2. AZ ÚRVACSORA NYOMAI AZ ELSÖ ÉVSZÁZADOKBAN
3. AZ ÚRVACSORA ÉRTELMEZÉSÉNEK ALAPFORMÁI
4. BESZÉLGETÉSEK AZ ÚRVACSORÁRÓL A JELENKORBAN
Az evangéliumok figyelmes olvasásánál feltûnik, hogy milyen nagy szerep jut bennük az étkezéseknek, vendégeskedéseknek, és az azokkal kapcsolatos szavaknak, kifejezéseknek. A korabeli zsidó társadalomban nagy értéke volt az asztalnál ülésnek, a "kenyér-evésnek", a közös evésre való meghívásnak és az asztali beszélgetésnek. De nem volt ez máskép a görög társadalomban sem. Szümpozionoknak nevezték azokat az irodalmi, vagy filozófiai beszélgetéseket, amelyeket asztalok körül, egy-egy lakoma keretében folytattak. Az együttes étkezés így a közösségi élet középpontjában állott. Asztalnál ülve jobban meg lehetett beszélni egymás közös dolgait, ez volt a kortársak tapasztalata. Erre a Bibliában is bôven akadnak példák, mint ahogy azt mi is számtalan tapasztalattal tudjuk bizonyítani. Ezt Jézus is tudta, és gyakorolta. Akár ô látott vendégül embereket, akár ôt hívták meg, minden esetben igen fontos kérdések kerültek terítékre. ìgy használta fel Jézus az evés alkalmait, hogy azokat "az Isten országában való evés-ivással" hasonlítsa össze (Lk 22,30). Elmondta, hogy boldog az, aki ott eszik majd kenyeret (Lk 14,15). Vendégeskedés alkalmával kente meg ôt egy asszony "a temetésére", egy másik alkalommal házigazdáját a nagyobb bûnbocsánat és nagyobb szeretet összefüggéseire tanította meg (Lk 7,36-50). Vendégeskedései miatt vádolták meg bûnösökkel való evéséért-ivásáért (Lk 15,1), sôt ôt magát a falánk és borivó (Lk 7,34), ill. nagyétû és részeges embernek tartották (Mt 11,19). Itt leplezte le árulóját, Júdást (Mt 26,21-25), s itt alázkodott le tanítványai lába megmosásáig (Jn 13,1).
Gyakran volt Jézus maga a vendéglátó házigazda. A legnagyobb benyomást az ötezer ember megvendégelésének története tette. Híre nyílván messzire elment, mind a négy evangélista szükségesnek tartotta a tudósítást a megtörténtérôl. Sôt Máté és Márk azt is tudni vélik, hogy Jézus egyszer külön még 4000 embert is megvendégelt volna (Mt 15,32-29; Mk 8,1-10). Az evangélisták "csodás kenyérszaporításról" beszéltek. Åm János azt se hallgatja el, hogy voltak, akik ezt a csodát, ill. a csodatevôt félreértették, és önzô célokra akarták ôt felhasználni (Jn 6,15).
Hogy ez nem lehetett egyszeri eset, arról Lukácstól értesülünk. Kifejezetten azt mondja, hogy Jézus vendégszeretettel fogadta a hozzájövô vámszedôket és bûnösöket, s hogy asztalközösséget vállalt velük (Lk 15,1-2). Meghívásai azonban igen különbözô elbírálásra találtak a környezetében. Ellenfelei szemrehányóan emlegették, hogy bûnösökkel eszik-iszik (Lk 15,1), valaki pedig elragadtatással nyilatkozott arról, hogy a Jézus asztalánál evés már annak boldogságát hozza elôre, aki majd "eszik kenyeret az Isten országában" (Lk 14,15).
A következôkben lássunk egy összehasonlító táblázatot:
a) Jézus lát vendégül
Az 5 ezer megvendégelése:
Mt 14,13-21
Mk 6,32-44
Lk 9,10-17
Jn 6, 1-13
A 4 ezer megvendégelése:
Mt 15,32-39
Mk 8, 1-10
Egyéb utalás:
Lk 15,1
Utolsó vacsora:
Mt 26,17-30
Mk 14,12-26
Lk 22, 7-20
Jn 13, 1
b) Jézust látják vendégül
Máténál - Mt 9,10-13
Péter anyósánál - Mt 8,14-15
Fôfarizeusnál - Lk 14,1-14; 11,37
Lévinél - 5,29-
Simonnál - Mt 26,6-13; Mk 14,3-9; Lk 7,36-50
Lázár+Mária+Márta, a betániai testvéreknél - Lk 10,38-42; Jn 12,1-8
Zákeusnál - Lk 19,1-10
Kánai lakodalomban - Jn 2,1-11
Feltámadása után: a) Emmausban - Lk 24,13-35; b) Tibériásnál - Jn 21,1-14
c) Vendéglátás, stb. példázatokban
Gazdag és Lázár - Lk 16,19-31
A nagy/királyi vacsora - Mt 22,1-14; Lk 14,15-24
A visszatért fiú lakomája - Lk 15,11-32
Az éjjel kenyeret kérô barát - Lk 11,5-10
A jelentéktelen szolga - Lk 17,7-10
A jó apa (kenyér-kô; hal-kígyó) - Lk 11,11-12
A visszatérô urát váró szolga - Lk 12,36-38
A bölcs és botor szolga - Lk 12,42-28; Mt 24,45-51
A bolond gazdag - Lk 12,16-21
d) Utalások asztalközösségre
- egyetek, igyatok országomban... - Lk 22,30
- nemde, az nagyobb, aki asztalnál ül? - Lk 22,27
- eljött az emberfia (falánk, borivó, nagyétû, részeges) - Lk 7,34; Mt 11,19
- boldog, aki eszik kenyeret Isten országában... - Lk 14,15
- (Lót napjaiban) ettek, ittak... - Lk 17,27-28
- Jézus megkenetése - Mt 26,6-13
- lábmosás - Jn 13,1
- Júdás árulása leleplezése - Mt 26,21-25; Mk 14,18-21; Lk 22,21-23; Jn 13,21-30
- asztalhoz ülni/feküdni az Isten országában - Mt 8,11
- böjtölés - Lk 5,33-35
1. A táblázat láttán
az lehet a benyomásunk, mintha Jézus ideje legnagyobb részét lakomákon, vendégeskedésben töltötte volna el. Ez a látszat azért is keletkezhet, mert egy-egy ilyen történetet, pl. a Simon fôfarizeus házában levôt, egyszerre három evangélistánál is olvashatjuk. Ha már most ezeket a vendégeskedéseket még tovább csoportosítjuk, akkor látjuk, hogy Jézus tulajdonképpen három fajta meghívásnak tett eleget:
a) Ismerôsök hívták meg barátilag:
Péter (?) - Mt 8,14-15. Ez alkalommal gyógyította meg Péter anyósát.
Kánai lakodalom - Jn 2,1-11, ahol csodát tett.
