1. Mi történt azon az utolsó éjszakán?
2. Hogyan ünnepelte egy korai gyülekezet az úrvacsorát?
3. Mit mondott Jézus azon az éjszakán?
4. Mikor vagyok méltó az úrvacsorára?
A kovásztalan kenyerek elsô napján, amikor a húsvéti bárányt szokták áldozni, így szóltak hozzá a tanítványai: "Hol akarod megenni a húsvéti vacsorát, hol készítsük el?" Jézus elküldött tanítványai közül kettôt, és ezt mondta nekik: "Menjetek a városba, és ott szembejön veletek egy ember, aki egy korsó vizet visz; kövessétek ôt, és ahova bemegy, mondjátok meg a házigazdának, hogy a Mester ezt üzeni: Hol van a szállásom, ahol tanítványaimmal együtt megehetem a húsvéti vacsorát? Ö majd mutat nektek egy nagy emeleti termet berendezve, készen: ott készítsétek el nekünk a vacsorát." Elindultak tehát a tanítványok, és bementek a városba; itt mindent úgy találtak, ahogyan megmondta nekik, és elkészítették a húsvéti vacsorát.
Amikor beesteledett, odament a tizenkettôvel; és amikor asztalhoz telepedtek és ettek, ezt mondta Jézus: "Bizony, mondom néktek, közületek egy, aki együtt eszik velem, el fog árulni engem." Erre elszomorodtak, és egyik a másik után kezdte tôle kérdezni: "Talán én?" Mire ô ezt mondta nekik: "Egy a tizenkettô közül, aki velem együtt mártogat a tálba. Mert az Emberfia elmegy ugyan, amint meg van írva róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja: jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik."
(Mk 14,12-21)
A következô néhány istentiszteleten az igehirdetések az úrvacsoráról szólnak majd. Azt gondolom, hogy úrvacsorai gyakorlatunk mellett - jó úrvacsorázó gyülekezet hírében állunk - arról beszélgetnünk is kell, hogy mi az úrvacsora, honnan ered, és mi a jelentôsége keresztény hitünk és életünk számára?
Mivel az úrvacsorát Jézus rendelte, mielôtt pörbe fogták és kivégezték volna, ezért elsôsorban utána kell néznünk, hogy mi is történt Jeruzsálemben azon a bizonyos éjszakán, és közvetlen elôtte.
1.
Nekünk, magyaroknak nem kell külön részletesen elmagyarázni, hogy a bibliai, azaz keleti gondolkodású emberek számára milyen fontos az asztalhoz ülés, egymás megvendégelése, meghívása, és minden jóval való ellátása. Mi magunk is szeretjük a vendégeskedést, és tudjuk, hogy már nem egy fontos, vagy nehéz ügyet jobban meg tudtunk oldani terített asztalnál, mint egyébként. Ebben nem különbözünk Jézus kortársaitól, akik számára egy vacsorai meghívás egyenlô volt a béke, a bizalom, a testvériség, a megértés és a megbocsátás ajánlatával. Már az òszövetségbôl ismerünk történeteket, amelyek ilyen közös evésekrôl tudósítanak, pl. Jákób, Izsák, sôt Jojákim király életébôl. Akik egyszer egymás asztalánál ettek, italából ittak, azok egészen másképpen látták további, közös ügyeiket. Öket már legalább a vacsora közös élménye kapcsolta össze egymással.
Jézus számára is magától értetôdô volt a vendégeskedés. "Asztalhoz ült" Lévivel, a vámszedôvel, miután elhívta ôt, hogy kövesse (Mk 2,15). Meghívatta magát Zákeussal (Lk 19,1-10), a farizeus Simonnal (Lk 7,36-50), s ezek a találkozások mindig nagy hatással voltak a jelenlevôkre. Lévibôl Máté evangélista-tanítvány lett, Simonnál pedig egy rosszhírû asszony esetén keresztül hirdette meg Jézus a bûnbocsánat nagy, isteni csodáját.
De nem csak meghívásokat követve vett részt Jézus étkezéseken, hanem igen sokszor ô maga hívott meg embereket, vagyis ô volt a házigazda. Gondoljunk csak az ötezer megelégítése (Mk 6,41), vagy az emmausi tanítványok történetére (Lk 24,35). Az ötezer megvendégelésénél azt olvassuk, hogy kezébe vette az öt kenyeret és a két halat, az égre tekintve megáldotta ôket, megtörte a kenyeret, s tanítványainak adta szétosztásra. Az emmausi vándorok pedig éppen arról ismerték fel az addig ismeretlent, hogy az asztalnál kézbevette, megáldotta, majd megtörte a kenyeret, és adott nekik belôle.
Nagyon fontos tehát már itt megjegyeznünk, hogy Jézus - elsô pillantásra - tulajdonképpen semmi rendkívülit nem tett, amikor azon a bizonyos éjszakán asztalhoz hívta a tanítványait. Csak folytatta, ill. befejezte vele a vendéglátó sorozatát, amely sok tekintetben minden zsidó családfônek kötelessége volt, legalább egyszer évenként, a páska ünnepén. Az Egyiptomból való szabadulás emlékére minden családapa bárányhúsból, kovásztalan kenyérbôl és keserû füvekbôl álló vacsorára hívta meg az övéit. A bárány emlékeztette ôket arra, hogy Egyiptomban az ajtófélfára kent bárányvér mentette meg egykor ôseiket a kiirtástól; a kovásztalan kenyér arra, hogy hirtelen kellett a fáraó elôl menekülniük, s nem várhatták meg, amíg megkel a kenyér; a keserû füvek pedig a zsidók egyiptombeli élete keserûségére emlékeztettek. Utána négy pohárnyi vörösbor állt minden résztvevô rendelkezésére, amely Isten kegyelmének négy megmutatkozására utalt, ahogy azt 2Móz 66,7-ben találjuk: "kiviszlek Egyiptomból... megmentelek a rabszolgamunkától... népemmé fogadlak titeket, és uratok leszek."
Itt vannak tehát a mi úrvacsoránknak a gyökerei is.
2.
Három megjegyzést kell azonban még az eddigiekhez hozzáfûznünk, nehogy félreértés essék.
