1. AMIRÖL MÁR NEM KELLENE VITÁZNUNK
4. A KERESZTELÖMEDENCE ÜZENETE
Az egyháztörténet során ismételten fellángolt a vita a keresztség körül. Ennek oka abban keresendô, hogy csak lassan következett be a keresztény gyülekezetekben gyakorolt keresztség elhatárolódása a más vallások - zsidóság és természeti- vagy misztériumvallások - ilyen jellegû, vagy hozzá hasonló szertartásaitól. - A másik okot a fejlôdés szolgáltatta: míg - Jézussal egyetértésben - az ôskereszténység szilárd meggyôzôdéssel várta az Isten országa hamaros eljövetelét, s annak fényében a keresztségnek nyomatékosabban szükségét érezte! - addig a 3.-4. századi kereszténység már más problémákkal kellett szembenézzen. A századok multán ellanyhuló felfogás és a keresztség laza gyakorlata ismételten hozott elô keresztelô, "baptista" irányzatokat, amelyek a keresztség szigorú szertartásához és nagyraértékeléséhez ragaszkodtak, sôt ezt csaknem egyedüli ismertetôjelükké tették.
Az idôk folyamán mégis kialakult néhány felismerés, amelyet közös kincsünknek tekinthetünk, s amelyrôl már nem kellene végtelen vitákat folytatnunk.
a) "Megkeresztelkedett háza népével együtt..."
Az ùjszövetség egyöntetû tanúságtétele szerint az elsô missziók egyik kísérôjelensége volt, hogy amikor egy pogány vagy zsidó felnôtt a kereszténységre áttért és megkeresztelkedett, vele együtt keresztelték meg a házanépét, azaz a tágabb értelemben vett családját is. Már Pál apostol is így keresztelte meg Sztefanász házanépét, s ez a család lett Akhája "zsengéje", vagyis elsô kereszténye (1Kor 1,16 és 16,15). Valószínûleg ô keresztelte meg Lidiát és családját (Csel 16,15), valamint a börtönôréket Filippiben (Csel 16,33), és Kriszpusz családját Korinthusban (Csel 18,8), sôt esetleg Kornéliusz századosékat is Joppéban (Csel 11,14). Feltehetôen így kell érteni Péter szavait is, aki elsô hallgatóinak ezt kiáltotta oda: "Térjetek meg és keresztelkedjetek meg... és veszitek a Szentlélek ajándékát, mert nektek szól az igéret, és a ti gyermekeiteknek..." (Csel 2,38-39). Erre utalnának a házi táblák is (Ef 6,1-5; Kol 3,18-25), amelyek a gyermekeket mint "az ùrban" levôket, azaz megkeresztelteket szólítják meg.
Nem csoda hát, ha Origenész egyházi tanító Kr.u. 235-ben azt állítja, hogy az egyház "az apostolok óta (ab apostolis) gyakorolja a kisgyermekek keresztelését is (etiam parvulis baptismum dare)". Római Hippolyt egyházi rendtartásának (Kr.u.220) 46,2.-3. és 16,4.-5. idevágó intézkedése így szól: "Mindenekelôtt kisgyermekeket (infantes) kereszteljetek. Mindazok szóljanak magukért (=hitvallást?), akik már beszélnek. Akik még nem beszélnek, azok helyett a szülôk, vagy a családhoz tartozó mások szóljanak. Ehhez csatlakozva kereszteljétek meg a felnôtt férfiakat, és végül a nôket..."
A Lyonban meghalt Iréneusz egyházatya ennek a korai keresztelési gyakorlatnak (Kr.u.180 táján) ezt a teológiai megalapozást adja: Jézus azért jött, hogy "mindenkit megmentsen, akit Isten általa újjászült, a csecsemôket és a kicsiket, a gyerekeket, a fiatalokat és az öregeket". Nem kétséges, hogy az újjászületésen a keresztséget kell értenünk.