A betániai testvérek - Lk 10,38-41; Jn 12,1-8, akiknél többször volt vendégségben.
b) Személyek hívták meg, hálából valamiért:
Máté/Lévi - Mt 9,10-13; Lk 5,29
Simon - Mt 26,6-13
Zákeus - Lk 19,1-10
Fôfarizeus - Lk 7,36; 11,37; 14,1-14 (csak Lukács tudósít arról, hogy Jézust farizeusok meghívták, sôt egyszer, bizonyára féltô jóindulattal, még Heródestôl is óvták, 13,31-33).
c) feltámadása utáni vendégeskedés:
Emmaus - Lk 24,13-535
Tibériásnál - Jn 21,1-14
A) és b) között az a szembetûnô különbség, hogy míg a)-nál a vacsora szinte csak alkalom Jézus egy hozzákapcsolódó csodájára - gyógyítás, vízátváltoztatás, - addig b) alatt olyan vendégjárásokat foglaltunk össze, amelyek egy-egy jótett, elhívás, beszélgetés nyomán jöttek létre, s amelyek által a vendéglátók hálájukat, köszönetüket akarták kifejezni. A c) alatti két eset már körülményeit, helyzetét tekintve is érezteti, hogy itt a feltámadott egy egészen más dimenzióban fogad el meghívást, ill. hívatja meg magát. Gondoljunk csak a kerti jelenetre, ahol ezt kell mondania a magdalai Máriának: "Ne érints meg engem! mert még nem mentem fel az én Atyámhoz..." (Jn 20,17).
2. Jézus találkozik
tehát étkezéseknék az emberekkel. Ezek a találkozások azért is figyelmet érdemelnek, mert nagyon fontos események kapcsolódnak hozzájuk. Pl. kívülállók megtapasztalják, hogy kikkel ül le Jézus egy asztalhoz, s hogy az akkori társadalmi elôírásoknak nem mindig megfelelô személyekrôl van szó általában. Egy találkozás teljesen új irányt ad valaki életének (Zákeus); valaki "felkészíti Jézust a temetésére" (bûnös asszony); asztalnál kerül sor az ülésrend-rangsor vitára; vele együtt ül az asztalnál árulója is; ott derül ki, hogy ki a "kedvenc tanítványa"; a lábmosás; Mária "rendreutasítása" Kánában; a kenyértörés, mint a feltámadott igazoló cselekedete; - hogy csak a legfontosabbakat említsük.
Ugyancsak fontos, hogy milyen beszéd-, sôt vitatémák kerülnek elô az étkezéseknél: a megbocsátás, a nagyobb szeretet, a feltámadás, a "jobb rész választása", az "ô órájának" eljövetele, az Åbrahám-fiúság kérdése, a rituális tisztaság törvénye. Bár helyenként látszik, hogy a helyzet és a téma összekapcsolása nem mindig volt feltétlenül adott, általánosságban elmondhatjuk, hogy Jézus vendégeskedéseit mondanivalója, üzenete alátámasztására is fölhasználta. Sôt még ezen túlmenôen azt is megállapíthatjuk, hogy ami a vacsoráknál történik, az jelszerûen Jézus egész mûvére érvényes. Ilyen a kitaszítottak kérdése, a betegek és az orvos viszonya, a rangkeresés, a szolgálat és az alázat demonstrálása a lábmosással. Ha pedig a földi étkezés és a mennyek országában való lakoma párhuzama is elôkerül, akkor azt is leszögezhetjük, hogy Jézus lakomái egyúttal illusztrációi is az igehirdetésének. "Boldogok a Bárány (jövendô) vacsorájának vendégei" (Jel 19,9), s ez már elôre vetíti fényét Jézus földi vendégeskedéseire is.
3. Vendéglátás Jézus példázataiban
a) Azokat a példázatokat, amelyek valamiféleképpen étkezésekhez kapcsolódnak, vagy éppen arról van bennük szó, elsôsorban Lukács evangélista ôrizte meg. A kilenc ilyen példázat közül csak kettôt hoz még Máté, mégpedig a nagy vacsoráról szólót (amely nála mint "királyi lakoma" szerepel), valamint a bölcs és botor szolgáról szólót (Mt 22,1-14; Mt 24,45-51). A többi megôrzését tehát Lukácsnak köszönhetjük.
b) A gazdagról és Lázárról elmondott példázat (elbeszélés), és a bolond gazdagról szóló csak említi az étkezést. Az elsôben szó van a gazdagról, aki "dúsan vigadozik", ami nem más, mint vendégeskedések, lakomák népies körülírása. A kapu elôtt fekvô Lázárnak viszont elég volna a gazdag (ünnepi) asztaláról lehulló morzsa, hogy azzal táplálkozzék, ami a lakoma dôzsölésjellegére utal. - A másodikban az öntelt és az elért eredményeivel kérkedô gazdag szavát halljuk, amint önmagát kényelemre, evésre-ivásra, gyönyörködésre biztatja, hiszen ebben látja biztosítottnak az életét.
c) Åm az összes többi példázatban már közvetlenebbül van szó étkezésrôl. Az éjjel kenyeret kérô barát, a fiainak kenyeret és nem követ, halat és nem kígyót adó apa: nagy kijelentés az Istenrôl, Jézus Atyjáról. Az alvó barátot szabad eleség végett felébreszteni, és ô a kérést teljesíti is; s ahogyan ez a kép, és a fiainak a legmegfelelôbbeket és legfontosabbakat adó apa képe belevésôdik a hallgatók szivébe: - ilyen a ti mennyei Atyátok! - mondja ezzel Jézus. Ennek az üzenetnek a csúcsát azonban a tévelygésébôl visszatért fiúnak rendezett lakoma jelenti. Ilyen a ti Istenetek! - a megtért, visszajött, megbocsátott fiút a családi kötelékbe vidám lakomával kell újra felvenni, ha ezen az otthonmaradt, tisztes testvér mégannyira meg is ütközik! Isten az öröm Istene, s egy elveszett megtalálását sem tudja másképpen elképzelni, mint vidám lakomával! (Lk 15,11 ).
d) Három további példázatban a szolgák szerepérôl van szó az étkezéssel kapcsolatban. Az egyikben a lakodalomból hazatérô urát váró szolgáról szól Jézus, akit "vigyázva" talál az ura. Az ilyennek igéri meg, hogy ô maga szolgál fel neki az asztalnál. Jellemzô, hogy ebben a mondatban Jézus a diakónia szót használja, amely eredeti értelme szerint is elsôsorban asztalnál való felszolgálást jelent. A másik példázatpárból megtudjuk, hogy az eltávozott úr feladattal bízza meg szolgáit. E feladat a gazdasági felügyeletben áll (ökonómus, mondja az eredeti szöveg), azaz a szolgatársakról való gondoskodásban. A feladatot lehet hûen és bölcsen, de lehet ostoba, gonosz módon is ellátni. A hû és bölcs szolga szeretetszolgálatot végez, a botor önmagára gondol csupán.
