán nem sikerül felfedeznem nála, akkor számolnom kell azzal, hogy nem jól választottam.
További együttes munkánknak az is egyik fontos kérdése, hogy a másik hogyan viselkedik beszélgetés közben? Jónak, vagy rossznak nevezi-e azt, amit én mondtam? Értékeli-e, mérlegre helyezi-e szavaimat, hogy esetleg utánuk ilyeneket mondjon: "no, ezt jól megmondtad neki"; vagy: "a te helyedben én sem tettem volna másképp"; vagy: "no majd megkeserüli ezt még az az ember ..." stb. Vagy pedig következetesen kijavítja azt, amit én mondok, valahogy így: "no ezért kár volt"; vagy: "máskor jobban kell vigyáznod, mit mondasz", vagy: "a helyzeted nem sok jóval kecsegtet", stb. Aki mindent csak igenel, az hajlik a cinkosságra; aki csak zsörtölôdik, az szereti megjátszani a mindent jobban tudót és ezért veszélyes. Mögötte ugyanis vagy meghatározott erkölcsi felfogás áll, amelyen le akarja mérni az én értékemet, vagy nagyfokú bizonytalanság, ami miatt normák, szabályok és törvények mögé bújik el - talán nem is tudatosan.
S végül: kitartónak kell lennem. Ha már magam nem tudtam egyedül zöldágra vergôdni és segítségért folyamodtam, akkor meg kell tanulnom, hogy segítôm számára az a legnagyobb segítség, ha hálás vagyok neki.
HA JòHOZ FORDULTAM
segítségért, akkor sikerülhet ügyem, bajom, gondom, problémám megoldása (bár erre természetesen semmi biztosítékom nincsen!). Vagy legalább a megoldás felé vezetô utat nem fedi már átláthatatlanul sûrû köd. Ez már ok arra, hogy ami eddig teherként ott terpeszkedett az életem közepén, az most elôször a peremre kerüljön, sôt késôbb kiiktatható is legyen az életembôl. Embervoltommal azonban összefügg az a vágy is, hogy a tettes visszatérjen tette színhelyére. Ezért nem szabad újra meg újra visszatérnem az elintézetthez, s nem kell kacérkodnom az elôbbiekkel. Nem kell játszanom a fenegyereket. Emberségünkkel az is együtt jár, hogy fátyol borulhat ügyekre, a jótevô feledés fátyla, s jó, ha tiszteletben tartjuk a fátylat és a régvoltakra nem emlékezünk többé. Ne határozzák meg többé életünk menetét, ne terheljék le a mindennapjainkat, ne zavarják álmainkat! Szabadok lettünk, és ez mindent megér. Nincs szebb és jobb érzés, mint újra, görcsöktôl, terhektôl mentesen szabad emberként élni.
JÉZUS
is így látta ezt, és nem gyôzött errôl eleget szólni és szabadulást ígérni. ùgy ismerte meg az embereket, mint akik sokrétü megkötözöttségben lehetnek és egyáltalán nem szabadok. Munkatársait azért bízta meg azzal a nagy feladattal, hogy segítsék az embereket szabadságra jutni. Mert bennünk van sokszor és sokféle formában a belsô lázadás Isten és ember, sôt önmagunk ellen is. Ez görcsöket idéz elô a bensônkben, amelyeknek rosszkor kimondott szavak és teljesen elferdített tettek csak kárára vannak. A görcsöket fel kell oldani, a kötelékektôl meg kell szabadulni. A feladat nagy és nehéz, de nem lehetetlen.
Jézus azzal bízta meg elsô követôit és munkája késôbbi folytatóit, hogy mindent megtegyenek az ember szabadulásáért. Egyszer, Péterhez fordulva ezt ilyen képes beszéddel fejezte ki: "Neked adom a mennyek országa kulcsait, és amit megkötsz a földön, a mennyben is kötve lesz, és amit feloldasz a földön, oldva lesz a mennyben is" (Mt 16,19). A mennyek országa képe, tartalmát tekintve nem más, mint az ember minden kötöttségbôl való felszabadítása. S hogy ebbe az állapotba eljuthasson a sokféle kötelékkel gúzsbakötött ember, segítséget kap a Krisztus egyházától, amely a "mennyország kulcsait" kezeli. Azaz: kötelessége, feladata kötni és oldani, vagy más szavakkal kifejezve: rabságát, ill. felszabadítását meghirdetni az embernek.