Már a második században ismerôs volt a "holtakért való keresztelkedés", vagy "helyettesítô keresztelkedés", s ezzel kapcsolatban magától értetôdôen keresztelték a halálos veszedelemben levô gyermekeket is. Már egy korai zsinat (a spanyolországi Elvirában) is kénytelen volt a szükségkeresztséggel foglalkozni, amely korra való tekintet nélkül gyakorolandó.
Jó, ha mindezt a korabeli zsidó és (késôbb) görög gyakorlat hátterén nézzük. Ha egy pogány család zsidóvá lett - a Talmud külön rendelkezett az itt alkalmazandó szabályokról - a fiúgyermekeket, korra való tekintet nélkül, azonnal körülmetélték, a három évesnél nagyobb lányokat pedig megkeresztelték. Pogány szülôk áttérése után született fiúgyermekét már nyolcadnapon metélték körül, mint bármely más zsidó fiút. Ha azonban a szülôk áttérése elôtt született meg a fiúgyermek, akkor az anyja keresztelôje napján volt a körülmetélése is.
A korabeli görög társadalomban is igen nagy figyelmet szenteltek a gyermekeknek. A misztériumkultuszoknak nevezett vallási közösségekben a gyerekek 7-8 éves kortól fogva nemcsak ministránsok, lektorok vagy énekesek lehettek, de tudunk hétévesekrôl, akiket "beavattak", sôt korai tizenévesekrôl, akik az "ifjúsági vezetô" kitüntetô címét viselték.
Természetesen látni kell a keresztény keresztség, és a zsidó, ill. pogány vallási gyakorlatok közötti tartalmi különbséget. Nem is akartuk itt ezeket egy színvonalra emelni. Inkább felhívtuk a figyelmet arra, hogy a zsidó és hellén világban induló és fejlôdô kereszténység eleve versenyképtelen maradt volna, ha a kicsik, tehát a gyerekek részére nem nyújtott volna valami ceremóniát, ünnepélyt, hangsúlyozva vele, hogy ôk mennyire fontosak a számára. Olyan világban, ahol pl. ilyen mondások közismertek voltak: "Ötévesen a Szentíráshoz (Tóra), tízévesen a törvénymagyarázatokhoz (Misora), tizenháromévesen a Talmudhoz, tizennyolcévesen a házasság menyországába" (= ti. kell a gyermeket vezetni), - világosan látszott, hogy milyen nagy figyelmet szenteltek a felnövôknek.
"Aki bûnös, értelmetlen, és kiskorú, röviden tehát, aki boldogtalan, azt fogadja be az Isten országa." Mi más ez, mint a boldogságmondások félreérthetetlen üzenete (Mt 5,3; 11,25; Lk 15,7)? Ennek megvalósulása történt egy gyermek életében a keresztség által.
b) ìrásban bizonyított gyermekkeresztség
Mindez azonban nem homályosíthatja el a tényt, hogy a kereszténység elsô két és fél évszázadából nincsen írásbeli bizonyítékunk a gyermekkeresztség végrehajtásáról és gyakorlatáról. Ez pedig igen hosszú idô. Magyarázhatjuk ezt úgy, hogy éppen, mivel a kisgyermekek megkeresztelése mindennapi bevett szokás volt, nem kellett különösen tanusítani a gyakorlását. De ez igen gyenge feltételezés csupán. Ugyanakkor nem feledhetjük el, hogy az egyházatyák Észak-Afrikából (Tertullianusz, Cyprianusz, Origenész), Rómából (Hippolytusz), Galliából (Iréneusz) Spanyolországból (Elvira-i zsinat) már igen korán úgy írnak a gyermekek megkeresztelésérôl, mint gyakorlott valóságról.