Igen érdekes a harmadik példázat, amely szinte csak kérdésekbôl áll. Az éle bizonyos mértékben ellentmond a mennyegzôrôl visszajövô urát váró éber szolga példázatának. Végsô mondanivalója azonban világos: a szolga nem léphet fel követelésekkel urával szemben, hiszen az érte járó bért, mint vételárat, rég kifizette.
e) A példázatok csúcsát ebben az összefüggésben azonban mégiscsak a nagy vacsoráról szóló jelenti (Lk 14,16-24; Mt 22,1-10). Hiszen Jézus az egész igehirdetését összefoglalja benne. Mégpedig olyan meghökkentô módon, hogy az már elüt a mindennapi, korabeli vacsora-meghívásoktól. Szinte valószínûtlen vonásai vannak ennek a példázatnak. De éppen ezzel akarja Jézus a kettôs üzenetét közvetíteni. Az Isten országa keresésének elhalaszthatatlanságát állítja mindenekelôtt a középpontba. Ilyen komolyan gondolta, hogy térjünk meg (Mk 1,15), és keressük az Isten országát - mindenek elôtt (Mt 6,33). Ilyen erô(szakkal) kell az Isten országának úrrá lenni a tanítványok fölött. - A másik üzenete sem kevésbé fontos: nem kell ahhoz bármilyen ünnepi öltözetbe bújnunk, hogy meghívottak legyünk az ô lakomájára. Mindnyájunknak szól az Isten meghívása, mint az ô egyedülállóan gazdag és kegyelmes ajánlata. Csak azok maradnak távol, és keresnek kibúvókat, akik azt gondolják, hogy jól megvannak Isten meghívásának elfogadása nélkül is.
Nos, e példázatnak kettôs üzenete fokozottan alkalmazható az úrvacsorai közösségre, amelyet Jézus ajánl fel nekünk. Meg kell ezért vizsgálnunk, hogy hogyan élt a kereszténység Urának ezzel a nagy meghívásával?
4. Az utolsó vacsora
Bennünket itt most Jézus tanítványaival tartott utolsó vacsorája foglalkoztat. Hiszen a keresztény egyház erre való visszaemlékezésül alakította ki az úrvacsora gyakorlatát, majd késôbb a tanítást róla. Valószinûleg kisebb befolyással volt erre a folyamatra a páskavacsora hagyománya, és Jézus feltámadása utáni étkezései.
1.
Az utolsó vacsorára Jézus hívta meg a tanítványait halála elôestéjén. Az evangélisták hasonló összefüggésben hozzák a róla szóló beszámolót. ìgy lehet az eseményeket felsorolni: néhány nappal a páska, azaz az Egyiptomból szabadulás emlékünnepe elôtt, Jézus bejelenti, hogy szenvednie és meghalnia kell. Az ellenfelei is döntô lépésre készülnek, mert el akarják tenni ôt láb alól. Bethániában, a leprás Simon házában egy rosszhírû asszony megkeni ôt olajjal - ahogy Jézus mondja: a temetésére. Júdás elmegy a fôpapokhoz, és felajánlja nekik Jézus elárulását. - A páska elsô napján Jézus a tanítványok kérdésére elmondja, hogy hol készítsék el neki a húsvéti vacsorát ("páskát elkölteni"). Miután az utasításnak megfelelôen mindent megtettek, - akkor kezdôdik a tulajdonképeni tudósítás az utolsó vacsoráról.
"Amikor este lett, asztalhoz telepedett a tizenkettôvel" - Mt 26,20.
"Amikor beesteledett, odament a tizenkettôvel, és amikor asztalhoz telepedtek és ettek, ezt mondta Jézus" - Mk 14,17-18.
"Amikor eljött az óra, asztalhoz telepedett az apostolokkal együtt" - Lk 22,14.
"A húsvét ünnepe elôtt ... vacsora közben ... Jézus ... felkelt a vacsorától ..." - Jn 13,1-3.
Ezután leleplezi Jézus az árulóját, majd következik a vacsora leírása. Ennek egyes részletei ezek:
Mt 26,26-29 Mk 14,22-25 Lk 22,19-20 Pál 1Kor Jn 6,51-59
11,23-25
vette a vette a vette a vette a én vagyok az
kenyeret kenyeret kenyeret kenyeret élô kenyér
áldást mondott áldást mondot hálát adott hálát adott
megtörte megtörte megtörte megtörte
adta adta adta -
ezt mondta ezt mondta e szavakkal ezt mondta
vegyétek! vegyétek!
egyétek! egyétek! eszik ebbôl
ez az én ez az én testem ez az én testem ez az én testem aki eszi az én
testem testemet
amely érettetek amely ti
adatik érettetek
megtöretik
ezt ezt
cselekedjétek cselekedjétek
emlékezetemre emlékezetemre
aztán vette a aztán vette a hasonlóképpen hasonlóképpen a
poharat poharat vette a poharat poharat is
vette
miután miután
megvacsoráltak megvacsorált
hálát adott hálát adott
nekik adta nekik adta én vagyok az
élö kenyér
ittak belôle
mindnyájan
ezt mondta ezt mondta ezt mondta ezt mondta
igyatok ebbôl
mindnyájan
ez az én vérem ez az én vérem az én vérem az én vérem aki issza az én
által által véremet
a szövetség a szövetség e pohár az e pohár az új
vére vére újszövetség szövetség
amely sokakért amely sokakért amely
kiontatik kiontatik tiérettetek
ontatik ki
a bûnök ezt énbennem marad,
bocsánatára cselekedjétek én ôbenne
valamennyiszer
isszátok
az én az én feltámasztom az
emlékezetemre emlékezetemre utolsó napon
1.
Az elsô három evangélista tudósításának közös szövege így hangzik tehát:
Jézus vette a kenyeret, áldást mondott/hálát
adott,
megtörte, tanítványainak adta e szavakkal:
ez az én testem.
Aztán vette a poharat,
ezt mondta:
ez az én vérem,
az újszövetség vére,
amely sokakért/érettetek kiontatik.
2.
Csak Máténál találjuk a felszólítást: vegyétek, egyétek; ill.: igyatok ebbôl mindnyájan. Szintén csak nála mondja Jézus, hogy a vér kiontása "a bûnök bocsánatára" való. Márk az említetteken kívül még azt a megállapítást hozza, hogy "ittak belôle mindannyian" (a pohárból).
3.
Márk a kenyér igéit röviden közli, az evésre való felszólítás nélkül. Nála "az én testem" kifejezés tûnik fel. Az eredeti szövegben olyan fônév áll itt, amelyet valószinûleg "én"-nel kellene lefordítani. Jézus tehát nem mondana mást, mint hogy a tanítványoknak nyújtott kenyér ô maga. S mivel ez a szó gyakran a halál árnyékában élô embert jelöli meg, azért Jézus a kenyérben úgy nyújtotta önmagát, mint aki a szenvedés és halál felé halad. Valószinûleg ebbôl a felfogásból érthetô. hogy Márk nem mondja a kehely nyújtásánál, hogy "igyatok ebbôl!" Hiszen a vér fogyasztását a zsidó hallgatók megrendüléssel és megrôkönyödve fogadták volna. Az òszövetség látása szerint a vér az élet hordozója, s mint ilyen, nem fogyasztható.
4.