EZT A SZOLGÅLATOT
szívesen vállalta és folytatta az egyház. Felajánlotta Krisztustól kapott feladata teljesítéseként segítségét az embereknek. Sok jó származott ebbôl az önzetlen szolgálatból. Sokan köszönhették az évszázadok folyamán életük sikerültét és beteljesedését az egyház által gyakorolt "kulcsok hatalma" jó munkájának. De, mint minden jót és nemest, ezt a nagy munkát is beszorította az ember keretek, formák, paragrafusok közé, azaz intézményt csinált abból, ami eredetileg közvetlen, az életet szolgáló segítség volt. Nem az volt a baj, hogy önmaguk tehetetlenségét és gondjaik megoldása képtelenségét kellett bevallaniok az embereknek. Hiszen ezt már az apostolok szájából is hallották: "valljátok meg bûneiteket egymásnak ..." (Jak 5,16), meg azt is, hogy ha valakit tetten érnek, a lelki emberek, tehát a gyülekezet hívô tagjai "szelid lélekkel" igazítsák helyre (Gal 6,1). Hiszen semmilyen ügyben nem lehet segíteni azon, aki nem jutott el arra a pontra, hogy segítséget kérjen.
A vallomást megkövetelték, sôt az okozott kár jóvátételét is. Amikor azonban tizenhárom évszázaddal késôbb egy egyházi gyûlés kötelezôvé is tette ezt a segélykérést, akkor nehéz döntés elé állította a hívôket. Nem kereshettek bizalmukat élvezô, megbízható beszélgetô partnereket, hanem adva volt - hivatalosan - a felszentelt pap, akihez mindenki köteles volt vallomásával járulni, hogy tévedéseiért, gonoszságáért, félrelépéseiért megkaphassa a kiszabott, fizetendô jóvátételt. A pap feloldozta ugyan a valló embert, de ez sokszor formálisan történt és a segítséget esetleg nem is keresô és elváró szükségével nem mindig hangolódott össze.
Elônye az volt ennek az immár kötelezôvé tett eljárásnak, hogy mindenki tudta: amennyiben felszabadító, jó szóra van szükségem, ott könnyíthetek magamon. Hátrányáról sem szabad azonban elfeledkeznünk. Gondoljunk kis településekre, ahol minden lakos ugyanannak a gyóntatónak kellett kiöntse a szívét, évenként és rendszeresen. Micsoda ismeretek birtokába került a pap! S aki sokat tud emberekrôl, az nem mindig tud ellenállni az ismeretekkel való visszaélés kísértésének. Szinte elképzelhetetlen mai ember számára, hogy ekkora hatalmi potenciál sûrûsödjék össze egyetlen ember kezében. Mert hiszen nem mindenki volt mindig és mindenütt hivatása magaslatán. Más szóval: túl nagy volt a kockázata annak, hogy a lelki-gondozásból lelki-ellenôrzés lett!
ROSSZ NEVET IS
választott az egyház erre a hivatalos aktusra, amennyiben konfessziónak nevezte el. Tartalmilag ez nem vallástételt jelent - pl. Isten, vagy Jézus Krisztus mellett - hanem egyöntetûen és válogatás nélkül a bûn bevallását. A segítségkérésbôl így lett a nyugtalan lelkiismeretû ember kényszerítése arra, hogy minél több bûnt fedezzen fel magában.
Mi magyarok pedig - ki tudja, miért? - egy, a török nyelvbôl átvett szóval kifejezve kaptuk ezt az egyházi intézményt. Gyónás ez a szó, amely annyit jelent a török eredetiben, hogy "önmagát vádolja". Micsoda félreértése ez Jézus eredeti parancsának! Ott ugyan megkötésrôl is volt szó, de a szabadságra feloldásról még inkább. Itt pedig nem segélyt, segítséget kért a tanácstalan, hanem kényszerítve volt esetleg még olyan bûnei bevallására is, amelyeket tulajdonéppen el sem követett. Hogy pedig segítôjével át is beszélje ügyeit, arra csak ritkán volt lehetôsége, mert a "feloldozás" is került valamibe: idôközben kialakult katalógusok alapján szabták ki a vétkesre a jóvátételt. És sokszor azzal büntették, hogy az ùrtól tanult drága imádságot, mint büntetést néhány tucatszor, esetleg százszor is mormolja el, lélek nélkül, gépiesen. És mindenképpen szívbôl megúnva, mire mormolása végére ért.
