Történt pedig azokban a napokban, hogy eljött Jézus a galileai Názáretbôl, és megkeresztelte ôt János a Jordánban. És amikor jött ki a vízbôl, látta, hogy megnyílik a menny, és leszáll rá a Lélek mint egy galamb; a mennybôl pedig hang hallatszott: "Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm."
(Mk 1,9-11)
Egyik konfirmandusom azt kérdezte egyszer, hogy mire való egyáltalán a keresztelési szertartás? Nemrégiben pedig azt állította valaki, hogy: ugye, hogy szentségei csak a római katolikusoknak vannak? Legszebb, de legnehezebb beszélgetéseim keresztelendôk szüleivel voltak, gyermekük megkeresztelése elôtt. Mindig bántott és zavart, hogy olyan kevés becsülete van köreinkben a keresztségnek. Ha most itt megkérdezném, hogy pl. mindenki tudja-e a keresztelése napját, nem tudom, sok sikerem lenne-e vele? Pedig köztudomású, hogy az ôsegyházban a keresztelés napját tartották számon - szemben a pogányok által ünnepelt születésnappal - s a megkeresztelt lehetôleg annak a mártírnak a nevét kapta, új névként, akinek a vértanúsága napjához legközelebb esett a keresztelôje. S azt is tudjuk, hogy sok helyütt tartottak olyan istentiszteleteket, amelyeken az újonnan megkereszteltekkel együtt az egész gyülekezet "keresztelési emléknapot" tartott, hogy mindenki visszaemlékezhessék a saját keresztelôjére. Gyülekezeti lelkészként csak nagyon kivételes esetekben kereszteltem istentiszteleten kívül. Hiszen a felnôtt- vagy gyermekkeresztség nem csupán a család belsô ügye, hanem elsôsorban az egész gyülekezeté is.
S hogy ezt a megemlékezést ne felszínesen végezzük, - arra gondoltam, hogy néhány prédikációban elmondom mindazt, amit a keresztség szentségérôl nekünk ma is tudnunk kell.
1.
A sorozatot kezdjük azzal, hogy a Jézus megkeresztelkedésérôl szóló bibliai történetet és annak mai üzenetét hallgatjuk meg. Mégpedig három nyomós okból. Az egyik az, hogy nem kevesebb, mint ötféle leírását ismerjük ennek az eseménynek: mind a négy evangélista közli, ezen felül pedig tudunk egy Bibliánkon kívüli leírásról is.* Aki pedig foglalkozott régi iratokkal, az tudja, hogy ez mit jelent. Egyrészt azt, hogy ennek a keresztelésnek nagyon fontos eseménynek kellett lennie, ha olyan számos leírását hagyományozták ránk. Másrészt azt, hogy az alakulni kezdô elsô keresztény gyülekezetek tartották igen fontosnak a történet közlését és további tanítását. Nyílván okkal.
A másik ok, amiért mi is foglalkozunk vele, az a nagy benyomás, amelyet ránk még ma is tesz ez a történet. Hiszen úgy látjuk, hogy Jézus volt az elsô, aki megkeresztelkedett, s az ôt követô tanítványai számára valamiképpen az is a Jézus-követéshez tartozott, hogy ugyanúgy megkeresztelkedtek, mint a Mesterük. Amikor tehát azt mondta valakinek: kövess engem! - akkor az valószínûleg ebbe a Jézus-követésbe belefoglaltnak vélte a Jézus-keresztségben való részesülést is. Nem értette félre tehát ezt az a korai kereszténység, amely azt tanította, hogy a hívô út elején a keresztség áll, ugyanúgy, ahogy az a Mester esetében is volt. (Lásd: keresztelôkô a templom bejáratánál).
De a harmadik ok a legfontosabb. ùgy tûnik, hogy Jézus maga is nagyon fontosnak tartotta a megkeresztelkedését a Jordánnál munkálkodó Keresztelô Jánosnál. Van bibliakutató, aki szerint Márk és János evangélistákat Jézus betlehemi születése hidegen hagyta, mert szerintük Jézusnak megkeresztelésekor újjászületésben lett volna része és errôl lám mindegyik evangélista be is számolt. Sôt Márk, s nyomában Máté és Lukács részletesen tudósít Jézusnak egy késôbbi vitájáról, amelybôl kiderül, hogy milyen fontos volt Jézus számára is a saját megkeresztelése. Azt firtatják egyszer ellenfelei, mondaná meg nekik, hogy kitôl kapta a meghatalmazást gyógyításra és tanításra? Jézus a felelete feltételének egy ellenkérdést szán: mégpedig azt, hogy János isteni megbízásból keresztelt-e vagy nem? A farizeusok nem mernek válaszolni Jézus kérdésére, különbözô taktikai megfontolásokból. Pedig kár, mert Jézus ezzel a kérdéssel adta meg a tulajdonképpeni választ, s csak érteniök kellett volna: ô isteni megbízatást látott annak munkája mögött, aki ôt magát is megkeresztelte (Mk 11,27-33).
Luther ezt a fontos eseményt helyesen értette meg, amikor a Nagykátéban így kérdezett: "Vagy azt hiszed, csak tréfa volt az, amikor Krisztus megkereszteltette magát...?" És ennek a meggyôzôdésének egy nagyon szép énekben is hangot adott:
"Jézusunk a Jordánhoz ment,
Mert úgy tetszett Atyjának,
Hogy János keresztelje meg,
Hisz várja szent szolgálat.
ìgy mos meg ô bennünket is
Szent keresztség vizével,
A halált és bûneinket
Eltörli szent vérével,
És így vár ránk új élet.
(Ev.Ék.295)
Nem kell ugye külön hangsúlyoznom, hogy mennyire fontos ez számunkra, ha a keresztséget akarjuk megmagyarázni és megérteni. Hogy szeptember 11-én kereszteltek meg valakit, mint engem, vagy bármikor a Krisztus óta eltelt idôben, mindennek semmi jelentôsége nem lenne enélkül a háttér nélkül. Hogy Máté tudósítása igaz-e, amely szerint János tiltakozott volna a Jézus megkeresztelése ellen, nem tudjuk ma már pontosan megállapítani. Márknál az egész evangélium ezzel a keresztelés-történettel veszi egyáltalán a kezdetét. És az is kiderül Márk elbeszélésébôl, hogy Jézus a Jánoshoz jött embertömeggel együtt merült bele a Jordán vizébe. Jólesô érzés tudni, hogy Jézus ebben is az emberekkel való együttérzését mutatta meg. Nem akart külön elbánásban részesülni, velünk vállalt ebben is közösséget.
Valószínûleg ez az, ami bennünket a történetben a legjobban megragad. Testvérünkké lett így is az Úr! Megmutatta, hogy jóban-rosszban képes megosztani velünk sorsunkat. Sorsközösségre lépett velünk ebben is.
2.