Lukács is hozzátett a közös szöveghez: a kenyérnél azt mondja, "amely érettetek adatik", a bornál a "sokakért kiontatik" helyett nála "érettetek ontatik ki" áll. A kenyér nyújtása után a megemlékezésre felhívás következik: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre". A bornál pedig közvetlenül a mondathoz: "amely tiérettetek ontatik ki" - csatlakozik ez: "az én emlékezetemre". Máténál és Márknál mindkettô hiányzik.
5.
A pohár magyarázataként ugyanazt hozza mindhárom evangélista: "ez az én vérem, a szövetség vére". Lk változtat csak a sorrenden, és a kettôt így köti össze: "ez a pohár az új szövetség az én véremben" (az új fordításban használt "által" nem jó fordítás). Lényegében azonban ugyanaz az értelme.
6.
Megállapíthatjuk, hogy az elsô három evangélista közös szövegével értelem szerint egyezô a János 6-ban található nagy beszéd az "élet kenyerérôl". Jézus ezt mondja: "Én vagyok az élô kenyér" (6,51); "aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom az utolsó napon, mert az én testem valóságos/valóban (igazi=új ford.) étel, és az én vérem valóságos/valóban (igazi=új ford.) ital" (6,54-55). Azt is látnunk kell azonban, hogy János egészen más forrásból vett anyagot dolgozott fel az evangéliumában, ahogy azt az evangélium 6. és 13. fejezete mutatja. Pontosan itt láthatjuk, hogy itt a Jézus teste és vére valóságáról van szó és nem csupán valami szimbólikus értelmezésrôl: a kenyér Jézus teste, a bor az ô vére.
7.
Mielôtt az evangélisták - egymástól függôen - írásban rögzítették volna Jézus utolsó vacsoráját, Pál apostol már korábban értesít az úrvacsora gyakorlásáról. Elsô korinthusi levelében arra hivatkozik, hogy az utolsó vacsorán történteket "az ùrtól vette", s azt a korinthusi gyülekezetnek "továbbadta". Ezt az egészet beépíti a helyi gyülekezet gyakorlatába. Valószínû, hogy nem az utolsó vacsoránál történtek tökéletes visszaadása itt a fontos, hanem az a tény, hogy hogyan ünnepelte/gyakorolta az úrvacsorát egy Palesztinán kívüli keresztény gyülekezet, alig 10-15 évvel az utolsó vacsora megtörténte után. Az összefüggésbôl az is kitûnik, hogy Pál apostol itt az úrvacsora elsô értelmezését, magyarázatát is adja.
Valószinû, hogy az utolsó vacsorán elmondott jézusi szavak továbbadását a különbözô gyülekezetekben kialakított istentiszteleti rend is befolyásolta. A jeruzsálemi gyülekezet gyakorlatában így a bôségesebb szereztetési igéket ôrizték meg, míg a Lukács-Pál féle hagyományanyag a diaszpórára, a szórványban élôkre volt jellemzô. A Máté-Márk által közölt szöveg régiesebb, ezt a kehely értelmezésénél is láthatjuk. Máténál ez különösen szembeszökô: "igyatok ebbôl mindnyájan, mert ez az én vérem, az új szövetség vére, amely sokakért kiontatik, a bûnök bocsánatára". Nem nehéz a fogalmazás mögött 2Móz 24,4-8-at felfedezni, ahol Mózes oltárt épít az ùrnak, tulkokat áldoz neki, felolvasva a szövetség könyvét, majd a népet meghinti a "szövetség vérével".
A Lukács-Pál féle fogalmazás az antióchiai gyülekezetben használatos formára emlékeztet, ami különösen is a páli változatnál tûnik fel: "Ez a pohár az új szövetség az én véremben". Lehetséges, hogy az antióchiai gyülekezetben is szilárdan élt a szövetségkötés hagyománya, amelynek megerôsítését, vagy megújulását ünnepelték az úrvacsorában. Feltehetôleg nem áll azonban e hagyomány mögött 2Móz 24, hanem inkább Jer 31,31-34. Ott is "új szövetségrôl" van szó, de a véráldozat, mint a szövetség megpecsételése, hiányzik. Egyes kutatók szerint az antióchiai diaszpóra-gyülekezet nem engedhetett meg magának semmi olyan formulát, amely a környezetét valamiféle "vérivásra" emlékeztette volna, ahogy azt a különbözô akkori misztériumvallásokban általában gyakorolták.
Érdekes az evangéliumok tudósításával Pál "ùrtól vett" beszámolóját (1Kor 11,23-25) összehasonlítani.
a) Elsô pillantásra feltûnik, hogy Pál szövege a Lukácséra hasonlít legjobban. Csak ôk ketten magyarázzák a testet: "amely érettetek adatik", ill. "megtöretik". Szintén csak ôk ketten hozzák a rendelést: "ezt cselekedjétek az én emlékezetemre", de csak a kenyérnél. A bornál az ismétlés elrendelése csak Pálnál található, Lukácsnál nem. - Ugyancsak ôk ketten vezetik át a kenyérkiosztás után a bor kiosztását a "hózautósz"= ugyanúgy, hasonlóan szóval, és hangsúlyozzák, hogy ez azután történt, "miután megvacsoráztak" (Lk), ill. "megvacsorált" (Pál).
b) Érdekes, hogy Pál Mátéval közösen hozza az evésre való felszólítást: "vegyétek, egyétek". Pál nem követi azonban Mátét a pohárnál ("igyatok ebbôl mindnyájan"). - Végül egyedül Pál vezeti be "az ùrtól vett" hagyományt azzal, hogy ez az ùr Jézus "elárultatása éjszakáján" történt. Åltalában áll tehát az a megfigyelés, hogy Mt és Mk közös hagyományt látszanak képviselni, Lk és Pál pedig egy másik hagyomány elkötelezettjei.
Ugyancsak tény, hogy a kereszténység úrvacsoratanításában nem az evangéliumi tudósításokon, hanem Pál gyakorlati leírásán és magyarázatán tájékozódott. Pál hirdette a legnyomatékosabban, hogy az úrvacsora Jézus halálával függ össze, s hogy értünk végzett megváltói munkájából való részesedést jelent az. Sôt, ezen túlmenôen meg kell állapítanunk, hogy az úrvacsora hagyományát már megfelelô értelmezéssel kapta és így hirdette. Ezért kérdezhet rá a korinthusiakra, akik - úgy látszik - nem tesznek nagyobb különbséget a pogány áldozati lakomák és az úrvacsora között: "Mint okosokhoz szólok, ítéljétek meg magatok, amit mondok: Az áldás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megtörünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e (koinonia)? Mert egy a kenyér, egy test vagyunk mindannyian, akik az egy kenyérbôl részesülünk. ... nem ihatjátok az ùr poharát és az ördögök poharát; nem lehettek az ùr asztalának és az ördögök asztalának részesei" (metechein) (1Kor 10,15-17;21).
8.
Ha a négy evangélista és Pál apostol leírásait most már összehasonlítjuk, akkor megállapíthatjuk. hogy milyen közös alap határozta meg a kereszténység kialakult úrvacsorai tanítását és gyakorlatát.
a) vegyétek, azaz egyétek, igyátok.