FEL IS LÅZADTAK
ismételten egyes csoportok, rétegek, népek ez ellen a kíméletlen gyakorlat ellen. Mi is tegyünk meg mindent, hogy ezt az intézményes, önvádoló szót, a gyónást ne használjuk. Túlságosan emberségünk ellen irányul, parancsuralomra és szeretetlen kényszerre emlékeztet. Nekünk embereknek segítségre van szükségünk, és nem megalázó parancsra. Mi felszabadulásra vágyunk, s nem arra, hogy egyik járom helyett egy másikat akasszanak a nyakunkba.
Luther Márton kora gyermeke volt, akit szerzetesként szintén ebben a szellemben neveltek. Híres 95 tételében, amellyel elindította a reformáció folyamatát (1517. október 31), elsô helyre tette ezt a mondatot: "A mi Urunk Jézus Krisztus azt akarja, hogy az övéi egész élete bûnbánat legyen." Hamarosan azonban arra kényszerítették saját tapasztalatai is, hogy elgondolkozzék az így elôállt állapotok fölött. Ezután kapott gondolkodásában teljesen más tartalmat ez a gyakorlat. Felfedezte ui., hogy az egyház sok visszaélése ezen a téren milyen káros hatással van kortársai életére. Hiszen amikor kényszerítik valamire az embereket, akkor nem szolgál az egyház, hanem tûrhetetlen lelki ellenôrzést gyakorol fölöttük. Amikor pedig a feloldozás elnyerése már gyakran nem a bûnbánaton és a feloldozás elfogadásán, hanem pénzen múlott, akkor Luther, mint gyóntató pap sem nézhette ezt tétlenül tovább. Åt- meg áttanulmányozva Jézus szavait Máté evangéliumában (16,19 és 18,18), rájött arra, hogy Jézus eredeti megbízatását akkor teljesíti igazán az egyház, ha a segítséget keresônek feloldozást, bocsánatot - azaz szabadulást hirdet. Minden eszközzel harcolt a gyónási kényszer ellen, aki pedig nála keresett segítséget, azt azzal vígasztalta, hogy csak arról beszéljen, ami igazán terheli. S ha segített, nem tartotta érte a markát, sôt még jóvátételt sem szabott ki. Arra azonban súlyt helyezett, hogy amikor Ura megbízásából bocsánatot hirdetett, azt nem ô adta - és elvárta, hogy a segélykérô Isten bocsánataként fogadja az ô szabadító és feloldozó szavait.
Kis Kátéjába a keresztség és az úrvacsora közé késôbb felvették egy kis kérdés-felelet formájában megírt tanulmányát is, amelyben gyakorlatilag mutatta be a felszabaduláshoz vezetô utat. Ezt a címet adta neki: "ìgy tanítsuk gyónni az embereket." A Nagy Kátéba is belekerült egy késôbbi "Rövid buzdítás gyónásra" címû fejezet. Ebbôl való ez a két mondat, amely már gyökeresen megváltoztatta és kiküszöbölte a középkor tévedéseit:
"Jegyezd meg tehát azt, amit gyakran mondtam, hogy a gyónásnak két része van. Az elsô a mi cselekedetünk és dolgunk: panaszolom bûneimet és sóvárgok lelki vígasztalásra és felüdülésre. A második Isten dolga: ember szájába adott igével feloldoz engem bûneimbôl."
Egy másik alkalommal úgy fogalmazta meg a lelkigondozás lényegét, ahogy azt már a korai középkorban is tették kolostoraikban a szerzetesek. Eszerint a lelkigondozás "testvérek kölcsönös párbeszéde és vígasztalása" (mutuum colloquium et consolationes fratrum). Erre vágyik a nyugtalan lelkiismeret, és nem vesszôre és fenyegetésre. Ezzel a felszabadító üzenettel indult el az evangélikusok egyháza, hogy segítségére legyen a segélykérôknek. Egészen Jézus üzenete értelmében. Luther örült, hogy újra megjelentek nála "lelki gyermekei", s igénybe vették a segítségét a wittenbergi templomban.
Lassan felocsúdott az egyház is abból az aléltságból, amelyet a reformáció okozott neki. Kiderült, hogy a római egyház nem szívesen adja ki kezébôl a gyeplôt, sem a neki kiszolgáltatott segélykérôket. Elôbbi hatalmi helyzetét pedig minden eszközzel igyekezett visszaszerezni. A tridenti zsinaton (1551) gyorsan kontrázott: nemcsak, hogy megerôsítette a 300 évvel azelôtt bevezetett gyónási kényszert, de rá is duplázott azzal, hogy elôírta, hogy minden halálos bûnt egyenként kell bevallani a gyónónak, a pap fülébe (innen a rossz emlékû "fülbegyónás" elnevezés).