El kell viszont azt is mondanunk, hogy az elsô keresztényeket bizonyos értelemben zavarba is hozta Jézusnak ez a megkeresztelkedése. Hiszen Jézus is ahhoz a Jánoshoz ment, aki a "megtérés keresztségét hirdette a bûnök bocsánatára" (Mk 1,4). Miért kellett hát akkor Jézusnak hozzámennie, aki bûntelen volt, és nem volt szüksége arra, hogy emberkéz szolgáltassa ki neki a megbocsátást nyújtó keresztséget? Márk majdcsak, hogy szûkszavú tudósításából is láthatjuk, hogy ô is ismerte ezt a kutató kérdést. Szinte az az érzésünk, - összehasonlítva a többi tudósítással - hogy a leglényegesebbre összpontosított. Három mozzanatot foglalt össze, s mindegyiket egyformán hangsúlyozta.
Elôször azt mondja, hogy amikor Jézus kilépett a vízbôl (a görög szöveg ezt úgy mondja, hogy "felszállt"), megnyílt felette az ég. Mi ennek a képnek a jelentôségét nehezen fogjuk föl, annál inkább értették ezt Márk evangéliumának elsô olvasói. Régi prófétai üzenet volt az, hogy a nép bûnei miatt Isten büntetésképpen "bezárta az egeket". Isten visszavonult, elzárkózott, haragszik a népre és megbünteti távollétével, - ez volt ennek a képies kifejezésnek az értelme. S amikor a próféta a szívét önti ki panaszosan az Isten elôtt, akkor pontosan arra kéri, hogy ugyan ne haragudjon már örökké a népre és nyissa meg végre az egeket: "Tekints le az egekbôl... hiszen Te vagy a mi Atyánk... bárcsak fölszakítanád az eget és leszállnál... Még ezek után is türtôzteted magad, Urunk? Hallgatsz és még tovább gyötörsz bennünket?" (Ézs 63,15-64,11).
Hányszor és milyen sokan szereztek már errôl keserves tapasztalatokat, a mi idônkben is? ùgy érezték, mintha bezárult volna a mennyboltozat fölöttük. Mintha az egyébként derûs és világos égkékje elborult volna és attól féltek, hogy mindenestül rájuk szakad az ég! Borzasztó katasztrófák, egyéni tragédiák, Jób-szerû élethelyzetek kellôs közepén rémes lehet úgy érezni, hogy most már még az Isten se törôdik velünk, elhagyott, magunkra hagyott, hallgat, bezárkózott! Bezárta az egeket!
Amikor tehát Jézus az egek fölszakadását, megnyílását látja, akkor ô ennek az ellenkezôjét éli át. Ahogy Mózes az égô csipkebokor élményén keresztül tapasztalta meg, hogy a "vagyok, aki vagyok" ott van vele és a rendelkezésére áll, ugyanezt éli át Jézus is. Isten nem vonult vissza, hogy "keserû levében forogni hagyja a világot", ahogy azt Madách fogalmazta meg, hanem Jézusnak, Jézusért, Jézus kedvéért, Jézusra való tekintettel megnyitotta az útat maga felé. Ugye, innen nézve mélyebben értjük meg, hogy miért hasadt ketté a templom kárpitja, amikor Jézus a keresztfán kilehelte a lelkét!? (Mt 27,51).
Másodszor azt írja Márk, hogy miközben Jézus "fölszállt"a folyó vizébôl, úgy "szállt le" rá a Szentlélek, mint egy galamb. Ne mondjuk itt azt soha, hogy galambformában, vagy galamb képében szállt le a Lélek. Két évezred keresztény mûvészete bizonyítja, hogy mennyire kiirthatatlan igénknek ez a félreértése. Márk nem azt mondja, hogy a Lélek olyan, mint a galamb, hanem, hogy úgy száll le, mint egy galamb.
Ennél persze sokkal fontosabb az, hogy a keresztelés vizébôl "fölszálló" Jézus más volt, mint a Keresztelôhöz jövô Jézus. Isten Lelkét kapta ajándékba, - ha szabad így fogalmazni: Isten Lelke szállta meg ôt. Itt és most tudta meg, hogy ô ezentúl nem "názáreti Jézusként", magánzóként rója a palesztinai utakat. S ezt éppen a názáretieknek kellett tudomására adnia, a zsinagógájukban, ahol fölállt, és azt hirdette, hogy "az Úr Lelke van rajtam, mivel felkent engem, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem..." Hát nem az ács József fia ez? - kérdezték, nyugtalankodva az ismerôsök. De nem ám, mert ezt most az Isten Lelke vette hatalmába és többé már nem az iparos ember fia, hanem az Isten Fia. - S hogy ez milyen kétségbeesésbe kergeti a názáretieket, azt legjobban az mutatja, hogy kivonszolják Jézust nagy lármával a hegyszakadékhoz, hogy onnan, mint valami istenkáromlót, letaszítsák (Lk 4,14-30). Késôbb is ismételten azt kérdezik tôle, hogy milyen Lélekkel, kinek a lelkével ûz ki ördögöket és gyógyít meg embereket?
Már itt, Jézus mûködése legelején be kell vallanunk, hogy micsoda felelôtlen kvaterkázást akartunk mi a Názáretivel folytatni az elmúlt évtizedekben! Meg nem engedett pajtáskodást a názáreti ács fiával, aki pedig a megkeresztelése óta nem az utca embere többé, hanem Isten Lelkének Felkentje, Messiás, Üdvözítô, akivel nem lehet parolázni. Mert ugyan a Jordánhoz ment a János-keresztségben részesülni, és közösséget vállalt a vele együtt megkereszteltekkel. De neki nem János kiáltotta oda a megtérésre hívó dörgedelmet - ahogy azt Lukács 3-ban olvashatjuk - hanem Isten szólította meg. Neki nem kellett vezekelni a hivatása, munkája közben elkövetett bûnökért, ahogy azt János a vámszedôktôl és a katonáktól megkövetelte - hanem Isten árasztotta ki rá az ô jó Szentlelkét.
Csoda-e, ha a kereszténység ettôl a naptól fogva hirdeti és vallja, hogy a keresztség nem csupán valami "lemosakodás", "tisztulás", hanem az az alkalom, amikor Isten elôször adja nekünk az ô Szentlelkét. Az elsô pünkösd után magától értetôdô volt a kereszténységben, hogy a keresztség és a Lélek kiáradása összetartoznak (Csel 8,14-17; 10,44-48; 18,25). Lehet, hogy az életemben késôbb olyan események, vagy szakaszok jönnek, amikor Isten Lelkének valami rendkívüli áradását-hatását érzem - ez mind lehetséges. Ezért nem vagyok elvbôl ellensége a különbözô karizmatikus, "lelki" mozgalmaknak. De tudom, hogy itt legfeljebb annak a forrásnak egyszeri és hirtelen felcsobbanásáról lehet szó, amelyet számomra már megkeresztelésemkor nekem adott az Isten. Istennek nincsenek különbözô lelkei, - azok nekünk vannak! - s a Jordán partján Jézusra "leszálló" ugyanaz volt, mint akit akkor kaptunk ajándékba, amikor engem, meg téged tartottak a keresztvíz alá, vagy merítettek be abba!