Az elsô. Nagyon fontos látnunk, hogy Jézusnak ezek a különbözô vendégeskedései, asztalközösségei mindig is szálka voltak ellenségei szemében. Az evangélisták kettôs okát tudják ennek. Mindenekelôtt a farizeusok azt vetették Jézus szemére, hogy nem tartja magát a Keresztelô János-féle önmegtartóztató, aszkéta életstílushoz. János nem ivott, nem evett tiltottat, és amolyan vegetáriánus lehetett. Jézus így fogalmazza meg az emiatt ôt ért vádakat: "Eljött, aki se nem eszik, se nem iszik és azt mondtátok: ördög van benne. Eljöttem én (=emberfia), aki eszik és iszik, és azt mondjátok: íme a nagyétkû, falánk és részeges ember" (Mt 11,19). Másodsorban azt kifogásolták Jézuson, hogy bárkivel asztalhoz ül. Az elôbbi jelenetben így folytatódik Jézus mondata: "... a vámszedôk és bûnösök barátja". Ki mert volna az akkori társadalom alja népével egy asztalhoz ülni? S ha Jézus nagy tanítónak tartotta magát, akkor rá még szigorúbb szabályok vonatkoztak. Hogy ülhetett le kártyásokkal, galambversenyzôkkel, uzsorásokkal és kétes hírû asszonyokkal? S nem elég, hogy leült velük, de még a szeretetszolgálatukat is elfogadta, mint pl. azt, hogy a Simon-féle vendégeskedésnél a névtelen - de a jelenlevôk által nagyon is ismert asszony - kenje ôt olajjal. Simon keserûen meg is jegyezte: "Ha ez próféta volna, tudná, miféle aszony ez, aki ôt megkeni, ti. bûnös" (Lk 7,39). Azaz: Jézusnak tiltakoznia kellene az ellen, hogy ez a nô ott sürög-forog körülötte. Ki kellene kérnie magának ekkora szemtelenséget! De Jézus nem tett különbséget. Nem csak a meghitt családi kört látta szívesen az asztalánál, ahogy az zsidó családok páskavacsoráján szokás. Ö kinyitotta az ajtókat, hogy bárki bejöhessen, aki a vele való közösségre vágyik.
Ezt elôre jól meg kell jegyeznünk, ha majd magáról az úrvacsoráról beszélünk.
A második megjegyzésünk: a felolvasott igeszakaszunk világosan mutatja, hogy evangélistáink az úrvacsorai jelenetet "bevezetéssel" látták el, és beleépítették Jézus szenvedéstörténetébe. Márk szerint Jézus két tanítványt küldött elôre, akik ezzel és azzal találkoztak, s végül elôkészítették az elôre kiszemelt házigazdával az utolsó vacsorát. Fontos azonban ez a két mondat: "A Mester kérdi: hol van az a hely, ahol megeszem tanítványaimmal a húsvéti bárányt ...? ... Elmentek tanítványai és mindent úgy találtak, ahogy azt nekik elôre megmondta ..." (Mk 14,14-16).
Az pedig, hogy itt kimondottan már a "húsvéti bárány" elköltése áll a középpontban, azt mutatja, hogy Jézust akkor már a keresztény gyülekezet az ártatlanul megölt áldozati báránynak tekintette, akirôl Ézsaiás próféta jövendölt. Pál szavaival: "hiszen a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott értünk" (1Kor 5,7).
Erre is vissza kell még térnünk. Azt jegyezzük meg viszont, hogy Jézus itt az igazi házigazda, aki másképpen hívogat, mint egy palesztinai családfô a páskavacsorához. Küszöbön álló szenvedése és halála már elôrevetíti árnyékát az utolsó vacsorára is. Feltûnô, hogy ô ott kenyeret és bort oszt szét (se bárányhúsról, se keserû füvekrôl nincs szó), de ô maga nem eszik és iszik, legalábbis erre sehol nem találunk utalást. Bizony több ez, mint egy hangulatos, közönséges családi vacsorázgatás.
A harmadik elôzetes megjegyzésünk is legalább olyan fontos, mint az elôbbi kettô. Az összes evangélista tudósít Júdás árulásáról és arról, hogy ez éppen az utolsó vacsorai asztalnál derül ki. A keresztény gyülekezet tudott Jézus szenvedésérôl, s azt a maga számára a legfontosabbnak tartotta. De azt is tudta, hogy ezt a szenvedést, emberileg nézve, árulás elôzte meg és váltotta ki. S ami a legrosszabb: Jézus meghitt körébôl származott maga az áruló is. Nem lehet megindultság nélkül olvasni a tanítványok megrôkönyödését és ijedelmét, amikor Jézus bejelenti az árulást: "Bizony mondom néktek, egy közületek, aki velem eszik, elárul engem." ºk pedig elszomorodtak, és egyik a másik után kérdezte: "Csak nem én?" (Mk 14,18-19).
Ennek is òszövetségi alapja van. A 42. zsoltár imádkozója így panaszkodik: "Még a legjobb barátom, akiben megbíztam, s aki velem együtt evett, az is ellenem támadt" (10v.). Az evangélista azonban tudja, hogy ennek milyen nevelési célja van. ùrvacsoravételre készülve, egy keresztény se takaríthatja meg magának azt, amikor az árulásról olvas, hogy saját magát is meg ne kérdezze: csak nem én árulom el az én Uramat?! Mert bizony erre nagyon sok alkalom kínálkozik, mindnyájunk életében. És egyikônk sincs bebiztosítva az ellen, hogy árulóvá váljék!
3.
Végül még arra kell emlékeztetni a bevezetésünk befejezéseképpen, hogy Jézus azon az éjszakán - miután kenyeret és bort nyújtott tanítványainak - ennek megismétlésére hatalmazta fel ôket: "ezt cselekedjétek az én emlékezetemre" - mondotta.
Ezért gyülekezik össze a keresztények közössége idôrôl-idôre, hogy eleget tegyen ennek a meghatalmazásnak. Jobban megfogalmazva: Jézus Krisztus Urunk meghatalmazásának. S bár még közöttünk is van különbség az úrvacsora értelmezésében, mégis a továbbiakban szeretném megfogadni Luther tanácsát, aki így írt: "Itt sem kívánunk hajbakapni és viaskodni e szentség káromlóival és gyalázóival, hanem ahogyan a keresztségnél, úgy itt is elôször azt akarjuk megtanulni, hogy min van a hangsúly, vagyis azt, hogy a legfontosabb része Isten igéje és rendelése vagy parancsa. Mert nem ember eszelte ki és tette szokássá, hanem Krisztus szerezte úgy, hogy senki nem tanácsolta, nem is gondolt rá." (Nagy Káté)
Ez a fontos számunkra: Krisztus rendelésének engedelmeskedünk, amikor úrvacsorát veszünk. Már maga ez a gondolat elég kellene legyen ahhoz, hogy amit ô rendelt, azt meg ne vessük, se félvállról, se könnyelmûen ne vegyük, hanem áldjuk érte az ajándékozót, az ùr Jézus Krisztust.