A Jézus kezébôl elfogadott kenyér és bor az alapja, szerves eleme az úrvacsorának.
b) ez az én testem ... ez az új szövetség az én véremben.
A kenyérre azt mondja Jézus, hogy az ô maga (= a testem). A borra pedig azt, hogy az az ô vérében kötött új szövetsége Istennek. Jézus tehát az úrvacsorai jegyekkel/elemekkel azonosul, ill. azok élvezôje Jézusban részesedik.
c) A kenyér és bor sokakért, érettetek adatik ontatik ki.
Jézus a szokványos vendégeskedéseitôl eltérôen, ennek az evésnek, ivásnak - küszöbön álló halálára való tekintettel - helyettesítô jelleget ad, amellyel a résztvevôk javára cselekszik.
d) ezt tegyétek az én emlékezetemre.
Ez az ismétlésre való felhívás a leggyengébben bizonyított része az úrvacsorai tudósításnak - kifejezetten csak Pál hangsúlyozza. Mégis, a korinthusi gyakorlat azt mutatja, hogy kezdettôl fogva úgy értelmezte az ôskereszténység, hogy Jézus tettét újra ismételni kell.
9.
A korai kereszténységben "kenyérmegtörésrôl" is van tudomásunk (Mk 6,41; 14,22; Lk 24,30). Ez is egyfajta "úrvacsora"? A kifejezést a görögül beszélô kereszténység használta, és nyilván vele az úrvacsorát jelölte meg. Míg az evangéliumi tudósítások a zsidóknál szokásos étkezési keretben hozzák az úrvacsora leírását, addig a missziói, inkább görögül beszélô területen a "kenyér megtörése" a közösségi szétosztás tényét hangsúlyozta. Késsel nem illett kenyeret vágni, közös étkezéseknél kézzel tépték a lepényszerû kenyeret, ezt hívták kenyértörésnek.
10.
Egy ôskeresztény irat - feltehetôen a 2. századból - jól összefoglalja az idôközben kialakult úrvacsora-értelmezést: "... az apostol vette a kenyeret és a poharat/kelyhet, megáldotta és ezt mondta: Értünk megfeszített testedet esszük, a mi üdvösségünkért kiontott véredet isszuk. Bárcsak üdvösségünket szolgálná a tested, s bûneink bocsánatát a véred!" (Tamás Cselekedetei, 158.fej.)
1.
Mint azt már hangsúlyoztuk, az úrvacsora az idôk folyamán szerves gyakorlatává vált a korai kereszténységnek, mégpedig mint a Jézus által tartott utolsó vacsorára való emlékezés, és annak ismétlése. Sôt abban a tudatban történt ez az ismétlés, hogy ez a vacsora elôvételezi az Isten országának vacsoráját, ahogy azt Jézus egy lelkes tisztelôje mondta: "Boldog, aki eszik majd kenyeret az Isten országában" (Lk 14,15).
Valószinûleg nem túlozunk, ha azt mondjuk, hogy a keresztény gyülekezet istentiszteletének az úrvacsora volt a szíve-közepe. Ezt egy korai gyülekezeti rendbôl tudjuk. Az úrvacsorát imádságok vezették be, amelyeket a kehely és a kenyér fölött mondtak el, majd hálaadással fejezték be. (Érdekes, hogy elôször a kelyhet vették, majd utána "tépték" a kenyeret, ahogy ezt Lukácsnál is olvassuk - Lk 22,19.) Az úrvacsora rendkívüli értékét mutatja az imádságokhoz fûzôdô, nagyon komoly figyelmeztetés: "Senki más nem ehet és ihat vacsorátokból, csak akiket az ùrra kereszteltek meg. Hiszen itt érvényes az ùr szava: Ne dobjátok a szentet a kutyák elé" (Mt 7,6).
A "12 apostol tanítása" c. könyvecske is - amelybôl itt idéztünk - inkább csak az úrvacsorai istentisztelet gyakorlatára nyújt rátekintést, ugyanakkor nyomatékosan hangsúlyozza a cselekmény fontosságát. Mögötte nyilván ott az úrvacsora értelmezése is, ám az a gyakorlat mögött a háttérben marad. Nincs nyoma annak, hogy az ôskereszténység afelôl gondolkozott volna el, hogy mi is az úrvacsora, s hogy az hogyan értendô? Hogy Jézustól származtatták, ez olyan nagy tekintélyt kölcsönzött neki, hogy fölösleges volt vele kapcsolatban bármiféle rákérdezés. Ugyancsak nagy védelmet biztosított neki, hogy az istentisztelet, a szertartás szerves része lett, s mint ilyen, a "titkokhoz" tartozott.
Ezért se igen ismerünk vitákat, amelyeket az úrvacsoráról folytattak volna. Az egyes egyházi tanítók ismételten fûztek megjegyzéseket, magyarázatokat, értelmezéseket hozzá, ezeknek azonban inkább csak elmélkedési, vagy tanítási célja volt. A tanítók közül feltétlenül meg kell említeni Antióchiai Ignácot, aki a 2. században halt vértanúhalált. Ignác az úrvacsorát annak az alkalomnak tartotta, ahol a legerôteljesebben emlékezünk Krisztus érettünk elviselt halálára, hogy saját halálunk elôl menedéket találjunk. "Ha halálában hiszünk", - írja Ignác - "ez a hit a halál elôl elmenekít bennünket" (ITrall. 2,1). Ezért nevezte az úrvacsorát a "halhatatlanság orvosságának" (farmakosz athanáziász), sôt a halál "ellenmérgének" (antidotosz), mert általa élünk örökké Jézus Krisztusban. A görög ortodox egyházban máig is hazavihetnek az úrvacsorázó hívek egy darab kovásztalan kenyeret, amellyel valaha naponként, késôbb hetenként egyszer otthonukban ünnepelték az úrvacsorát.
2.
Igen érdekes, hogy eléggé késôn kezdtek el beszélgetni, sôt vitázni az úrvacsoráról a kereszténységben. Hosszú idôn át a nagytekintélyû hippói püspök, Augustinus (354-430) véleménye volt döntô az úrvacsora kérdésében. º szellemi, lelki valóságnak látta az úrvacsorát. Benne megkülönböztette a tárgyat (res) és annak szemmel látható jelét (signa). Ez a spiritualista szemlélet vezette ôt oda, hogy az úrvacsorát jelszerû valóságnak nézze. Ezzel szemben egészen más álláspontot képviselt egy Corbie-i (mai Franciaorsz.) apát, Pascharius Radbertus, aki a keresztény történelem folyamán elôször írt olyan könyvet, amely teljesen az úrvacsorával foglalkozott. A címe ez volt: "Az ùr testérôl és vérérôl", és 832-ben jelent meg. Szerzôjének az volt a véleménye, hogy az úrvacsorai kenyér és bor "változásával" Isten csodát mûvelt azáltal, hogy a természeti törvények érvényét hatályon kívül helyezte. Az úrvacsorában tehát ugyanaz történik, mint Jézus testet öltésekor. Megrendelésre írt könyvében Radbertus ügyesen összefoglalta mindazokat a kérdéseket, amelyek idôközben, ha csendben is, de mégiscsak felvetôdtek az egyházban. Pl. az, hogy a kenyér és bor hogyan viszonyul Jézus testéhez-véréhez? Hogy "testileg" eszi és issza a hívô úrvacsorázó az ùr testét-vérét, vagy "csak" lelkileg, szellemileg? A lélek étele-itala-e az úrvacsora, vagy az egész emberé? Hogy, amennyiben a kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé lesz, hogyan, milyen úton, vagy ki által lesz azzá?