Harmadszor azt hangsúlyozza Márk, hogy nemcsak megnyílt Jézus fölött az ég, a Lélek megszállta és birtokába vette, hanem még hangot is hallott a nyitott égbôl: "Te vagy az én szeretett fiam, benned van gyönyörûségem!" Rögtön ószövetségi igék jutnak az eszünkbe e mondat hallatán: "Ez az én szolgám, akit támogatok, az én választottam, akiben gyönyörködöm" (Ézs 42,1); - "Az én fiam vagy, fiammá fogadtalak ma téged" (Zsolt 2,7), - amelyekkel Isten "bemutatja" a Fiát, s bizonyságot tesz róla. Jézus számára fontos volt, hogy a keresztsége után megnyílt égbôl jött a hang. Rögtön megbizonyosodhatott felôle, hogy tényleg megnyílt az ég és "Immánuel", azaz "velünk az Isten" - ahogy azt álmában már József is meghallotta azon a betlehemi éjszakán.
Hallja a fiú tehát a hangot, az Atya hangját. S ez nemcsak elismerést, igazolást jelent neki, hanem betölti örömmel az egész életét. Ha tehát késôbb a saját jelenlétét a lakodalom öröméhez hasonlította, magát pedig vôlegényhez, ha szinte naív-gyermeki bizalmat prédikált az atya iránt, ha arra biztatott, hogy hallgatói "istenfiak" legyenek, akkor mindennek gyökere ebben a hallott mondatban kereshetô: "Te vagy az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörûségemet lelem."
Jézus megkeresztelése történetének fôleg ezt az üzenetét kell ma is meghallanunk és nagyon komolyan vennünk. Nem az Istentôl félô, ideges, moralistáskodó és elbizonytalanodott emberek számára lesz látható Isten. Csak a felé teljes bizalommal közeledô, az Isten bizalmát élvezô istengyermekek jutnak el a békés, harmonikus életre, amelynek alapjait Isten a keresztségben rakta le. Ahogy Jézust a mennyei hang erôsítette meg abban a végsô bizonyosságban, hogy gyönyörûségét leli benne az Isten, így kell fogadnom a kereszteléskor elhangzó isteni ígéretet is: aki teljes bizalmát Istenbe veti és megkeresztelkedik, az üdvözül.
Itt folytatjuk tovább legközelebb.
1993. vízkereszt utáni második vasárnap.
Jézus hozzájuk lépett, és így szólt: "Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelvén ôket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében..."
(Mt 28,18-19)
Máté evangéliuma hatalmas jelenettel fejezôdik be. Galileába rendelt tanítványait Jézus megbízza azzal, hogy menjenek el az egész világra, kereszteljenek, tanítsanak, és ébresszenek bizalmat az iránt, aki velük van minden nap a világ végéig. Érdemes lenne egyszer ezzel az egész jelenettel részletesebben foglalkozni. Mivel azonban ezévi prédikációsorozatunk a keresztségrôl szól, a nagy jelenetbôl csupán a keresztelésre vonatkozó mondatot ragadjuk ki. Hiszen minden keresztelés alkalmával idézzük ezeket a szavakat: "nekem adott Isten minden hatalmat mennyen és földön, azért elmenvén, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve ôket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, amint én parancsoltam néktek."
Szinte magától kínálkozik valamiféle hármas felosztás, ha a három igére gondolunk: tegyenek tanítvánnyá, kereszteljenek és tanítsanak. Ma az elsô kettôrôl szólunk.
1.
Azt a parancsot kapják a tanítványok tehát, hogy menjenek el a széles világra és minden népet tegyenek tanítvánnyá. Ide három fontos megjegyzés tartozik.
Az elsô: az Úr útraküldi a tanítványokat, ahogy azt már ugyanilyen formában, a nagy kiküldési beszédben is tette. Csak míg ott így szólt az utasítás: "pogányok útjára, samáriaiak városaiba ne menjetek... hanem menjetek inkább Izrael házának eltévelyedett juhaihoz" (Mt 10,5-6), - addig most az egész világot missziói területnek jelöli meg az ùr. Nincs korlát, nincs határ, a megbízatás az egész széles világnak, s minden népnek szól, nincs egy népre leszûkítve.
Isten iránti hálával kell megemlékeznünk arról a sok millió keresztényrôl, aki a Krisztus ideje óta szószerint és komolyan vette azt, hogy Ura nem lustálkodásra, felelôtlen önápolásra hívta el, hanem a misszió munkájára. Hogy ma a világon alig van már nép, amely ne hallotta volna az evangéliumot, az nem utolsó sorban ezeknek a hûséges és engedelmes szolgáknak köszönhetô. Ugyanakkor pedig bûnbánattal kell bevallanunk, hogy mennyire kihalóban van ez a missziói szellem közöttünk. Pedig tudnunk kell, hogy a kereszténység nemcsak tipikusan "missziói vallás", hanem a lényege éppen a misszióban van. Az evangéliumot mindig vinni kell, szembesíteni kell vele a kortársakat. S ahol ez a missziói lendület megtorpan, ott az egyház legfeljebb múzeumôrként mutogatja még a kincseit, ám azok senkit nem sarkallnak fürge tevékenységre.
A második: tanítvánnyá kell tenniök a népeket, ez a feladat. Ez elsô pillanatra nagyon banálisnak hangzik, a valóság azonban mást mutat. Csak az lehet tanítvány, aki megfelelô hallókészségrôl tesz tanúságot. Tanítvány az, aki teljes figyelmét és hallását a Mesterre irányítja, s csak annak a szavát lesi. Nem tanítvány az, aki úgy gondolja, hogy önmagában annyira bölcs, hogy már nincs szüksége a Mesterre való figyelésre. Hogy mondta azt egy ószövetségi tanítvány? "Az Úr Isten bölcs nyelvet adott nekem, hogy tudjam erôsíteni a megfáradtat beszéddel, minden reggel fölserkenti fülemet, hogy halljak, mint a tanítványok" (Ézs 50,4). Tanítvánnyá azok lesznek, akik az ilyen engedelmes szolga szájából hallják meg az Isten hívását, s maguk is szívesen engedelmeskednek.
Ma nem az a tapasztalatunk, hogy ennek a hívó szónak olyan átütô sikere lenne. Mint a szétszóródott nyáj, futnak tanácstalan kortársaink élmények, megrázó események, megmagyarázhatatlannak tûnô jelenségek után. ùgy vélik, hogy azokon keresztül találkozhatnak a természetfölöttivel, az istenivel, a transzcendenssel. Pedig az Isten teremtô hívásánál nincsen nagyobb erô, és Isten ehhez köti magát. Éppen ezt húzza alá nyomatékosan ez a küldô parancs.