1993. Szentháromság utáni 16. vasárnap.
ùgy beszélek hozzátok, mint értelmes emberekhez: ítéljétek meg magatok, amit mondok. Az áldás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megtörünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e? Mert egy a kenyér, egy test vagyunk mindannyian, akik az egy kenyérbôl részesedünk. ... Nem ihattok az ùr poharából is, meg az ördögök poharából is, nem lehettek részesei az ùr asztalának is, meg az ördögök asztalának is. Vagy haragra ingereljük az Urat? Talán erôsebbek vagyunk nála? (1Kor 10,15-17;21-22)
Amikor a következôkre rátérek, nem dicsérhetlek titeket, mivel nem javatokra, hanem károtokra jöttök össze. Mert elôször is azt hallom, hogy amikor összejöttök a gyülekezetben, szakadások vannak közöttetek, és ezt részben el is hiszem. Mert szükséges, hogy legyen közöttetek szakadás is, hogy a kipróbáltak nyilvánvalókká legyenek közöttetek. Amikor tehát összejöttök egy helyre, nem lehet úrvacsorával élni, mert az evésnél mindenki a saját vacsoráját veszi elô, és az egyik éhezik, a másik pedig megrészegedik. Hát nincsen házatok, hogy ott egyetek és igyatok? Vagy megvetitek az Isten gyülekezetét, és megszégyenítitek azokat, akiknek nincsen? Mit mondjak erre? Dicsérjelek ezért titeket? Nem dicsérlek. ... Azért tehát, testvéreim, ha evésre egybegyûltök, várjátok meg egymást. És ha valaki éhes, otthon egyék, hogy ne ítéletre jöjjetek össze. (1Kor 11,17-22;33-34a)
Ebben az úrvacsoráról szóló prédikációsorozatban még egyszer türelmet kérek. El kell még mondanom ui., hogy a Jézus utolsó vacsorájáról emlékül elvitt szavakat szájról-szájra adták a keresztények, de csak úgy 40 év mulva írták le elôször azokat az evangélisták. Viszont abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Pál apostol - már sokkal korábban - nem csak az ott elhangzott szavakat jegyezte fel, hanem a Korinthusban élô keresztény gyülekezet életébôl az úrvacsorával kapcsolatos problémákat is tárgyalta. ìgy kapunk képet közvetve tehát arról, hogy hogyan engedelmeskedtek a keresztények Jézus rendelésének: "ezt cselekedjétek az én emlékezetemre." Jó, ha itt figyelmesen követjük Pál beszámolóját, már csak azért is, mert itt az úrvacsoráról elsô kézbôl, tehát nem elméletben hallunk, hanem a gyakorlatból. Talán sok, késôbb belevitt magyarázat az oka annak, hogy olyan különbözôképpen tanítunk ma is az úrvacsoráról, s a gyakorlatunk se mindig egyezik.
Ezért ma a korinthusi keresztény gyülekezet gyakorlatának három pontját vegyük szemügyre.
1.
A korinthusi gyülekezetet Pál maga alapította. Aránylag sok idôt és fáradozást áldozott erre a gyülekezetre. A terep nem volt könnyû. A város két kikötôje nem csak a kereskedelem virágzásáról gondoskodott, hanem a kétes elemek megszaporodásáról is. Ahol virágzott az ipar, a kereskedelem, ott az ókorban igen sok volt a nagyon gazdag, és még több a nagyon szegény ember. ùgy tudjuk, mindenféle rétegbôl verbuválódott a keresztény gyülekezet tagsága is. Pál minden erejével azon volt, hogy ebbôl a sokrétû közegbôl közösséget alakítson ki. S a közösség legfontosabb feltételét nem ebben vagy abban a társadalmi rendben, hanem az úrvacsorában látta.
Meg volt szilárdan gyôzôdve afelôl, hogy amikor a gyülekezet tagjai a "hálaadás poharából" isznak, vagyis az úrvacsorai bort veszik magukhoz, akkor azáltal közösségbe kerülnek a Krisztus Jézussal. Ugyancsak a kenyér vételekor is Jézus testének részesei lesznek. Ha tehát valaki azt gondolná, hogy a korinthusi hívek azért vettek úrvacsorát, hogy pusztán emlékezzenek Jézus utolsó vacsorán elhangzott rendelésére, akkor annak már itt fel kell hívjuk a figyelmét Pálnak, az úrvacsora elsô értelmezôjének a meggyôzôdésére: "Hát nem a Krisztus vérével való közösségünk-e a hálaadás pohara? És nem a Krisztus testével való közösségünk-e a megszegett kenyér?" - teszi fel a szónoki kérdést. Dehogynem! - ez kell legyen a válasz a kérdésére, más szóba sem jöhet!
Vagyis: Pál apostol nem az akkori görög egyesületi formákban gondolkozott. Azok szerették az egyivású, egyforma társadalmi állású, egyformán gondolkozó emberek egyformájú egyesületeit, ahol a tagokat összetartotta a vagyon, a közös érdeklôdés, a karrier hasonlósága. Ezzel szemben állította fel Pál - Jézus nyomán - a legerôsebb összekötô kapcsot Jézus testével és vérével. Aki ezekben részesül, az a legbiztosabb alapokon álló, legbensôségesebb közösségnek lesz a tagja. Származása, faja, társadalmi rangja vagy rangtalansága, mûveltségi foka vagy foglalkozása eleve nem teszi ôt megfelelôvé a keresztény közösségre, de nem is lehet annak az akadálya.
Nem árt, ha ma két okból is felfigyelünk erre. Egyrészt azért, mert eléggé feledésbe ment köztünk az a gondolat, hogy mennyire közösségformáló erô az úrvacsora. Talán megnézzük egymást, amikor közösen úrvacsorázunk, s kicsit fölmelegszik a szívünk, hogy ott minden különbség félreállításával, egymással közösségre léptünk. Åm ennek feltételére nem igen gondolunk: ti. hogy mindnyájan egy kenyérbôl ettünk, egy kehelybôl ittunk, azaz részesei lettünk elsôsorban a mi Urunk Jézus Krisztussal való közösségnek.
Hadd említsem meg itt azt a szomorú "fejlôdést", amit a közös kehelyrôl az egyéni kelyhekre való áttérés jelent számomra. Én a közös kehelyben a szemmel is érzékelhetô egység megtestesítôjét látom. És szomorú vagyok, ahogy a szuperjólétben elkényelmesedett, igényes, finnyás keresztények széttörik ezt az egységet. Az egészségre, ill. higiéniára való hivatkozás nem jogosult, hiszen az egyház történetébôl nem ismerünk eseteket, hogy úrvacsorai közös kehely használata járványszerû megbetegedéshez vezetett volna.
Márészt azért jó felfigyelnünk a korinthusi helyzetre, mert az úrvacsora az egyház - mai nyelven szólva - egyik legdemokratikusabb gyakorlata. Nem az számít, hogy ki honnan jön, milyen színû a bôre, mennyi a tudása, milyen gazdag, vagy mi a rangja. Mindnyájan eggyé formálódunk Jézus Krisztussal és egymással. Ahogy azt másutt az apostoli üzenet megfogalmazta: "Nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nô, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban" (Gal 3,28). Az úrvacsorában mindentôl függetlenül mindenki megkapja a csipetnyi kenyeret, az egy-két korty bort - egyformán. Minden személyválogatás nélkül. Nincs protekció: Jézus mindenkinek felkínálja a közösségét a testében és vérében való részesedés által.
Ezért alakultak ki az egyházban a legkülönbözôbb istentiszteleti formák is: vannak helyek, ahol alázatosan letérdelnek ma is Jézus teste és vére vételekor, másutt térdet hajtanak, keresztet vetnek vagy fejet hajtanak az ostya/kenyér és bor vételekor. Ismét másutt az imádságot mondják: "Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jôjj, de csak egy szóval mondd, és meggyógyul a lelkem".
Nem szabad itt katolicizmust kiabálnunk, vagy babonás tévhitre gyanakodnunk. Hiszen emberi gondolkodásunkat messze meghaladja ez a nagy titok: az úrvacsorában magát adja az ùr, és közösséget vállal velünk.
2.
Ezt így részletesen el kellett mondani ahhoz, hogy megértsük a korinthusi gyülekezetbeli állapotokat.