Radbertus ezekre a kérdésekre adott válaszait sajnos itt nem részletezhetjük, de megállapíthatjuk, hogy a kérdések azóta is kisérik az egyház története menetét. Ilyen pl. Augustinus máig is érvényes mondata: "Szentség úgy jön létre, hogy az Ige az elemekhez (kenyér, bor az úrvacsoránál, ill. víz a keresztségnél) járul, így lesz a "látható ige".* Ez Augustinusnál már kisérlet arra, hogy a korai kereszténységben valószinûleg nem minden úrvacsorai istentiszteleten idézett szereztetési igéket összekapcsolja a cselekménnyel. Tudomásunk szerint Ambrosius (milánói püspök, 339-397) tesz elsôként említést arról, hogy az úrvacsoráról szóló tudósítást, mint a kiosztás kisérô szövegét, használták volna a keresztény istentiszteleten, de ez a hír már a 4. századból való.
Hasonlóan fontos következményekkel jár mindmáig Justinus mártír (élt 110-163) véleménye, aki szerint az úrvacsorai kenyér és bor nem "szokványos étkezési cikk, hanem a gyülekezet elôljárójának imádsága által Krisztus teste-vére lett, és ezen átváltozás révén saját testünket-vérünket táplálja".** Hasonló gondolat, hogy, ahogyan az isteni Ige Mária testében testet öltött, ugyanez történik az úrvacsorában (Nysszai Gergely, 335-394). Végül nagy hatást gyakorol mindmáig Origenész (185-254) antióchiai teológus véleménye, aki szerint a kenyér és bor, amelyet Jézus a tanítványainak nyújtott, nem más, mint a "lelket tápláló Ige". Vagyis, a kenyér és bor csupán szimbóluma a bennünket tulajdonképpen tápláló Igének. Már a 3. század elsô felében azt tanította Ciprianosz karthágói püspök (200-258), hogy az úrvacsorai kenyér és bor áldozati ajándék, amelyet a pap mutat be, s ezzel megismétlôdik az úrvacsorában Jézus Krisztus kereszten hozott áldozata. A rk. egyház tanítását máig is meghatározza az átváltoz(tat)ásról szóló tanítás, amely igen sokféle magyarázatra és alkalmazásra adott mindig is lehetôséget. Kimondott tanítás róla a görög egyházban Damaszkuszi Jánostól (+ 749-ben) van, latin megfogalmazásban a 11.sz. óta. Damaszkuszi János az átváltozást úgy értelmezte, hogy a megdicsôült Ige-Krisztus a lényegében megváltozott, külsejében viszont változatlan úrvacsorai kenyeret és bort a maga új lényébe felveszi. A ma is érvényes "transsubstantiatio", azaz átlényegülés tanítását a negyedik lateráni zsinat fogalmazta meg, 1215-ben. Eszerint a felszentelt pap a szereztetési igék ismétlésével a kenyérnek és bornak Krisztus testévé-vérévé való átváltoztatására képes.
Ha feltételesen is, de elmondhatjuk, hogy a kereszténység két évezreden át megtartotta és ünnepli ma is az úrvacsorát. Eredetét, és a megbízatást hozzá Jézus Krisztus utolsó vacsorájában látja. Bizonyos fenntartással áll, hogy ennek az utolsó vacsorának következô részleteiben egyetértés uralkodik a kereszténységben:
a) - Jézus adta a kenyeret és bort, hogy egyék-igyák;
b) - az ô teste- és véreként;
c) - amelyet érettünk adott-kiontott;
d) - s (ennek megismétlésével) rá
emlékezünk.
Hogy ezek közül mikor milyen "rangsort" állítottak össze, vagy hogy a négy rész-tétel közül melyiket emelték ki, ill. összességében hogyan értékelték, abból a történelem folyamán - igen összefoglaló rövidséggel szólva - négy fô-értelmezési változat adódott: az ortodox, a római katolikus, a református és az evangélikus (lutheránus). Itt következik vázlatos ismertetésük.
1. Az ortodox változat
A keleti (ortodox) egyházak szinte töretlenül folytatják a korai kereszténység úrvacsorai gyakorlatát. Számukra az úrvacsora "müsztérion", azaz megfejthetetlen, és soha emberi elme számára ésszerûvé nem tehetô isteni titok. Elôtte csak csodálattal szabad megállni, teljességét nem szabad megbontani, s így kell Isten kezébôl ajándékként elfogadni. Isteni titok, mert isteni természetû valóság. A szent liturgiában a könyörgô egyház térdel a mindenható ùr elôtt, s kéri a Szentlelket, hogy vegye birtokába az anyagot. A Lélek és az anyag (kenyér és bor) így lesz egységgé, azaz szentséggé.
Innen érthetô, hogy történelme folyamán az ortodoxia soha nem vett részt az úrvacsoráról szóló vitákban. Ebben már egészen sajátságos szimbólum-tanítása is akadályozta. Felfogása szerint ui. egy szimbólum, pl. az ikonnak (= kép) nevezett szentkép, nemcsak ábrázol, hanem meg is jelenít valakit: Máriát, Jézust, vagy a szenteket. Az úrvacsora kenyere és bora ezért - a Lélekkel egyesülve - nem is jeleníthet meg, ábrázolhat ki mást, mint Jézus Krisztus testét és vérét, azaz magát a megdicsôült Urat. Innen érthetô az üldözést szenvedô ôskeresztény hívônek az a mártíromságot is vállaló vonakodása, hogy nem volt hajlandó meghajolni a római császár képe elôtt. Hiszen az általuk nem tisztelt pogány császár képében maga a császár volt jelen, s tiszteletét bálványimádásnak fogták fel, amelytôl óvakodni kellett.
Az ortodoxoknál hangsúly van tehát az úrvacsora egészének tiszteletén, amely a valóságos Krisztussal való találkozást teszi lehetôvé. Részükrôl éppen az a vád érte a "nyugatiakat", hogy ennek a teljességnek széttörése által mindig is részleteken vitatkoztak. Az ortodox egyház az úrvacsorában mindig megajándékozottnak vallja magát, és buzgón könyörög a Szentlélekért, aki ebben az ajándékban részesíti ôt. Benne természet, világ, történelem egyesül, és Isten szentsége lesz a kenyér és bor révén.
Ezt az ortodox felfogást az úrvacsora misztikus szemléletének nevezhetjük.
2. A református úrvacsora-értelmezés
Azért vesszük most sorra a református úrvacsora-értelmezést, mert az ortodoxokéval való összehasonlítása segítségünkre lehet. Rögtön meg kell jegyeznünk, hogy Zwingli és Kálvin* értelmezése között, már csak történelmi okokból is, különbséget kell tennünk.