A harmadik: az Úr teljhatalmára hivatkozva küldi szét az örömhírrel tanítványait. És nem a világ meghódítására. A tanítványoknak tanítványokat, és nem alattvalókat kell gyüjteniök. És ez nagy különbség. - De azt is bûnbánattal kell megvallanunk, hogy a keresztény egyház nem mindig tartotta magát ilyen tisztán ehhez a megbízatáshoz. Még a misszióba is belekeveredtek politikai, gazdasági érdekek, ill. arra is fel lehetett használni lelkiismeretlenül a missziót. Fegyvert is használtak a hittérítéshez. S bizony tanácstalanok vagyunk, amikor látjuk, hogy Délszudán keresztény lakosságát a mohamedán kormány és hadsereg kiéheztetéssel pusztulásra itélte. Senki nem menekül élve, aki nem tér át az iszlám vallásra. Kései bûnhôdésrôl van itt szó, korábban elkövetett saját tévelygésekért?
2.
A szertesereglô tanítványok elsôrendû feladata, hogy kereszteljék meg a népeket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében. Ehhez is négy megjegyzést szeretnék fûzni.
Az elsô: Amikor Máté ezeket a szavakat még éppen odafüggesztette evangéliuma végére, az ôskeresztény gyülekezetben már régen gyakorolták a keresztséget, minden valószínûség szerint már a pünkösd ünnepétôl kezdôdôen. Tudunk arról, hogy Péter nagyhatású prédikációjára nagyon sokan megkeresztelkedtek (Csel 2,38.41), Fülöp apostol samáriai és gázai missziói útjain maga is keresztelt (Csel 8,12.38). Nem is beszélve arról, hogy Pál apostol gyülekezeteit a keresztség nélkül el se lehetne képzelni! Sôt azt kell mondjuk, hogy az ôskereszténység a hozzá tartozás elengedhetetlen, legelsô feltételének tekintette a keresztséget. Mert a keresztség által jutunk be a Krisztus követôi, tanítványai közösségébe. Nem hiába - ahogy azt már említettük - állították fel késôbb a keresztény templomokban a keresztelôkövet vagy medencét közvetlenül a bejárathoz: aki a templomba, gyülekezetbe akart bekerülni, annak tudnia kellett, hogy ahhoz a kapu a megkeresztelkedés.
Hogy mennyire elveszett templomos népünknél is annak tudata, hogy milyen fontos a keresztség, azt mutatják olyan "laza" egyházak, amelyekben, hogy úgy mondjam, automatikusan lehet tag valaki, anélkül, hogy egyáltalán megkeresztelték volna.
A második: már a multkor volt róla szó, hogy milyen nagy benyomást tett az ôskeresztény gyülekezetekre Jézus megkeresztelése. Követôi és hívei boldogok voltak, hogy ôk is ugyanúgy részesülhettek ebben az eseményben, mint az ô Uruk. Nem is csodálkozhatunk rajta, hogy - ennek hatása alatt - a tanítványok egyszerûen "Jézus nevére", vagy "Jézus nevében" keresztelkedtek meg. Amikor ui. valaki fölött elmondták az Úr nevét, akkor az azt jelentette, hogy ezzel kivonták ôt minden más név viselôjének uralma, hatalma alól, s a Jézus Krisztus urasága alá helyezték. Ez az uralomváltás elannyira fontos volt nekik, hogy már ekkor meg kellett tagadnia a megkeresztelendônek az ördögi, világi hatalmakat, s meg kellett igérnie az egyetlen Úrhoz, Jézus Krisztushoz való hûséges ragaszkodást. Württembergi Ev.Egyházunk keresztelési rendjében még most is benne van (csak ritkán használják) ez a kérdés: "Megtagadod-e az ördögöt, hogy ezentúl ne legyen hatalma fölötted?" ("Sagst auch du ab dem Teufel, damit er nicht Macht über dich gewinne?")
A harmadik: Már nagyon korán igen sok neve volt a keresztelésnek. Nevezték elpecsételésnek (Ef 1,13;4,30), megvilágosodásnak (2Kor 4,4.6), megtérésnek (Zsid 6,6). De legkifejezôbb nevét mégis a Titushoz írt levélben találjuk, s ez az újjászületés fürdôje (3,5). Kevés az tehát, hogy ha a keresztséget csupán valami külsô jelnek tekintjük. A születés, az újjászületés, a fürdô szavak világosan mutatják, hogy itt mélyreható, a személyiséget megváltoztató eseményrôl van szó. Luther Kis Kátéjában ezt kérdezi: Milyen haszna van a keresztségnek? És a válasza ez: Bûnbocsánatot szerez, megszabadít a haláltól és az ördögtôl, és örök üdvösséget ad...
Erre a feleletre még a következô prédikációban bôvebben is ki kell térnünk. Most csak annyit mondjunk el, hogy tehát a keresztség elengedhetetlen feltétele az üdvözülésnek és az örök élet elnyerésének. Isten megvilágosítja, gyermekévé fogadja a megkereszteltet, megpecsételi a vele való közösséget.
Itt is csak szégyennel gondolhatunk arra, hogy milyen kevésre értékeljük a keresztséget. Pedig ki kell mondanunk most már, hogy az úrvacsora mellett ez az egyetlen olyan szent cselekedet, amelyet az üdvösség kapujának kell tekintenünk. Nem gyôzöm eleget kifejezni afölötti örömömet, hogy már egyhetes koromban méltatott Isten arra, hogy gyermeke lehessek. S talán nem tûnik nagyképûségnek, hogy bizony kísértések és próbák között gyakran gondoltam erre - ahogy azt Luther látható jellel is tette - hogy semmi baj nem történhet, hiszen meg vagyok keresztelve. Tévelygéseimet, eleséseimet, a kísértésekben tanúsított gyengeségeimet mind-mind befedi az Isten kegyelmes ígérete, amelyet keresztelésemkor kaptam.
A negyedik: Már az Apostolok Cselekedeteibôl tudjuk, hogy a keresztelés nem csupán valami külsôdleges gyakorlat. Hadd idézzem újra Péter apostolt: "Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztus nevében a bûnbocsánatra, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát" (2,38). Már a multkor elmondtam, hogy ahogy Jézus is a galambhoz hasonlóan leszálló Lélek ajándékát kapta, úgy jut ez osztályrészül az ô tanítványainak is. Azt mondtuk, hogy a Lélek attól kezdve birtokba vette Jézust. Ezt kaptuk mi is, amikor megkereszteltek, lelkes gyermekei vagyunk az Istennek. Ezért kiálthatja oda Pál a galáciai tévelygôknek: "mondom, hogy a Lélek szerint járjatok..." (Gal 5,16), s "ha a Lélek vezet benneteket, akkor nem vagytok a törvénynek alárendelve" (5,18). És nagy tükröt tart eléjük, hogy leolvashassák róla, hogy a Szentléleknek megfelelô-e az életfolytatásuk: "A Lélek gyümölcse szeretet, öröm, békesség, hosszútûrés, szívesség, jóság, hûség, szelídség, mértékletesség" (5,22).
Mert a keresztség kötelez. Isten gyermekei boldog, vidám és elkötelezett életére.
A következô alkalommal a harmadik feladatról, a tanításról lesz szó.