ùgy látszik ti., hogy a gyülekezet nem minden tagja gondolkozott így az úrvacsoráról. Hanem úgy vélekedett, hogy ez amolyan szép, új szokás, amely mellett meg lehet tartani a régi szokásokat és gyakorlatokat is. Korinthus sok helyrôl összeverôdött lakossága sokféle vallásnak adott otthont, és számosan voltak olyanok is, akik hol ennek az összejöveteleire jártak, hol a másikét látogatták. Pogány áldozati oltárok is voltak bôven a városban, amelyeken az áldozati állatok bizonyos részét feláldozták, a maradékot pedig mészárszékeknek adták el, s azok szívesen rendeztek közös lakomákat. Egynémely keresztény se tudott ellenállni a csábításnak, s hol a Krisztus vacsoráján, hol pedig Aphrodité istennôjén vett részt.
Pál alig tudott uralkodni magán, amikor ezt meghallotta: "Nem lehettek az ùr asztalának és az ördögök asztalának a vendégei!" - kiáltotta oda a korinthusiaknak. A kettô kizárja egymást. El kell döntenem, hová megyek, hol vagyok otthon! De ezen felül emlékeznem kell arra, hogy amikor a gyülekezetben megtörték a kenyeret, és nyujtották a bort, akkor Jézus Krisztussal lettem egy, részese lettem a közösségének. Hogyan futhatok hát néhány nap után idegen asztalokhoz, ha egyszer már eggyé lettem ºvele?
Tudom, hogy ez nem a mi esetünk, nem a mi problémánk. Meg sem említeném, ha a kísértés maga nem környékezne meg bennünket is, csak éppen más formában. Mert mi is tudjuk jól, hogy nem lehet egyszerre két urat szolgálni, - s mégis, újra meg újra megkíséreljük azt. És ugye, hogy ma is vannak esetek, amikor az úrvacsoravétel nem akadályozza meg a keresztényt asztaltáncoltató szeánszok látogatásában, mindenféle babonás gyakorlatok végzésében?
Pluralisztikus világunkban szívesen leromboljuk a korlátokat, hatályon kívül helyezünk tiltásokat és szabályokat. És mégis azt kell mondanunk, hogy az úrvacsoravétel kötelez, ma is. Nem tehetek úgy, mintha az ùrral való közösségbôl az elsô, adandó alkalommal, minden elkötelezettség nélkül, kiszakadhatnék. Csak azért, mert valami csábító, más ajánlat jött.
Pál azt mondja, hogy ezzel haragra ingereljük a mi Urunkat. Hogy ez így van-e, nem tudom. De azt tudom, hogy Jézus Krisztus nem szívesen osztozik más urakkal rajtam. º a magáénak akar tudni, minden osztozkodás nélkül. Jó, ha az úrvacsoravételnél erre is gondolok. Nem jó, ha hûtlenné válok.
3.
A másik gondot a társadalmi különbségek jelentették Korinthusban. S bár Pál mindent megtett ezek áthidalására, a gyülekezeti tagok közti különbözôségek még az úrvacsorai gyakorlatra is kihatottak.
Tudni kell ehhez azt, hogy a korinthusi hívek nyilván magánházaknál tartották az istentiszteleteket. Aki pedig meghívta a gyülekezetet, az a tehetôsek közé számított, hiszen háza is volt - amit nyilván a legtöbb egyháztag nem mondhatott el magáról. Ha viszont valaki meghívta magához, a házába a gyülekezetet, az a közös étkezéshez a kenyeret és bort is adta. A közös étkezés pedig valamiképpen istentiszteleti úrvacsorába torkollott, és így elôállt a furcsa helyzet, hogy még az úrvacsorai kenyér és bor sem lehetett közös. Amíg ui. az úrvacsorai igéket, az imádságot el nem mondták fölöttük, addig a kenyér és bor a gazda magántulajdona volt. Kínos helyzetek támadhattak így, mind a gazda, mind a vendégek számára.
Mivel Pál apostol a saját vacsorájukat elôvevôket szembeállítja azokkal, akiknek nincsen (ti. ennivalójuk), abból arra következtethetünk, hogy ezen az alapon jöhettek létre csoportosulások, "klikkek", amelyek széttörték az úrvacsora-teremtette közösséget. Az így kialakult feszült helyzetben úgy látszik, senkit sem érdekelt, hogy az egyik csoport dôzsöl, ugyanakkor éhezik a másik. Még a legszükségesebb tapintat is hiányzott egyesekbôl, hogy ne a korgó gyomrú szegények elôtt mutogassák bôségüket és jólétüket a gazdagok.
Pál nem idealista. Tudja, hogy ahol emberek együtt élnek, ott a torzsalkodásnak, versengésnek, csoportképzôdésnek mindig is nagy lehetôsége van. De tudja azt is, hogy ha itt enged, akkor maga is hozzájárul a Krisztus-közösség széthullásához. Elmondja tehát ôszintén, hogy ezért az állapotért nem dicsérheti meg ôket. Kockán forog nem csak sokéves munkája, a gyülekezet léte, de az evangélium is kárt szenvedhet az áldatlan állapot miatt. Ahelyett azonban, hogy nagy veszekedést rendezne, az engedetleneket kizárná a gyülekezetbôl, vagy valami nagy szónoklattal próbálná megoldani az ügyet, sokkal egyszerûbb eszközhöz folyamodik.
Egyszerûen rámutat a Krisztussal való közösség gyökereire. Minden ékesszólás helyett, idézi azokat a megszentelt szavakat, amelyeket Jézus Krisztus Urunk azon az éjszakán, amelyen elárultatott, az utolsó vacsorai asztalnál elmondott. Ezekrôl a szavakról lesz szó a legközelebbi alkalommal.
De már most is csodálattal állhatunk meg a nagy tisztelet és megbecsülés elôtt, amellyel az ôskereszténység az úrvacsorai igéket illette. Pálnak a legnehezebb harc és kísértés közben is elég ezeket a jézusi szavakat idéznie. Hogy a korinthusi problémákat ez végérvényesen megoldotta volna, azt pontosan nem tudjuk. Az bizonyos azonban, hogy a keresztényeket visszavezeti oda, ahonnan elindultak: a megfeszített és feltámadott ùrhoz, aki közvetlenül halála elôtt még azt mondta, hogy teste-vére vételére jôjjenek össze, mert közösségben akar maradni velük. A világ végezetéig!
1993. Szentháromság utáni 18. vasárnap.
Mert én az ùrtól vettem, amit át is adtam néktek, hogy az ùr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret, és hálát adva megtörte, és ezt mondotta: "Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre." Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: "E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre."