Zwingli számára igen fontos volt három részkérdés, amely az úrvacsoráról vallott felfogását lényegében meghatározta:
a) Nagyon lényegesnek tartotta Isten fenségét és szabadságát. Ebbôl kifolyólag tiltakozott minden kisérlet ellen, amely, szerinte, Istent be akarja határolni, be akarja valamilyen tárgyba, vagy keretbe szorítani. Ez a felfogása érvényesült akkor is, amikor szemére vetette a másképpen tanítóknak, hogy az úrvacsorai kenyérbe és borba, mint valami börtönbe, akarják bezárni Istent. Véleményét döntôen befolyásolta az a filozófiai tétel, hogy "a véges nem fogadhatja be a végtelent".
b) Filozófiai mûveltségénél fogva nem tudott megbékélni a szerinte áthidalhatatlan ellentmondással: nem lehet vallani, hogy a mennybement Jézus Krisztus "az Atya jobbján ül", s ugyanakkor az úrvacsorában is jelen van. "Krisztus teste egy helyen van (ti. az Atya jobbján), nem lehet tehát több helyen" - mondta Zwingli az úrvacsorai vitában.
c) Zwingli ezért nem látott többet az úrvacsorában, mint az istentiszteletre összegyülekezett közösség hitvalló cselekedetét, amellyel Urára emlékezik.
Ez a három tényezô határozta meg úrvacsoráról szóló felfogását. Nem értette, hogy Luther miért ragaszkodott az "ez az én testem" kifejezéshez, amikor az szerinte csak jelképezte, hogy az Krisztus teste. A kenyér és bor jel csupán, amely elôsegíti a Krisztusra emlékezést, de semmiképpen nem jeleníti meg ôt. Itt a hasonlóság az ortodoxok felfogásával: Zwingli is jelrôl beszél, akár azok. Míg azonban az ortodoxoknál a jelt és a jelzettet nem lehet elválasztani egymástól, addig Zwingli számára köztük az emlékezés lehetôségén kívül semmi más kapocs nincsen. Véleménye szerint ezért az úrvacsora emlékeztetô, és közösséget adó vacsora. A marburgi vitában (1529) Luther realisztikus úrvacsorafelfogását értelmetlennek, lehetetlennek és feleslegesnek tartotta ("unvernünftig, unmöglich, unnütz").
Kálvin János inkább Augusztinusz úrvacsora tanára épített, amennyiben ô is megkülönböztette és elválasztotta egymástól a jelet és a tárgyat. Az egyik a kenyér és bor, a másik a Krisztus teste és vére, amelyek azonban az úrvacsorában egyidejûleg jelennek meg. A kenyér és bor átváltoztatására nincsen szükség. Azonban az úrvacsora több, mint csak a Zwingli-szerinti jel: Isten kegyelmi ajándéka a hívôknek. Ezen keresztül lelki táplálékként kapja a hívô a Krisztus mennyben levô testének közösségét. A hívôk számára tehát az úrvacsora, a Szentlélek közremûködésével, a mennyei Krisztussal való spirituális egyesülést jelenti. Hitetlenek számára azonban a kenyér és bor megmarad külsô jelnek, amely semmit nem nyújt nekik. Ezen túl Kálvin is hangsúlyozza a megemlékezés fontosságát, és az úrvacsora közösségformáló jellegét. Viszont Zwinglivel ellentétben nem tagadja Krisztus jelenlétét, amellyel híveinek közösségét megajándékozza.
A református úrvacsoratanítást talán legtalálóbban pszichológiai-filozófiai meghatározottságúnak lehet nevezni. A "közös anyag" d) pontját hangsúlyozza a legjobban: az emlékezést.
3. A római katolikus változat.
Történetileg következôképpen alakult ki: már a 11. századtól fontos az átváltozás kérdése, de csak 1215-ben lett hivatalos egyházi dogmává, kötelezô tanítássá. A dogma csodának minôsíti azt, hogy a szentelô pap a kenyeret és bort, lényegük megtartása mellett, Krisztus testévé és vérévé változtatja át.
Már a 12. századtól megvonják a hívôktôl a kelyhet, azzal a megokolással, hogy a kenyérben már benne foglaltatik a teljes Krisztus. Alexander Halesius angol skolasztikus (+1245) állította elsôként azt, hogy az úrvacsorai kenyérben már a vér is benne van (az ún. concomitantia-ról, azaz "kiséretrôl" szóló tanítás). A szentelt ostya imádását 1217-ben rendelte el Honorius pápa. 1246-tól kezdve pedig a pünkösd utáni csütörtökön úrnapi körmenetben viszik körül az "ùr testét", Lüttichi Julianna ágostonrendi apáca látomása alapján. Ez a szentségimádás máig is gyakorolt csúcsát jelenti a rk. egyházban.
Az úrvacsora-tanítás középpontjában az elemek átváltoztatása áll, eköré épül fel a rk. egyház egész tanítása a szentségekrôl is. Ennek megmagyarázására a középkori egyházi tanítók, fôleg Aquinói Tamás, görög filozófiai elemeket vettek segítségül. Igyekeztek különbséget tenni a tárgyak tulajdonképpeni lénye (substancia), és azok szemmel is látható megjelenési formái (accidentia) között. (Pl. egy darab fa lényege szerint az erdôben nôtt növény. Amikor azonban abból kapanyél, asztal vagy ablakkeret lesz, akkor a mindenkori elkészítés adja meg a megjelenési módját.) ìgy lehetséges tehát, hogy a kenyér és bor is megtartja természetes megjelenési formáját, viszont a tulajdonképpeni lényegét, ti. hogy Jézus teste és vére, azt egy bizonyos szentelési folyamattal kell elérni. Ezt a folyamatot, ill. szent cselekményt nevezi a rk. tanítás átváltoztatásnak, vagy régies kifejezéssel (amely jobban kifejezi a folyamatot) átlényegülésnek, a nehézkes latin szóval "transsubstantio-nak". ìgy lesz a természetesbôl természetfölötti, ti. a kenyérbôl és borból Krisztus misztikus teste.
Ki tudja már most ezt a folyamatot véghez vinni? A papi szentségben részesült pap. Csak ô az apostoli hagyományt hivatalosan továbbvivô egyházi szenmély, akinek pappá szentelése egyenlô értékû az úrvacsorával. Neki kettôs a feladata a misében: a kenyér és bor átváltoztatása, és ezzel együtt Krisztus feláldozásának megismétlése. A misének tehát e két folyamat elengedhetetlen része, s a benne lejátszódó két esemény kötelezô tanítás az egyházban.
A római katolikus változatot dogmatikus jellegûnek nevezhetjük. Dogmává emelése kivonja minden emberi itélkezés alól.