1993. Estomihi vasárnapja.
Volt a farizeusok között egy Nikodémus nevû ember, a zsidók egyik vezetô embere. Ö egy éjjel elment Jézushoz, és így szólt hozzá: "Mester, tudjuk, hogy Istentôl jöttél tanítóul, mert senki sem képes megtenni azokat a jeleket, amelyeket te teszel, hacsak nincs vele az Isten." Jézus így válaszolt: "Bizony, bizony, mondom néked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát." Nikodémus ezt kérdezte tôle: "Hogyan születhetik az ember, amikor vén? Bemehet anyja méhébe és megszülethetik ismét?" Jézus így felelt: "Bizony, bizony, mondom néked, ha valaki nem születik víztôl és Lélektôl, nem mehet be az Isten országába. Ami testtôl született, test az, és ami Lélektôl született, lélek az. Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: ùjonnan kell születnetek. A szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy: így van mindenki, aki a Lélektôl született."
(Jn 3,1-8)
Kettôs oka van annak, hogy ma ezzel az igével foglalkozunk. Az egyik az, hogy pünkösd ünnepe ugyanolyan titokzatosan homályos sokunk számára, akárcsak Jézus éjszakai beszélgetése Nikodémussal. Valljuk be, hogy olyan keveset tudunk kezdeni a kereszténységnek ezzel a döntô jelentôségû ünnepével! A másik ok pedig az, hogy az év elején elkezdett, keresztségrôl szóló sorozatunkat ma folytatjuk. Jézus beszélgetésében ugyan nem keresztségrôl, hanem újjászületésrôl van szó. Mégis látni fogjuk, hogy a kettô nemcsak hogy nem zárja ki egymást, hanem inkább kiegészítése egymásnak. Ha tehát most ezt az igét vesszük alapul, akkor nem a beszélgetés körülményeivel foglalkozunk, hanem magával az alapvetô kérdéssel, amely Jézus és Nikodémus beszélgetésének szíve-közepe: hogyan láthatja meg valaki az Isten országát? Ma ezt talán így fogalmaznánk meg: hogyan juthat el az ember oda, hogy azt mondhassa: beteljesedett, és nem célt tévesztett az élete? Ennek a kérdésnek a körébe esik mindaz is, amit a keresztség hasznáról kell elmondanunk.
1.
Talán sehol a Szentírásban nincs olyan nagy hangsúly azon, amit Isten tesz, mint ebben a beszélgetésben. Pedig Nikodémusról minden bizonnyal föltételezhetjük, hogy nem a minden áron való vitázás és piszkálódás ürügyén jött Jézushoz, hanem azért, mert ez az Isten felé forduló, onnan fényt és erôt nyerô élet ôt is nagyon érdekelte és izgatta. De még neki is meg kell rögtön értenie, hogy hányadán áll ez az ügy. Jézus szinte belevág a szavába, helyére teszi a dolgokat, nem engedi, hogy társa még véletlenül is másodrangú dolgokra terelje a beszélgetést és holtvágányra fusson.
Jézus leszögezi, hogy ebben a kérdésben is Isten kezében van a kezdeményezés, hogy º magának tartja föl a cselekvés és a teljesítés jogát. Ez az elsô értelme az újjászületés szónak is. Mert ahogyan senki nem tud semmivel hozzájárulni ahhoz, hogy ô maga megszülessék, ugyanúgy nem tartozik az emberi lehetôségek közé saját boldogságunk elérése és biztosítása sem. Persze nem kell ezt valami fatalista módon értelmezni. Hiszen az ember igenis tehet nagyon is sokat a saját élete sikerültéért! Ezt egy szóval sem akarjuk kétségbe vonni. Åm ugyanakkor tudunk holtvágányokról, buktatókról, és katasztrófákról is. Tudunk erôltetett kisérleteinkrôl, meg arról is, ahogyan a legjobb akarat mellett sem érjük el a célt, amelyet kitûztünk magunknak. Sôt tudunk igen jóindulatú kisérletekrôl, amelyekkel éppen az ellenkezôjét értük el, mint amit akartunk volna.
Jézus üzenete elsôsorban az, hogy Isten a kezdeményezô, és ebben rábízhatjuk magunkat. Gondoljunk csak az Uruk megfeszítése után fejetlenûl tétlenkedô tanítványokra. Neki, a Feltámadottnak kellett megjelennie, hogy életet lehelljen újra beléjük: "Békesség nektek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket." Ezt mondván, rájuk lehelt és így folytatta: "Vegyetek Szentlelket!" (Jn 20,21-22) S a Szentléleknek ez a vétele, elfogadása képesítette fel ôket nem csak arra, hogy megbocsássanak, hanem arra is, hogy új életet kezdjenek. Eltûnt a félelem, a szorongás, az aggódás a szívükbôl. Emberek kaptak új erôre, merítettek bátorságot és elindultak, hogy egyházgyüjtô munkájában eszközei legyenek a Szentléleknek.
Ezért vagyunk bizonyos értelemben tanácstalanok pünkösd ünnepén. Nem csak olyan értelemben, hogy egy karácsonyhoz, nagypéntekhez, vagy a feltámadás ünnepéhez fogható "eseményt" nem tudunk felmutatni - hiszen a Lélek kiáradása egészen más! De azért is, mert a pünkösdi Lélek ma is eszközöket keres, akiken keresztül most is folytatja egyházgyüjtô és megszentelô munkáját. Vajon ilyen eszközei vagyunk-e mi, mai Krisztus-hívôk?
S ezt az üzenetet tolmácsolja nekünk a szent keresztség is. Ott is Isten a kezdeményezô, és nem mi. Luther nem gyôzte eleget hangsúlyozni, hogy mennyire isteni mû a keresztség. ìgy ír pl. a Nagy Kátéban: "Mert akit Isten nevében keresztelnek, azt nem emberek, hanem maga Isten kereszteli; emberi kéz végzi, de valóságban Isten saját cselekedete az." Az embernek víztôl és Lélektôl kell születnie, ha annak a bizonyos boldog életnek a birtokosa akar lenni, - mondja Jézus Nikodémusnak. S ezt mind a kettôt Isten adja ajándékul. º adja Szentlelkét, s még az emberkéz-nyujtotta vizet is º látja el szent igéjével: "nem a víz maga végzi a nagy dolgokat, hanem Isten igéje, amely a vízzel együtt van..." (Kiskáté). Vagy ahogy azt Ágoston már régen Luther elôtt megfogalmazta: "ha az ige járul hozzá a természetes elemhez (=vízhez), akkor lesz szentség belôle".*
Ezt kell azok felé a keresztény testvérek felé igen erôteljesen hangsúlyozni, akik Istennek ezt a kizárólagos kezdeményezését akarják valami módon behatárolni és megkérdôjelezni. Azt szokták mindig is ellenvetésként felhozni, hogy nekem, a megkeresztelendônek kell elsôsorban akarni és hinni a keresztséget. Ám a hitem nem alkotja, hanem elfogadja a keresztséget, - hogy Luther egy másik mondatát idézzem a Nagy Kátéból.