(1Kor 11,23-25)
Azt igértem a mult alkalommal, hogy ma egyetlen egy valamire figyelünk az úrvacsorával kapcsolatban: azokra a szavakra, amelyeket Jézus az utolsó vacsorán mondott. ùgy is fogalmazhatnék, hogy most nem az úrvacsora szerzésének, elrendelésének külsô körülményeivel foglalkozunk. Nem is azzal veszôdünk, hogy az úrvacsorának milyen gyakorlata alakult ki az elsô keresztény gyülekezetekben, ill. hogyan éltek vissza vele. Egészen pontosan még csak nem is az egyházi tanítás szerint, az úrvacsora "szereztetési igéinek" nevezett hagyományos tudósítást nézzük meg közelebbrôl. Hanem kizárólag csak a következô jézusi mondatok érdekelnek ma bennünket:
"Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek adatik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre." -
és:
"Igyatok ebbôl mindnyájan, e pohár amaz újszövetség az én vérem által (amely tiérettetek kiontatik bûnök bocsánatára), ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok, az én emlékezetemre."
1.
Ezeket a szavakat mindenekelôtt úgy kell vennünk, mint Jézus saját igéit. Miért kell vajon ezt annyira hangúlyoznunk? Részben azért, mert az egyházban csak annak lehet különleges tekintélye, amit az ùr mondott és rendelt. De fontosabb egy további megállapításunk. Azért fontosak Jézusnak ezek a szavai, mert általuk lesz úrvacsora a közönséges, egyszerû búcsúvacsorából. Más szóval: kedvére osztogathat valaki kenyeret és bort barátainak vagy a családjának, az még nem jelenti azt, hogy az egyenlô az úrvacsorával. Luther hangsúlyozta mindig nagy nyomatékkal, hogy a kenyér kenyér, és a bor bor maradna csupán, ha nem járulna hozzá az Ige. Szeretett Augustinusra* hivatkozni, aki azt mondta, hogy az elemekhez - kenyérhez és borhoz - az Igének kell járulnia ahhoz, hogy úrvacsora legyen belôlük. Meg is dicsérte ezt a régi egyháztanítót: "Szent Ågostonnak ez a mondása olyan helyes és találó, hogy aligha mondott ennél jobbat" - jegyzi meg a Nagy Kátéban.
Ha jól látom, három okból kell ezt ma is erôteljesen aláhúznunk. Elôször azért, mert emberi gyengeségünkre mutat rá. Isten hirdetteti az igéjét, és mi itt-ott nem csak halljuk, de meg is halljuk azt. Åm a fülünk gyakran eldugul, és süketekké válunk. Isten azonban más utakat keres és - ha megsüketültünk - akkor a szemünk számára is nyújtja üzenete elfogadásának lehetôségét. Amikor egy megkeresztelendônek a fejére vizet öntünk, s azt megjelöljük a szent kereszt jelével, akkor "látható" - ma azt mondanánk illusztrált - lesz a keresztelési parancs. Amikor pedig egy falat kenyeret és egy korty bort kapunk, akkor az megint csak illusztrációja Isten bennünket keresô, megbocsátó igéjének. Reformátoraink beszéltek a láthatatlan és a látható igérôl, és a kettôt Isten mûködése kétfajta változatának tartották. A keresztség, vagy az úrvacsora nem nyújt többet, mint a hirdetett ige. Viszont kiábrázolja, illusztrálja, más érzékszervünkkel megragadhatóvá teszi ugyanazt az igét. A szentség tehát Isten könyörületének, kegyelmének újabb, de nem valami fontosabb és értékesebb jele.
Másodszor azért fontos ennek hangsúlyozása, mert ha Isten tartja kezében mind a hirdetett igét, mind a kiszolgáltatott szentségeket, akkor azt ember nem kaparinthatja meg avégre, hogy ô maga rendelkezzék fölötte. Amikor a középkori egyház bevezette azt a tanítást, hogy az úrvacsorai kenyér és bor a szolgáló pap közvetítése által változhat át Krisztus testévé és vérévé, akkor - szerintünk - erre a "megkaparintásra" tett kisérletet. Mennyire megütközött ezen már Zwingli is: "Kicsoda az a pap, akinek oltár elôtti mormolása elég ahhoz, hogy kenyérbôl és borból a Feltámadott Urat varázsolja elô?" - kérdezte felháborodva. Hát nincs így az Isten nekünk, embereknek kényünkre-kedvünkre kiszolgáltatva? Hogy ma sem tudunk, római katolikusok és evangéliumi keresztények az úrvacsora kérdésében egyességre jutni, az nem csupán szôrszálhasogatás, ahogy azt sokan gondolják. Nem egyezünk attól való félelmünk miatt, hogy urai, és nem alázatos szolgái akarunk lenni az oltári szentségnek, az úrvacsorának. Pedig annak egyetlen ura az Isten: az ô szavára lesz úrvacsora a kenyérbôl és a borból, és nem egy pap engedélyével.
Harmadszor azért fontos az igét hangsúlyozni, mert az úrvacsora leegyszerûsödhet és lealacsonyodhat közönséges evészetté és lakomává, ahogy azt Korinthusban is láttuk. Mert amikor azt gondoljuk, hogy egy Jézus által valaha végrehajtott tettnek már csupán az ismétlése a fontos, akkor a másik végletben ugyan, de ugyanúgy megvetjük a szentséget, mint amikor birtokolni akartuk. Azzal, hogy kegyesen megesszük a kenyeret és megisszuk a bort, s ezt tartjuk a legfontosabbnak az egész mûveletben, még nem vettünk úrvacsorát, ha nem figyeltünk az Igére, amely vacsoránkat tulajdonképpen úrvacsorává tette. Luther ezt ilyen egyszerûen fogalmazza a Kis Kátéban: "Nem az evés, ivás tesz (nagy dolgokat), hanem ezek az igék: értetek adatott és kiontatott bûnök bocsánatára."
ùjra meg újra emlékeztetnünk kell azért magunkat arra, hogy az úrvacsora kizárólag Isten szabad ajándéka. Nem mi tesszük a kenyeret és bort úrvacsorává részvételünkkel vagy kegyességünkkel, hanem º maga, az igéjével. Benne és általa Ö maga van jelen a szentségben.
2.
Ha most az ùrnak a vacsorán elmondott szavait közelebbrôl megvizsgáljuk, itt is el kell válasszuk egymástól az egyes lépéseket.
Elôször: Jézus kenyeret és bort nyújt a tanítványainak, és evésre-ivásra szólítja fel ôket. Már elmondtuk az elôbbiekben, hogy a bibliai emberek számára (akár csak a régi magyar hagyományok szerint is) milyen nagyon fontos volt az asztali közösség, amely kialakult a vendéglátó és meghívottjai között. Ezt pedig nem felszínesen értették: az asztalnál ülô részesedett a házigazda javaiban, élvezte a vendégszeretetét és, legalábbis a vendégség idejére, még a család tagjainak kijáró jogokat is élvezte.
Mindezt elmondhatjuk Jézus tanítványaival való utolsó vacsorájáról is. Az evésre-ivásra való felszólítás kínálással ért fel, nehogy a vendégek feszélyezetten, valahogy kisebbrendûeknek érezzék magukat. Fontos még azt is észrevenni, hogy Jézus, miközben kínálja ôket, azonnal nyújtja is nekik a letört kenyeret és a kelyhet a borral. Sôt - és ez itt most a fontos! - hozzáteszi, mintegy értelmezve, hogy ez a letört kenyérdarab az ô teste, és ez a kehelyben odanyújtott bor az ô vére.