LUTHER
elmélkedéseket is írt a segítségnyujtás áldott szolgálata igénybevételérôl, arról gyakran prédikált, egyetemi elôadásaiban ismételten foglalkozott vele. De ez nem jelenti azt, hogy a protestáns egyházakban nem hanyagolták volna el ezt a feladatot. Sajnos, sokan gondolták, hogy Luther a segítést megszüntette, vagy érvénytelennek jelentette ki. Errôl szó sem volt. Ellenkezôleg! A szentségekrôl 1519-ben írt iratában a bûnbánatot a keresztség és az úrvacsora mellett a harmadik, Krisztustól rendelt szentségnek tüntette fel, bár ettôl hamarosan elállt. Volt idô, amikor a római katolikusok és evangélikusok közti egyik legfontosabb különbségnek azt tartották az emberek, hogy az elôzôknek meg kell vallaniok bûneiket, az evangélikusoknak erre nincs szüksége. Tiszteletreméltó és szolgálatkész lelkészek mindig is akadtak, akik felajánlották ezt a szolgálatot híveiknek. De, hogy igen kiváló lelkigondozókról szinte legendák jártak, és hogy csaknem minden új ébredési mozgalom valamiképpen arról gondolkozott el, hogy "hogyan nyerek bûnbocsánatot?" - az mutatja a lelkigondozás eme fontos szolgálatának egyre nagyobb mérvû elhanyagolását az evangélikus egyházban.
MA KÉT FRONTON
kell annak küzdenie, aki még komolyan akarja gyakorolni a segítségnyújtásnak ezt a Jézus-akarta formáját.
Az egyik az intézmények, de az egyes személyek szavával szembeni egyre jobban elharapódzó bizalmatlanság napjainkban. Igaz, hogy minden úrvacsora elôtti vallomásnál elmondom, hogy megbízatásom van Jézustól a bûnök bocsánatára: "Akiknek megbocsátjátok a bûneit, azok bocsánatot nyernek ..." (Jn 20,23), s hozzátehetem még Jézus igazoló mondatát is: "Aki titeket hallgat, engem hallgat ..." (Lk 10,16). De a gyanakvás ezzel nem oszlik el. Különösen akkor nem, ha rájönnek az emberek, hogy szavaimnak nem sok hitele van. Hiszen esetleg én magam sem vagyok bocsánatra kész, vagy éppen az életem nem azt tükrözi, hogy "ahol bûnbocsánat van, ott új élet is van". Ha nem sugározza egész személyem a bûnbocsánat örömét, nehezen pattan át a szikra, hogy más szívekben fakasszon örömöt az általam hirdetett bocsánat.
Ehhez járul a nagy zûrzavar, ami a bûn körül kialakult. El egészen újmagyar nyelvünkig is eljutott ez a romlás: ki kér ma még bocsánatot? "Elnézés" a korszerû!
A másik front létrejöttét mi magunk, az egyház szinte kiprovokálta. A felvilágosodás óta ui. egyházaink egyre szûkítették a segítség ajánlatát rászorulóknak, fölöslegesnek tartva azt. A rászorulók serege azonban nem csökkent, inkább emelkedett. Lelkészgenerációk nagyon jól, tudományosan hirdették és ostorozták nagy részletességgel a bûnt, de elfelejtették a bûnbocsánat hirdetését négyszemközt a segítséget keresôvel, a csendes dolgozószobában. Mindig hozzá kell persze tenni, hogy tisztelet a kivételnek, és a sok jó mozgalomnak, amely éppen a bûnbocsánatot és a mély lelkigondozás feladatát írta zászlajára!
A lelkészek kiképzésében egyre nagyobb tért kapott a teológiai tudomány tanítása, egyre növekvô színvonalról lehet beszélni. De egészen a legújabb idôkig, - ki tanította a jövendô lelkészeit arra az emberismeretre, amely nélkül a legmagasabb teológiai tudomány mûvelése is eleve elvetélt vállalkozás? S ha lelkészgenerációk hovatovább nem tekintették a saját területüknek a lelkigondozást, a századfordulótól egyre erôsebben döngette a kapukat az az új tudomány, amely éppen ezt, az ember belsejének kutatását tûzte ki célul: a lélektan.