Nagyon is tisztelem azokat, akik komolyan veszik a szent keresztséget és tudják, hogy az mire kötelezi el ôket. Ám ha ebbôl azt a következtetést vonják le, hogy saját "igen"-jüktôl függ a keresztség érvénye, akkor ez ellen - éppen a Nikodémus-féle beszélgetés alapján is - erôteljesen tiltakoznunk kell.
2.
Évekkel ezelôtt egy fiatal házaspár a kisgyermekét jelentette be nálam keresztelésre. Amikor elkezdtünk beszélgetni róla, ôszintén bevallották, hogy e tekintetben nincs egyesség közöttük. A férfi nyomatékosan hangsúlyozta, hogy ne legyen pogány (azaz megkereszteletlen) gyerek a házában, meg kell tehát most rögtön keresztelni a gyermeket. Az asszony több türelemre intett. Nem szabad most - mintegy erôszakkal - keresztvíz alá tartani a gyermeket, hiszen abból jelenleg semmi haszna. Döntsön majd annak idején egyedül ô maga. A beszélgetés nem volt könnyû, mert mind a két álláspontnak voltak elfogadható érvei és elemei. Egyben azonban sikerült megegyeznünk. Abban, hogy ti. mindnyájan a boldog, Isten felé forduló élet feltételének tartjuk a keresztséget. "Szükséges néktek újonnan születnetek" - így mondta ezt Jézus Nikodémusnak is. S az itt szereplô igét a Szentírás annak megjelölésére használja, ami mögött kizárólag Isten áll. Nem mi tartjuk olyan nagyon fontosnak a keresztséget, hanem Isten tudja, hogy miért kell megkeresztelkednünk. Mert ez a kapu az üdvösséghez. Említettem már, hogy középkori templomokban miért állították a keresztelô követ, medencét a templom fôbejáratához. Ezzel is hangsúlyozni és ábrázolni akarták a keresztelés fontosságát. S itt Jézus szavára hivatkozhattak: "Aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül." (Mk 16,16)
Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk a hit szerepét a keresztség szentségénél. Tényleg mit ér az, ha nem tudatosan éltem át a saját keresztelésemet, és nem tudok vele mit kezdeni, - ezt szokták elôhozni, ha a gyermek- vagy a felnôttkeresztségrôl vitázunk. Én itt nem látok nagy ellentétet. Mert a keresztség olyan isteni ajándék, amely akkor is érték, ha én nem tudok, vagy nem is akarok tudni róla. Egy gazdag ember gyermeke már kisbaba korában gazdag, anélkül, hogy apja vagyonáról tudna, vagy azzal egyáltalán kezdhetne valamit. Csak amikor már tudatosan tud szembenézni a valósággal és a helyzetével, akkor nem hivatkozhat a tudatlanságára. Az ôskeresztény prédikátorok is a tudatlanság idejének tekintették a megkeresztelés elôtti életszakaszt, s hozzátették, hogy ennek az ideje a kereszteléssel a felnôttek számára lejárt. Most a hit korszaka következett be.
Nos, ezt a ráébredést, ráeszmélést nevezi a Szentírás hitnek. És mondjuk ki: aki nem hisz abban, hogy Isten milyen nagy kincset helyezett el a szent keresztségben, annak a lelke rajta. S nem is a keresztelés külsôjét kell néznie, és vele bíbelôdnie. Luther mondta egyszer szemléletesen, hogy a dió kívülrôl egyáltalán nem megnyerô és tetszetôs. De hát nem is a külsejéért, hanem a tartalmáért, a dióbélért vesszük a diót.
Ilyen értelemben bizony pecsét a keresztség (2Tim 2,19), ahogy azt az ôskereszténység nevezte. Vele Isten elpecsételt magának örökre. És ez az elpecsételés megkérdezi, hogy hiszek-e? Hiszem-e, hogy Isten gyermeke vagyok, hogy vár rám a keresztségben megígért bocsánat, Isten oltalma, az örök veszedelembôl való kimentés ígérete? Hiszen, amilyen kétbalkezesek mi vagyunk, képesek vagyunk a keresztség nagy bizalmi elôlegét a tûzbe hajítani, vagy lábbal megtiporni és semmibe venni.
Ennek megakadályozására ajánlja a reformátor, hogy "minden kereszténynek egész életén át van mit tanulnia, és gyakorolnia a keresztségben." El egészen addig, amíg szilárdan nem hiszi, hogy általa gyôzi le a gonoszt, hogy Isten megbocsátja a bûneit, és hogy övé Isten kegyelme, Krisztus teljessége és a Szentlélek adománya. El egészen addig, amíg örvendezve és boldogan tudja mondani: "Meg vagyok keresztelve!"
És még egy figyelmeztetés is hadd álljon itt, örök intésül. "Az arany akkor sem válik szalmává, ha tolvaj kezébe kerül; mint ahogy ezüstbôl sem lesz értéktelen papír, csak mert uzsorás lett a tulajdonosa."*
3.
Jézus beszélgetését Nikodémussal többek között az jellemzi, hogy ez az "Izráel tanítója" állandóan félreérti Jézust. S bár tudjuk ma már, hogy János evangélista leíró mûvészetéhez tartozik az ilyesfajta kérdés-félreértés-válasz forma, mégis többrôl van itt szó, mint csupán írói stílusról.
Két világ, két fajta gondolkodás csap itt össze. Az embernek az az érzése, hogy két különbözô szinten mozognak a vitatársak. Nikodémus Jézus népszerûségéhez, vagy inkább az ebbôl támadó büszkeségéhez fordul. Jézus válaszolatlanul hagyja ezt a kérdést, és az Istentôl való születésrôl kezd beszélni. Nikodémust a születés szó a természetes, anyától való életkezdetre emlékezteti. Jézus az esküszerû komolysággal adott válaszában érzékelteti, mennyire melléfogott a zsidó vezetô. Majd amikor azt mondja: "ami testtôl született, test az, és ami a Lélektôl született, lélek az" - akkor ebben már nagy és mély értékítélet van elrejtve. Nikodémus nem tud kilépni földi, emberi, logikus, de kicsinyes gondolkozásából. Jézus meg is mondja neki, hogy ô testtôl született, és összes gondolatával együtt is az. Ezért kell újjászületnie, mert - Pál apostollal szólva - "érzéki ember nem foghatja fel az Isten Lelkének dolgait, mert azok számára bolondság, és meg sem érti, mert csak lelki módon lehet azokat felfogni" (1Kor 2,14).
Eszembe jut 40 szolgálati évem sok-sok találkozása ilyen emberekkel. Kiteszed a lelked, s ô az emberi tudásodat képes csak lemérni; megvallod a hitedet, s ô nem tud a kételkedés álláspontjából kimozdulni; beszélsz neki az Isten haragjáról, s ô csupán rajongó túlzónak tart; mondod, hogy Isten kegyelme számára is rendelkezésre áll, s ô azt mérlegeli, hogy hogyan építhetné meg saját kis "magánmennyországát"; te csodáról lelkendezel, ô számítógéppel a kezében méri ki a lehetôségeket; te hitrôl, Szentlélekrôl áradozol, s ô bosszankodik, hogy szakszerûtlenül ilyen idôszerûtlen kérdéseken rágódsz még mindig.