Talán nem lényegtelen elmondani, hogy Jézus és kortársai kézzel tépték a lepényszerû kenyeret, és nem vágták, "ölték" késsel. Ugyancsak fontos megfigyelnünk, hogy Jézus egyetlen egy kehelybôl itatja a vendégeit.
Az egyháztörténet során sok elgondolás hangzott már el afelôl, hogy Jézusnak ezeket a szavait hogyan kell értelmezni. Akármelyik értelmezést valljuk, valamennyirôl tudnunk kell, hogy valószinûleg megközelítése csupán annak, amit Jézus értett alatta. Egyet azonban nem tagadhatunk le. Mégpedig azt, hogy hogyan értette az ôskeresztény gyülekezet ezeket a szavakat. Pál apostol ôrizte meg, valószinûleg közvetve, ezt az alapvetô értelmezést. Korinthusi levelében tér ki a multkor már említett elkötelezésre, amelyet az úrvacsorázó keresztény magára kell vállaljon: nem járulhat úrvacsorához, majd pogány áldozati lakomához. Megokolásul így érvel: "Az áldás pohara, amelyet (ti. az úrvacsoránál) megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? S a kenyér, amelyet megtörünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e?" (1Kor 10,16). Az itt szereplô fontos görög szó megengedi, sôt megkivánja, hogy ezeket a mondatokat így fordítsuk: "Hát nem a Krisztus vérében részeltet bennünket a megáldott kehely, és nem a Krisztus testébôl ad részt nekünk a megáldott kenyér?"
Ezeket a mondatokat úgy kell értenünk tehát, ahogy Jézus gyülekezete azokat értette: a kenyér és bor vétele beépít bennünket Jézus Krisztusba, s egyek leszünk vele. Aki ennél többet hall ki ezekbôl a szavakból, az már spekulál. Aki kevesebbet, az megrövidíti Jézus ajándékát, amelyet olyan bôkezûen és szívesen nyújt nekünk.
Másodszor: el kell gondolkoztasson bennünket két megfigyelés. Ha Jézus testét és vérét adja, amely "megtöretett", ill. "kiontatott", akkor Jézus itt a saját eljövendô, erôszakos halálára kell gondoljon. Hiszen ezek mögött a kifejezések mögött ki nem mondottan ott áll Isten neve: º töri meg az ô testét, º ontja ki az ô vérét, vagyis nem csupán valami üzemi baleset lesz az, amire ezzel a vacsorával is készül Jézus. Nem kétséges tehát, hogy ennek tudatában, erre akarta fölkészíteni a tanítványokat. S ha hozzávesszük az evangéliumokból ismert jeleneteit ennek a vacsorának - Jézus bejelenti, hogy valaki elárulja, ill. Júdást még biztatja is erre! - akkor kétségkívül valami komolyság és szomorúság üli meg az úrvacsorai közösséget.
Ugyanakkor azonban az is jellemzô, hogy Jézus éppen kenyeret és bort nyújtott a vendégeinek. Az akkori idôk két alapélelmét, amelyet annyira az Isten keze gondoskodása jelének tekintettek a kortársak. Ahogy azt, Istent áldva, a zsoltáros énekli:
"Füvet sarjasztasz az állatoknak, növényeket
a földmûvelô embernek, hogy
kenyeret termeljen a földbôl,
és bort, ami felvidítja az ember szívét,
és ragyogóbbá teszi arcát az olajnál,
a kenyér pedig erôsíti az ember szívét."
Zsolt 104,14-15
Az úrvacsora ezért nem halotti tor, hanem igenis helye van benne az Isten ajándékai fölötti örömnek is. S ha mi összegyülekezünk az úrvacsoravételre, nem szabad, hogy komor és reménytelen legyen az ábrázatunk. Az még önmagában nem csalhatatlan jele annak, hogy "méltón" vesszük az úrvacsorát!
Harmadszor: az írásmagyarázók megegyeznek abban, hogy az a bizonyos vacsora Jézus búcsúvacsorája volt. Ami azt is magával hozza, hogy az ott elhangzott szavai megváltozhatatlan érvényt kapnak. Az ùr megáldotta a kenyeret és a bort, mielôtt tanítványainak adta. Valahányszor összegyülekezik tehát az úrvacsorai közösség, ettôl az Urától örökli az áldást. Az ùr az ô emlékezetére való cselekvésre biztat, mintegy utolsó kívánságaként. Valahányszor összegyülekezik az úrvacsorázó gyülekezet, mindig el kell mondja ezeket a szavait, hogy az ùrra emlékezzék. Ö az, akire való emlékezés a gyülekezetet új erôvel tölti el, hogy a Krisztussal való közösséghez méltóan járjon ebben a világban.
És mégsem ezek a nagyon fontos tartalmak az úrvacsoravétel legfôbb ajándékai.
Luther nem gyôzte eléggé hangsúlyozni, hogy mindez "értetek" történt. S tiltakozott az ellen, hogy az úrvacsora csupán valami régmult idôk korhozkötött maradványa legyen. ìgy fogalmazott a Nagy Kátéban: "... azért járulunk e szentséghez, hogy olyan kincset kapjunk, amely által és amelyben bûnbocsánatot szerzünk... Azért parancsolja is, hogy egyem és igyam, hogy enyém legyen és hasznomra legyen..."
Bizalommal és boldogan járulhatok azért az úrvacsorához, csak igazán hinnem kell, hogy minden ajándéka értem adatott. ìgy kapok bûnbocsánatot, és "ahol bûnbocsánat van, ott élet és üdvösség van" (Kis Káté).
Az úrvacsora az a hely, amelyen az összejött megbocsátottak gyülekezete ùrnak vallja a kenyérben és borban jelenlevô Krisztust, részese már az Isten országának, és könyörög, hogy Isten váltsa meg ezt az egész világot.
Kell-e ennél nagyobb igéret, reménység és feladat?
1993. Szentháromság utáni 23. vasárnap.
Azért aki méltatlanul eszi az ùr kenyerét, vagy issza az ùr poharát, vétkezik az ùr teste és vére ellen. Vizsgálja meg azért az ember önmagát, és úgy egyék abból a kenyérbôl, és úgy igyék abból a pohárból. Mert aki úgy eszik és iszik, hogy nem becsüli meg az ùrnak testét, ítéletet eszik és iszik önmagának. Ezért erôtlenek és betegek közöttetek sokan, és ezért haltak meg számosan.
(1Kor 11,27-30)
Nem fejezhetjük be ezt az úrvacsoráról szóló igehirdetés-sorozatot anélkül, hogy a legtöbbünket foglalkoztató kérdésrôl ne beszélnénk: ha az úrvacsora ilyen központi fontosságú, ha abban az ùrral találkozunk-egyesülünk, ha az már az Isten jövendô világának elôízét adja nekünk, akkor - ki méltó erre a vacsorára? Ahol én konfirmáltam, ott az volt a szokás, hogy az ünnep reggelén, elsô úrvacsoravétel elôtt mi, konfirmandusok nem ehettünk. Ehelyett viszont fel kellett keresnünk nagyszüleinket, keresztszüleinket, rokonainkat, és megkérni ôket, bocsássanak meg, ha valamivel megbántottuk, megsértettük ôket. ùrvacsorai gyakorlatunkban máig sincs másképpen, mint hogy elôtte ôszintén megvizsgáljuk a lelkiismeretünket, hogy méltók lehessünk az úrvacsora vételére. Gyakran találkoztam a lelkiismeretük tisztaságát annyira komolyan vevôkkel, akik azt állították, hogy éppen ez akadályozza meg ôket az úrvacsorához járulásban. Hiszen az ô lelkiismeretük sohasem szabad és nyugodt, következésképpen nem is méltók az úrvacsorára.