4. Az evangélikus változat.
Abból kell kiindulnunk, hogy Luthert* egész életén át egyetlen kérdés foglalkoztatta, mégpedig az, hogy én, az elveszett és bûnös ember, hogyan juthatok el a kegyelmes Istenhez? Személyes sorsa, de korának elesett állapota is sok kisértéssel és félelemmel járt. Ezért kereste magának, és az egész világnak is a meghittség, a bocsánat, a lelkigondozói vígasztalás és erôsítés helyét. Nagy felfedezése az volt, hogy az úrvacsora is ilyen hely, ahol az egyszerû kenyérbe és borba belealázkodó kegyelmes és bûnbocsátó Isten jön hozzánk, bûnösökhöz Fiában, Jézus Krisztusban. Ahogy az Krisztus testetöltésnél is történt, benne megjelenik az Isten üdvözítô kegyelme. Ezért az úrvacsorában Krisztus mint valóságos Isten és valóságos ember van jelen, hogy ezt az üdvözítô kegyelmét bebizonyítsa.
Luther a leghevesebben tiltakozott a Krisztus újra feláldozása gondolata ellen, azt csaknem felségsértésnek tartva. Mint a Biblián tájékozódó hívô, ugyancsak elutasított mindenféle átváltoztatási kisérletet. Számára a tény volt a döntô, és nem a hogyan. Ha Jézus az utolsó vacsorán azt mondta a megtört kenyérre és a megáldott kehelyre, hogy ez az én testem és ez az én vérem, akkor nem látott okot ennek kétségbevonására. "Én egyszerûen csak hittem Jézus szavának: ez az én testem" - felelte Zwinglinek, amikor az a két helyen egyidôben levés ellen hadakozott. Luther szerint ezek a szavak megtartják érvényüket, és csak az ùrtól függnek. Sem hit, sem értelem, sem emberi gondolkodás nem feltétele érvényüknek. Ezért vallotta még azt is, hogy a kenyérben és borban az ùr testét, vérét vesszük, még a hitetlenek is, ugyanakkor azonban hangsúlyozta, hogy csak a hit teszi gyümölcsözôvé a szentség vételét a hívô ember életében ("ha hiszed, bírod"). A kenyérben, kenyérrel és a kenyér szine alatt, a borban, borral és a bor szine alatt Krisztus valóságosan van jelen és kiosztásra kerül az úrvacsorázóknak (Ågostai Hitvallás X. cikke).
Ezért nem fogadhatta el Luther, sok engedményt téve sem, Zwingli felfogását, hanem így érvelt: "Tarthatja mégolyan testinek is e szavakat, mégis a legfôbb méltóság (majestas) szavai és mûvei azok... hiszen Isten ereje kapcsolódik hozzájuk".
Az evangélikus úrvacsora-tanítást lelkipásztori ihletésûnek kell neveznünk.
Az elôbbiekben vázolt négyféle magyarázatváltozat természetesen csak csontváz, amelyhez az idôk folyamán még sok más részletkérdés kapcsolódott. Elég, ha csak a Zwingli és Kálvin közti átmenetre, vagy a tridenti zsinat reformáció-kiváltotta válaszára gondolunk.
Jelen századunkra az ökuménikus gondolat nyomja rá félreérthetetlenül a bélyegét. Ennek hatása alól az úrvacsoráról szóló tanítás és az úrvacsora gyakorlata sem kivétel. A frontok helyenként áttetszôkké váltak, másrészt pedig új frontok keletkeztek.
Viszonylag egyszerûbb a helyzet a nem-katolikus egyházak beszélgetésénél. Német nyelvterületen az ún. "Arnoldshain-i tételek" (1957) új mozgást hoztak az úrvacsoráról szóló beszélgetésekbe. E mozgás eddigi legfontosabb eredményeként az 1973-as "Leuenbergi Egyesség" létrehozta a teljes úrvacsorai- és szószék-közösséget az európai evangélikus, református, uniált, waldens és a cseh-testvér egyházak között. Ennek jegyében a világ más országaiban is születtek határozatok a különbözô, nem római katolikus felekezetek között.
A rk. egyházzal való beszélgetés legfontosabb eredményeit az ún. "Limai Dokumentum" foglalta össze. Ott többek között ez áll: "Az úrvacsora annak az ajándéknak a szentsége, amit Isten Krisztusban a Szentlélek által ad nekünk. Minden keresztény a Krisztus testében és vérében létrejött közösségben kapja az üdvösségnek ezt az ajándékát. Az úrvacsorában, a kenyér evésében és a bor ivásában Krisztus saját magával nyújt közösséget." Egy evangélikus és római katolikus bizottság így fogalmazott: "A mûvet, amelyet Isten Krisztusban a világ üdvösségéért mindörökre véghezvitt, a Szentlélek közvetíti, az Ige és szentségek által, s így keletkezik a "communio sanctorum", azaz az üdvösség ajándékaiban részesülô egyház" (1985).
Ám az eredmények megvalósításának még mindig akadályai is vannak. Az 1983-as rk. törvénykönyv szerint "katolikusok csak katolikusoknak szolgáltathatják ki a szentségeket, s ugyancsak csak katolikusoktól fogadhatják el katolikusok a szentségeket" (844.kánon). Kivétel csak ritkán lehetséges, de pl. nem a felekezetileg vegyes házaspárok esetében. Csak az ortodoxok felé nyitott ez a kánon, akik viszont nem élnek ezzel a lehetôséggel.
Sajnos, úgy 10 év óta nem sokat tett a rk. egyház, hogy a közeledést szorgalmazza. A szentségek, így az úrvacsora értelmezése is, túlságosan összefügg a papi szentség, a római tanítóhivatal és a római pápa rk. értelmezésével, ill. a nem római katolikusok részérôl való elutasításával. Az idôközben megjelent rk. Világkatekizmus (1994) meg sem említi a róm.katolicizmuson kívül élô keresztényeket, nem hogy a velük való asztalközösségrôl is tárgyalna. Egy 1994-ben Magyarországon megjelent könyv szerzôje is Luther úrvacsorai tanításában azt találja a legsértôbbnek, hogy benne "nem talál helyet az áldozatbemuató papság kegyelemközvetítô szerepe..." II.János Pál pápa ökumenizmusról szóló igen személyes enciklikája (1995) formailag ugyan ökumenikus ihletésû, de a fennálló vitás kérdések megoldására sem kézzel fogható mondanivalója, de még csak javaslata sincsen.
Az évszázadok óta sajnálatosan érvényes kép úgy látszik még sokáig kisért: egyek vagyunk a hitben, de nem tûrjük meg egymást az ùr vendégségén! Reménységünk azonban nem szégyenülhet meg, és az elôbb említett evang.-rk. úrvacsorai irat kijelentése egyszer végleg érvényes lesz:
"A szétszakadt egyházak úrvacsorai gyakorlatának azon kell tájékozódnia, amit az emberek kiengesztelôdésének szolgálata az egyháztól elvár" (Das Herrenmahl, 73).
Mert akik igazán azt hirdetik: "Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!" (2Kor 5,20), - igen hamar elveszíthetik szavahihetôségüket, ha nem tudnak együtt részt venni a kiengesztelôdés krisztusi vacsoráján!
Bietigheim, 1995. június 25-én,
az Ágostai Hitvallás megjelenésének
465. évfordulóján