Hadd mondjam ki, amit most gondolok: nem mindenki kenyere a hit, a Lélek, a keresztség, az úrvacsora, a kegyelem és az örök élet. Talán hallgatja a róluk szóló beszédet, de nem tudja meghallani. Elveszett emberekkel van tehát dolgunk?
Távolról sem! S ezt Jézus szájából hallhatjuk. Mert miközben megállapítja, hogy a testieket és a lelkieket nem hogy nem lehet összekeverni, de egy szinten említeni sem lehet, - ugyanakkor felvillantja a reménységet a mindenkori Nikodémusok felé: "A szél fúj, ahová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jô, hová megy. ìgy van ez mindenkivel, aki Lélektôl született." Magyarul: a keresztelést Krisztus parancsának engedelmeskedve végrehajthatjuk gyermeken, vagy felnôttön. De Isten Lelkét senki és semmi nem kényszerítheti, hogy kiáradjon. Másrészt: lehet a mi szemünkkel nézve reménytelen eset egy ember, akiért egy fabatkát sem adnánk. S mégis tudunk olyan Saulusokról, akiket a Lélek mégis elért, anélkül, hogy ehhez bármivel is hozzájárultunk volna.
Hogy mondta ezt egyszer Jézus? "Aki hozzám jön, azt semmiképpen el nem vetem!"
Isten adjon erôt minden megkereszteltnek, kicsinek és nagynak, hogy ebben a hívó szóban maradéktalanul higgyen. Mert aki megkeresztelkedik és hisz, annak sikerült igazán az élete.
1993. Pünkösdhétfô
"... tanítva ôket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és ime, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig."
(Mt 28,20)
Az egyik elôzô prédikációt a keresztségrôl azzal fejeztem be, hogy a keresztelési parancsnak a második felére még egyszer visszatérünk. Ott ez áll: "és tanítsátok ôket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek." ùgy érzem, hogy egyrészt a keresztelési parancsot szûkítenénk le, ha errôl nem szólnánk. Másrészt a keresztségrôl elmondandó is megrövidülne, ill. nem lenne teljes. Visszatérve tehát a keresztelési parancsra, amelyrôl egyszer már szó volt, a tanítással kapcsolatban hármas üzenetet kell továbbadnom.
1.
A 16. században, Brazília felfedezése után, a portugál telepesek százezrével hozatták be maguknak az afrikai rabszolgákat. Kellett az olcsó munkaerô, hogy ennek az óriási országnak legalább a parti sávját megmûvelhessék. Åm a Közép-Afrikából erôszakkal elcipelt fekete nem csak a bôre színét hozta magával, hanem a szokásait, sôt primitív, babonás hitét is. A mélyen katolikusnak számító portugálok azonban itt következetesek voltak: akarta, nem akarta a színesbôrû, egy katolikus társadalomban nem élhetett pogányként még a rabszolga sem. Erôszakkal megkeresztelték ôt, mégpedig az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében. Csak egyet felejtettek el: ti. a megkeresztelteknek elmulasztották alaposan megmagyarázni azt, hogy mit is jelent a keresztség, mi az értelme, mi a haszna? Hogy a megkereszteltnek el kell szakadnia a megkeresztelése elôtti babonáitól, tudatlanságától (1Kor 12,2). S hogy Isten-gyermekségét adta meg neki megkeresztelésekor az ott cselekvô Krisztus. Talán sehol nem állt - és áll - olyan gyenge lábakon a katolicizmus évszázadokon át, mint éppen Brazíliában. Mert a nép (kényszerû) megkeresztelése megtörtént ugyan, de a régi hit lappangó, primitív képei, szokásai, erôi megmaradtak és lassan újra felszínre kerültek. Legfeljebb más nevet kaptak. ìgy rejtôzik a Szûz Mária egy-egy képe mögött a tenger istennôje, vagy egy-egy jól ismert katolikus szent minden átmenet nélkül egy pogány szellem alakjában lép elô.
Mielôtt azonban kellô felháborodással elítélnénk a brazíliai állapotokat, érdemes elôbb a magunk háza elôtt söpörgetni. Vajon a mi keresztény gyülekezeteinkben és családjainkban tudunk-e arról pontosabban, hogy mi is a keresztség? Nem hasonlít-e sokszor gyülekezeti keresztelési gyakorlatunk amolyan "futószalag-rendszerhez"? Hányszor keresztelünk meg kisgyermekeket, akiknek a szülei a hitvallást sem tudják, nemhogy a kereszténység többi, fô tanítását? S ha ôk nem tudják, vajon a gyermekeik megtanulják-e majd? Fôleg ma - keleten és nyugaton - egyaránt szükség van az éberségre. A volt keleti hatalmi kör államaiban egyszerre feltámadt a keresztelés iránti érdeklôdés. De tudok esetekrôl, amikor a lelkész és a gyülekezet megelégszik már a megkeresztelkedés puszta vágyával, s elfelejti, hogy a felnôtt kereszteléshez szervesen hozzátartozik a tanítás is. Itt nyugaton pedig csak ritkán vesszük magunknak a fáradságot, hogy a megkeresztelendô szüleivel komoly beszélgetést folytassunk, vagy, ha felnôtt a keresztelésre jelentkezô, a kereszténységbe igazán bevezessük. Magam elôtt látom ma is azt a kollegát, aki csak a fejét tudta csóválni, amikor elmondtam neki, hogy egy 23 éves fél-afrikai mohamedánt egy évi nagyon intenziv konfirmációi oktatás után voltam kész csak megkeresztelni, és az egyházba felvenni.
Pedig a kettô összetartozik: Jézus kiküldte tanítványait széles e világra, hogy kereszteljenek és tanítsanak. Mindig is voltak törekvések, amelyek ezt a kettôt szerették volna szétválasztani, vagy az egyiket a másik hátrányára gyakorolni. Emlékszem még szakaszokról, amikor csak az igehirdetés körül forgott minden - a szentségek rovására. De olyanokra is, amikor végnélküli viták folytak a szentségekrôl, különösen is arról, hogy felnôtteket, vagy gyermekeket kell-e, szabad-e keresztelnünk? Amikor pedig iskolában hittant tanítottam, az egyik igazgató nyomatékosan arra intett, hogy tárgyilagosan kell a vallásórát leadnom, s abba semmiféle személyes meggyôzôdést nem szabad belevinnem. A vallástant pusztán mint tantárgyat szabad tanítanom.
Az az egyház, amely igehirdetését a keresztség gyakorlata vagy a tanítás ellenében akarja végezni, s egyiket kijátssza, vagy elhanyagolja a másik ellen, - nem hivatkozhat Jézus missziói-keresztelôi parancsára.
2.