Errôl a kérdésrôl szóljunk még, befejezésképpen. Hiszen mit sem ér egy, az úrvacsora jobb "megértését" célzó prédikáció-sorozat, ha cserben hagy bennünket akkor, amikor azt kérdezzük: és most mit csináljak, mihez tartsam magam? - ùgy látom, három oldalról kell megközelítenünk a feladatunkat.
1.
Az elsô oldal a korinthusi gyülekezeté, amelynek Pál apostol ezeket a felolvasott sorokat szánta. Egyik elôzô igehirdetésünkben foglalkoztunk a korinthusi visszaélésekkel. Mindazt, ami ott elhangzott, nem kell megismételnünk. Néhány gondolattal azonban ki kell azt még egészítenünk.
Pál apostol nem engedi, hogy az úrvacsorai kenyeret és bort bármi mással összekeverhetô, vagy mással behelyettesíthetô közönséges ételnek-italnak tekintsék Korinthusban. Pontosabban: az úrvacsorai kenyér és bor nem egy a többi fogás között, a háznál tartott istentiszteleten. A megáldás után, ez az ùr teste és vére. S aki a kettôt nem tudja, vagy nem akarja egymástól megkülönböztetni, az "ítéletet eszik és iszik magának". ìgy kell a mondatot igazán fordítanunk: "mert aki nem tesz különbséget a test fenntartására való (különben igen fontos) étkezés - és a Krisztus testévé és vérévé szentelt kenyér és bor között", az már kimondta az elmarasztaló ítéletet maga fölött. Ez a kenyér és ez a bor most már a Krisztus saját szavával megszentelt ajándéka Istennek. Aki ezt a különleges, szentségi jelleget bármiféle módon veszélyezteti, az méltatlan az úrvacsorára. Hiszen ezzel a magatartásával az ùrral szembeni tiszteletlenségét mutatja ki, és összetöri azt az egységet, amit a gyülekezet éppen az úrvacsora részvételében kapott.
Nem mehetek el itt szótlanul modernkori kisérletek mellett, amelyeknél mindig ennek a korinthusi gyakorlatnak a visszatérô veszélye fenyeget. Láttam kisérleteket, amelyek amolyan "villásreggelit" akartak az úrvacsorából csinálni. Mások integrálni akarták az úrvacsorát az emberek "normális" napi életébe, miközben a bort más italokkal helyettesítették, a kenyér helyett szendvicseket nyújtottak egymásnak. Ismét mások önmagában még nem megvetendô alapgondolata az, hogy az úrvacsora nem több a közönséges, de mégis elengedhetetlenül fontos étkezéseinknél. Lehet, hogy az itt felsoroltak átmenetileg itt-ott szokássá váltak. Åm elôbb-utóbb felbomlik az ilyen, téves megokolásra felépített gyakorlat. Mert az úrvacsora mégiscsak több, mégiscsak más, mint piknikeinken a falatozás. Elôtte tisztelettel és alázattal kell megállnunk, vagy letérdelnünk, mint minden más isteni titok elôtt, és nem szabad profanizálnunk. Itt állhat Luther megsemmisítô véleménye, amely szerint "a korinthusiak közönséges falást (=lauter Gefreß) csináltak az úrvacsorából, mintha az más se lenne..."*
Ugyancsak méltatlannak jelenti ki Pál azokat, akik elfelejtik, hogy ki rendelte el az úrvacsorát. Jézus Krisztus áldozatával van itt dolgunk, ha testét és vérét magunkhoz vesszük. S amikor mi egymás között mindig azon fáradozunk, hogy bûnbakot keressünk, akkor Isten kiveszi kezünkbôl ezt az ártalmas fegyvert. Ne essetek egymásnak, ne vádoljátok egymást, ne zúzzátok szét a közösséget! Odaadom a Fiamat, rá vethetitek minden terheteket, ô fölszabadít benneteket az egymással való civódásból az egymással való közösségre. Csak, ha így gondolkoztok, tartjátok annál nagyobb megbecsülésben és tiszteletben az ô önfeláldozását. Ne gondoljátok, hogy eleget tesztek már csupán azzal, hogy megismétlitek az úrvacsorát az "ezt cselekedjétek az én emlékezetemre" betartásával. Meggyôzôdötten és meggyôzôen kell hirdetnetek, hogy ebben az értünk meghalt és feltámadott ùrban van egyedüli mentségünk és megmenekülésünk. Aki ennél kevesebbet tart az úrvacsoráról, az - Pál szerint - méltatlan a vételére. Az nem az úrvacsorához illôen, az értékének megfelelôen jár el, ezért mond máris maga fölött itéletet.
Ennyit tehát a korinthusi oldalról.
2.
Bennünket persze mégis csak az foglalkoztat, hogy mi mikor vagyunk az úrvacsora méltó, vagy méltatlan vendége? Ez most már a mi oldalunk.
Legegyszerûbb lenne az ügyünk, hogyha erre nézve valami biztos receptet, vagy szabályokat kapnánk, amelyekhez csak ragaszkodni kell. Sajnos, sokan hajlanak ilyesmire, és veszik igénybe a jó, vagy rossz utasításokat. A mi igénk nem szolgál ilyenekkel, ez ellentmondana a keresztény ember szabadságának. Pál apostol ennél sokkal határozottabb eljárást javasol, amikor ezt írja: "Vizsgálja meg az ember önmagát..." Ezzel egyrészt megkönnyíti, másrészt viszont igen megnehezíti a helyzetünket. Ez a páli felszólítás ui. nem enyhébb, mint egy másik mondata: "Azért, aki azt gondolja, hogy (jól) áll, vigyázzon, nehogy elessék" (1Kor 10,12).
Hogy ne maradjunk pusztán a saját szûk, vagy tág lelkiismeretünkre utalva, Isten megint segítségünkre jön. Mint valami tükröt tartja elénk az ô jó törvényét, a Tízparancsolatot. "Hallgassuk meg Isten parancsolatait!" - szoktuk úrvacsorai istentiszteleteken a gyónási felhívásnál hallani. S még a Tízparancsolatot sem általában kell vennünk, hanem a saját körülményeinkkel, állásunkkal, helyzetünkkel kapcsolatban, amelyekben élünk. Ezért tetszik nekem, amit Luther olyan egyszerûen írt meg a Kis Kátéban: "Vizsgáld meg életedet a Tízparancsolat alapján, aszerint, hogy atya, anya, fiú, leány, gazda, gazdasszony, cseléd vagy; hogy nem voltál-e engedetlen, hûtlen, rest, nem bántottál-e meg valakit szóval vagy tettel, nem loptál, nem mulasztottál, nem hanyagoltál-e el valamit és nem okoztál-e kárt valakinek?"