Ma is vannak lelkigondozásra, segítségre vágyó emberek, hiszen világunk egyre áttekinthetetlenebb és bonyolultabb lesz. Åm közvetlen segítséget most inkább más várószobákban ülve remélnek a kortársak, mint a parókiákon. Ha ezt nem fogadjuk el úgy, hogy Isten megmérte és könnyûnek találta a mi munkánkat, akkor az egyházi szolgálatnak ezt a fejezetét lezárhatjuk és az iktatóba tehetjük. Miért várjon még hozzáforduló segítségkérôkre az az egyház, amely belsôleg feladta ezt a területet? S ha ezt még magatartásával alá is húzza, miért fordulnának még hozzá a segítségre szorulók?
Megújulást csak a Szentlélektôl várhatunk, aki felébreszti lelkiismeretünket, megszentelheti, hitelessé teheti életünket és késszé tehet a segítséget kérôk emberi, testvéri szolgálatára. Mindig is készek kell legyünk a legkisebb szolgálatra is, hát még, ha emberekrôl van szó, akikért Isten mindent megtett. De semmiképpen nem tagadhatjuk meg az ôseredeti feladatunkat, melyet így foglalt szavakba Pál apostol:
"Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával ... és ránk bízta a békéltetés igéjét. Krisztusért járva azért követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel." (2Kor 5,19-20).
E KOMOLY
lelkiismeretvizsgáló buzdítással azonban nem csak lelkészek és a lelkigondozással közvetlenül foglalkozók felé fordulunk. Hiszen Jézus Péterben és társaiban nyilván nem akart valami pszycho-profikat kiemelten futtatni. Jézus a gyülekezetére is rábízta ezt a nagyon fontos feladatot. Érdemes elolvasni Máté evangélista által megôrzött szavait:
"Ha vétkezik atyádfia, menj el hozzá, intsd meg négyszemközt: ha hallgat rád, megnyerted atyádfiát. Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egy vagy két embert, hogy két vagy három tanú szava erôsítsen meg minden vallomást. Ha nem hallgat rájuk, mondd meg a gyülekezetnek. Ha pedig a gyülekezetre sem hallgat, tekintsd olyannak, mint a pogányt vagy a vámszedôt. Bizony mondom néktek, amit megköttök a földön, kötve lesz a mennyben is, amit pedig feloldotok a földön, oldva lesz a mennyben is. Bizony mondom néktek azt is, hogy ha közületek ketten egyetértenek a földön mindabban, amit kérnek, azt mind megadja nekik az én mennyei Atyám. Mert ahol ketten vagy hárman összegyûlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük." (Mt 18,15-20)
Ezt a szakaszt persze ne úgy olvassuk, mint valami szabályosan pontokba foglalt kötelezô rendtartást. Hiszen már az elsô "ha" szócska is feltételesen beszél egy elôállható esetrôl. De próbáljuk a szakaszt felgöngyölni a vége felôl. Jézus jelenlétét igéri annak a kettô-háromnak is, akik az ô szárnyai alatt gyülekeznek össze. Sôt még imádságuk meghallgatását is kilátásba helyezi, s az egyetlen feltétel - jaj, de kemény dió néha! - az, hogy közülük legalább ketten értsenek szót! Mert ezt sok körülmény zavarhatja, sôt tönkre is teheti. De ha egy eltévelyedett - értsd: segítségre, elirányításra vágyó - belekerült ebbe a közösségbe, akkor annak minden erejét mozgósítania kell, hogy a frontok tisztázódjanak. Csak, mint legvégsô eshetôséget említi Jézus a tévelygô elutasítását. De hát azon általában nehéz segíteni, aki nem akarja, hogy segítsenek neki!
***
Ne csak bûnrôl prédikáljunk és ijesztgessük egymást a várható következményekkel. Lelkigondozók és gyülekezetek hirdessék és éljék is azt, amit egy korai keresztény így foglalt szavakba:
"Ez pedig az az üzenet, amelyet tôle hallottunk, és hirdetünk nektek, hogy az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség. Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és a sötétségben járunk, akkor hazudunk, és nem cselekesszük az igazságot. Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan ô maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az ô Fiának vére megtisztít minket minden bûntôl. Ha azt mondjuk, hogy nincsen bûnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs bennünk az igazság. Ha megvalljuk bûneinket, hû és igaz ô, megbocsátja bûneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól. Ha azt mondjuk, hogy nem vagyunk bûnösök, hazuggá tesszük ôt, és nincs meg bennünk az ô igéje." (1Jn 1,5-10)
1995. október 31, a reformáció emléknapján.