Jézus keresztelési parancsában arra is kapunk közelebbi magyarázatot, hogy mire kell tanítanunk a megkeresztelendôket? Mert hiszen világos, hogy meg kell tanulniok azt a mondatot magát, amelynek alapján a keresztelést rajtuk végrehajtottuk. Már ezzel tanújelét adjuk annak, hogy a keresztséget, mint olyat, nem mi találtuk ki, nem mi rendeltük el, hanem Szentírásbeli parancsot hajtunk végre vele. Nagyon fontos tudni, hogy Jézusnak engedelmeskedünk, amikor keresztelünk. Nem csak valami szövetséget pecsételünk meg a keresztséggel, ahogy azt többen gondolják. Luther nem fáradt bele soha annak hangsúlyozásába, hogy a keresztelés jogosultságát az adja, hogy "Isten parancsába foglalt és Isten igéjével együtt használt" cselekmény. Ahogy drágakövet aranyba foglalunk, úgy veszi körül Isten igéje elválaszthatatlanul a keresztséget. "... a keresztség nem emberi találmány, hanem azt maga Isten rendelte, sôt komolyan és szigorúan megparancsolta, hogy meg kell keresztelkedjünk, mert másképp nem üdvözülünk" (Nagy Káté).
Nagyon profán hasonlatot is hozhatnék itt. Ugye, milyen komolytalannak ítélnénk meg annak a szándékát, aki egy mozgalomhoz akarna csatlakozni, vagy egyesület tagja szeretne lenni, anélkül, hogy annak célkitûzését és célját ismerné? Legalább azt várhatjuk el tôle, hogy a legfontosabb szabályokat ismerje és azokkal azonosuljon. ìgy van ez a keresztséggel is. Hogyan fogadjak el valakit keresztszülônek kisgyermek keresztelése esetében, ha a Szentháromságról valló Apostoli Hitvallást sem ismeri, amelyben a keresztséget elrendelôt és szándékát valljuk? S hogyan lehet igazán keresztény az, aki a kereszténység "célkitûzését", vagy "egyesületi szabályai legfontosabbikát" sem ismeri?
A hetvenes éveknek azt a küzdelmét sem fogom egyhamar elfelejteni, amikor itteni, württembergi egyházunkban azért kellett harcolni, hogy hitünk alapelemeit, tehát többek között a keresztelési parancsot is, igenis meg kell tanulnia a konfirmandusnak, mégpedig könyv nélkül.
Azonban még egy lépéssel tovább kell mennünk. Ha ugyanis a parancsot végigolvassuk, ott - az elmondottakon túl - még valami egészen meghatározott feladatról is szó van. Jézus azt mondja: "... és tanítsátok ôket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek." Mit jelent ez? Kettôt, az itt használt ige jelentésének megfelelôen.
ELÖSZÖR azt akarja Jézus mondani, hogy a megkeresztelt elôtt semmiképpen nem szabad elrejteni azt, hogy ô a keresztséggel valamire elkötelezte magát. Mégpedig arra, hogy ezutáni életét nem maga, nem is mások, hanem egyedül az határozza meg, akinek a szent keresztségben a részesévé lett. Hogy tehát mindenekelôtt figyelnie kell arra, amit Jézus Krisztus mond és kíván tôle. Hogy a kapott szeretettel fordul Isten és a felebarát felé, hogy irgalmat gyakorol mindenütt, hogy segít ott, ahol erre igényt lát, hogy világosságot igyekszik oda vinni, ahol sötétség uralkodik. Más kifejezéssel: hogy Krisztusnak elkötelezett életet él.
Az az egyház, amely erre nem tanítja a megkereszteltjeit, nem érdemli meg a keresztény nevet. S az a megkeresztelt, aki mindezt bûnös módon elhanyagolja, az tulajdonképpen szégyent hoz arra a névre, amelyre megkeresztelték. Annak tudomásul kell vennie, hogy miatta káromolják az Isten nevét az emberek között.
MÁSODSZOR pedig azt jelenti a Jézus parancsai megtartásának tanítása, hogy azt se rejtsük el a megkeresztelt elôtt, hogy megkeresztelése megkülönbözteti ôt a többi embertôl. Talán nem olyan látványosan, ahogy azt a korai kereszténység gyakorolta, hogy ti. a megkereszteltek a húsvét hajnali megkeresztelésük után egy hétig, a következô (fehér)vasárnapig viselhették még a keresztelôi fehér ruhát. Hanem inkább úgy, ahogy az a Nagy Kátéban olvasható: "A keresztséget tehát mindennapi ruhánknak kell tekintenünk, azt kell viselnünk állandóan, hogy mindenkor a hitben és annak gyümölcseivel éljünk...".
A megkereszteltnek az üdvösség reménységében kell élnie. S ezt mindenkor védelemként, oltalomként és reménységként kell átélnie. Védelemként a gonosz ellen, oltalomként a saját gyengesége ellen, és a boldog, soha véget nem érô élet reménységeként a kísértô reménytelenség ellen. Hadd idézzem még egyszer Luther egyik prédikációját: "Ha keresztény akarsz lenni, mutasd fel a keresztséget, dugd az ördög és minden csapata orra alá e szavakkal: meg vagyok keresztelve!"*
3.
Persze, ha már olvassuk a keresztelôi missziós parancsot, akkor azt végig is kell olvassuk. Köztudomásúlag így fejezôdik be: "És ime, én veletek vagyok minden napon, a világ végezetéig." Ez bizony nagy szó: az igehirdetésre, keresztelésre és tanításra kiküldötteknek szánt biztosítás, biztatás, erôsítés és vígasztalás. A feltámadott azt ígéri övéinek, hogy nem hagyja ôket magukra. Támadhat rájuk bármi veszedelem, érheti ôket bármi kisértés vagy támadás, ôk mindenkor Uruk oltalma alatt állnak.
Szabad ezt az ígéretet nekünk is igénybe vennünk? Szabad nekünk is az Úrra hivatkoznunk és az º bátorítására, erôsítésére várnunk?
Igen is, meg nem is - így fogalmaznék a legszívesebben. Igen - azért, mert Jézus egészen bizonyosan senki vesztét, elestét nem akarja. Inkább azt, hogy még "a bûnös is megtérjen és éljen". Viszont úgy látom, hogy Jézusnak ez a nagyvonalú ígérete szorosabban kapcsolódik a keresztelési parancshoz, mint azt elsô pillanatra gondolnánk.
Mi lenne, ha Jézus ígéretét egyszer feltételes módban fogalmaznánk, s akkor a mondat így hangzana: "Menjetek el, tegyetek tanítvánnyá minden népet, kereszteljétek meg ôket és tanítsátok ôket, hogy mindent megtartsanak..." - és így folytatnánk: s amennyiben ezt megteszitek, ime, én minden nap veletek vagyok a világ végéig.
De ha még ezt túl erôsnek is tartjuk, akkor is bízvást mondhatjuk, hogy csak annak az egyháznak, kereszténységnek szól Jézus jelenlétének ígérete, amely nem feledkezik meg a kapott parancsról, szívesen és nem kényszerbôl hajtja azt végre. És mindenekelôtt örül annak, hogy Isten gyermekeként élhet, a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztus által. Hiszen meg van keresztelve: "hogy Isten elôtt igazságban és tisztaságban éljen örökké" (Kis Káté).
1993. Szentháromság utáni 12. vasárnap.