Itt is szóvá kell tennem egy újkori félreértést. Már vagy 20 évvel ezelôtt kijelentette valaki, hogy az úrvacsora örömünnep, amelyhez nemcsak hogy szomorú arcok nem illenek, de holmi bûnvallás és gyónás sem. Emlékszem egy (külföldi) gyülekezetben tartott magyar istentiszteletre, amelyen a szolgáló lelkész egyszerûen elmondta az úrvacsorai igéket, és azonnal ki is osztotta a kenyeret és a bort. Pedig tudnia kellett volna, hogy hazai egyházaink ôsi hagyományához tartozik a nyílvános bûnvallás és a bûnbocsánat hirdetése, pontosan az úrvacsora vétele elôtt. Tudjuk, persze, hogy ennek semmi érdemszerzô jelentôsége nincs. De ha egyszer komolyan belenéztünk Isten tükrébe, akkor lehetetlen, hogy ne lenne megvallani - és megbánni - valónk. És azt meg kell tennünk, már csak azért is, hiszen az ùr asztalához, az ô lakomájára hív meg bennünket. Ugye, hogy kisubickolja magát az ember, ha vendégségbe megy egy nagy úrhoz? Ez a legkevesebb, amivel meghívója iránti tiszteletét kifejezheti. Jó rendbe rakni a magam házatáját, úgy kopogtatni és bebocsátást kérni. Eltúlozni, elkomplikálni ezt nem kell, de ha semmi nem jut az eszembe, akkor valahol mégis baj van a lelkiismeretem körül. Vagy határtalanná tágult, vagy elaludt, és akkor fel kell ébreszteni.
Aki dacosan és makacsul elhárítja magától bûnösségének még a látszatát is, aki nem veszi komolyan a kísértéseit és letagadja a halálfélelmét - annak az úrvacsorához járulnia sem kell. Hiszen mindezzel fölöslegessé akarja tenni Jézus igéretét: "vegyétek, igyátok... amely értetek adatott, kiontatott bûnök bocsánatára..." S ha valakinek nem kell a bûnbocsánat, akkor az sem örvendezteti meg, hogy érette adatott mindez.
Az ilyen gondolkodás és magatartás méltatlanokká tehet bennünket az úrvacsora vételére. Sok évvel ezelôtt eljárt istentiszteleteinkre egy házaspár, de amilyen hirtelen feltüntek, olyan hamar el is maradtak. Sokkal késôbb találkoztam velük, s azt mondták, hogy nem jönnek el olyan istentiszteletekre, ahol a lelkész így szólít fel imádságra: "Alázzuk meg magunkat Isten színe elôtt, és valljuk meg bûneinket." Ök senki elôtt nem hajlandók megalázkodni, és nincs is mit bevallaniok... Igazat kellett adnom nekik, hogy így tényleg nincs értelme eljövetelüknek.
3.
Végül szeretnék még egy összefüggésre, ill. félreértésre rámutatni. Az evangélisták tudósítanak egy vámszedô elhívásáról, aki Jézus követésére vállalkozik, otthagyva mindenét. Megirígyelték azonban az ellenfelek, hogy ez az új tanítvány Jézust ebédre hívta meg magához. Hiszen, úgymond, Jézusnak tudnia kellene, hogy ennek mennyi minden van a füle mögött, tehát közönséges bûnözô. Jézus ezt meghallotta, és ezekkel a szavakkal fordult hozzájuk: "Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek" (Mt 9,12). Ezzel a mondattal tulajdonképpen a munkája és küldetése szíveközepét jelölte meg Jézus. Nem azért jött, hogy széppé tegye azok életét, akiké egyébként is szép. Azért se jött, hogy biztosítsa az egészségesek egészségét. Viszont teljes szívvel és irgalmas lehajolással fordult a szegényekhez, a megtört szívûekhez, az elesettekhez, a betegekhez. Nem azt várta, hogy azok elôbb rendbejôjjenek, hogy utána feléjük fordulhasson. De annál szívesebben hallgatta meg azok kiáltását, kérését, könyörgését, akik bevallották elesettségüket és segítségre szorultságukat.
Miért kellett ezt mind most, éppen az úrvacsorával kapcsolatban elmondani?
Azért, hogy vele biztatást kapjunk az úrvacsorához való járulásra. Nem kell elôbb meggyógyulnunk ahhoz, hogy utána orvoshoz forduljunk. Nem kell elôbb tisztává tenni magunkat, hogy utána a fürdôbe mehessünk. Jézus hozzánk jött, elesettekhez és botladozókhoz, félelmek közt élôkhöz, betegekhez, bûnösökhöz. Vacsorai asztalánál ezért természetszerûleg szívesebben látja azokat, akik nyomorult voltuk fölött kétségbeestek, mint az önelégült, magukat tisztáknak tartó vendégeket. Ezért nem törölte el a reformáció a böjtöt, a gyónást és a testi elôkészületet úrvacsoravétel elôtt - ahogy azt sokszor tévesen állítják. Csak visszautasította ezeket mint eszközöket, amelyek már magukban méltókká tehetnek bennünket az úrvacsorára. ùrvacsorához járulóktól nem azt várja el az ùr, hogy büszkén mondják: idenézz, ùristen, milyen tiszta a lelkem! - hanem, hogy ôszinte szívbôl énekeljék:
"Szelíd szemed, ùr Jézus, jól
látja minden vétkemet,
Személyemet ne vesse meg,
Szelíd szemed, ùr Jézus.
Szelíd szemed, ùr Jézus, tekintsen rám,
ha roskadok,
Adjon békét, bocsánatot,
Szelíd szemed, ùr Jézus." (Ev.ÉK.385)
Méltatlan nem az, aki bûnös és rossz, hanem aki ezt nem látja be, s nem bízza rá magát egészen az úrvacsora Urára.
De a betegekre utalás egyúttal figyelmeztetés és óvás is azok felé, akik nem érzik magukat méltóknak az úrvacsorára. Tapasztalatok mutatják a veszély nagyságát. Aki ui. mindig - lehet, nagyon ôszintén! - arra vár, hogy egyszer majd csak méltóvá tisztítja magát az úrvacsorára, az nem jut soha túl a Münchhausen báró kisérletén, ti. hogy önmagát akarja kihúzni a mocsárból! Ebben a reménytelen küzdelemben fel is ôrlôdhet, de mindenképpen egyre messzebb sodródik a kegyelem asztalától, az úrvacsorától. Mert a mi méltó voltunk nem azon áll, hogy mi annak tartjuk magunkat, hanem azon, hogy az Istennek is hagytunk valami munkát, ti. hogy º tegyen méltókká és méltóknak fogadjon el minket.
Hadd fejezzem be Luther mondatával: "a test ûz, a világ provokál, a Sátán támad téged." De az úrvacsorai vendégek védelmérôl, vígasztalásáról és Krisztus örök uralma alá kerülésérôl gondoskodik az ùr.
Ebben higgy, és máris méltó vagy az úrvacsorára!
1993. Ádvent 3. vasárnapja.