Egy történelmi utalás valószínûleg nagyobb súllyal esik latba, mint sok más feltevés. Nem feledhetjük el, hogy az ókorban milyen nagy szerepet játszott a hatalmasságok, gonosz erôk, démonok hite. Az emberi élet ezeknek van kiszolgáltatva, tehát fenyegetett, és félnie kell örökké - ez volt az antik világ emberiségének közös réme. Innen érthetô, hogy az akkori uralkodók és királyok címei között feltétlenül megtaláljuk a pásztor, az úr megjelöléseket. Hiszen a pásztor nem csak legeltet, terel, de a farkasok ellen is megvéd. Az úr pedig rabszolgák seregével rendelkezik, akik alattvalói teljes védelmét biztosítják. A gonosz erôk támadásának pedig legjobban az újszülött élete van kitéve. Korabeli keresztény írók is osztják ezt a nézetet, és tudnak a gyermekeket fenyegetô "démoni szellemrôl" (spiritus daemonicus), ill. a gyermek születésekor megjelenô és leselkedô "gonosz démonról".* Hihetôleg ilyen félelem ûzte azokat az édesanyákat is, akik Jézustól gyermekük megáldását kérték (Mk 10,13). Jézus kézrátételében látták a gonosz szellemek elleni védekezés legjobb orvosságát. S hogy ez az elképzelés a gyermekek esetleges megkeresztelésénél is már nagyon korán szerepet játszhatott, arra nézve a Kolosséi levél érdekes bizonyító mondatot közöl: "Ti is ôbenne (ti. Krisztusban) jutottatok el az élet teljességére, aki feje minden fejedelemségnek és hatalmasságnak. ºbenne körül is metéltettetek ... és ôvele együtt eltemettettetek a keresztségben ..." (Kol 2,10-12).
Mai ismereteink szerint nincs tehát írásbeli bizonyítékunk a gyermekkeresztelés tényleges végrehajtásáról a Kr.u. 250-280 évben. Ezeknek az évszázadoknak ismerete birtokában ugyanilyen bizonyossággal mondhatjuk azonban azt is, hogy kizártnak kell tartanunk a gyermekkeresztség teljes hiányát. Az erôs démonhit ellen a kereszténység ugyan nem varázslással védekezett, a környezô népek gyakorlatának megfelelôen. De a gyermekeken (és felnôtteken) végrehajtott keresztség egyik alapgondolata kétségkívül az is volt, hogy a megkeresztelt "uralomváltás" ajándékában részesült: ha eddig a félelem uralkodott fölötte, most más úré lett. Régi keresztelési abrenunciálások, azaz a gonosz erôknek esküvel való megtagadása, ennek igen kézzelfogható bizonysága. Másszóval: az állandó démonfélelem elôl biztonságot keresô társadalmakban a kereszténység nem kockáztathatta azt, hogy kilép a biztonságot nyújtók sorából. Ellenkezôleg, hitt Jézusban, hogy ô az igazi Jó Pásztor, és a béresekkel szemben ô az, aki teljes biztonságot nyújt az övéinek: a keresztségben benne rejteznek el (Róm 6,3-4). Volt persze egy éppen ellenkezô felfogás is a keresztség hasznáról. A 4. században igen neves személyiségek nem keresztelkedtek meg korán, nehogy az ördögtôl való elszakadásukba visszaessenek. Nem csak két császár, Nagy Konstantin (+ 337) és Theodóziusz (+ 395) keresztelkedtek meg halálos veszedelemben, ill. a halottas ágyukon. A nagy egyházi tanító, Nazianzoszi Gergely (+ 390) és Baziliusz (+ 379) kivárta, amíg szakmai kiképzése befejezôdött, hogy utána nyerje el a keresztséget. Sôt Milánó kiváló tanítóját, Ambróziuszt, püspökké választása után kellett megkeresztelni.
c) A keresztelés vagy bemerítkezés téves alternatívája.
Az újszövetségi görög nyelvben a keresztelést a baptizein ige fejezi ki, a keresztséget pedig baptizmosz-nak nevezik. Mind az igei, mind a fônévi forma valaminek, vagy valakinek vízbe való belemerítését jelenti. Nem tesz helytelenül tehát az, aki ragaszkodik ahhoz, hogy a keresztelés szertartása megköveteli a megkeresztelendô testének teljes vízbemerítését. Elvileg semmi sem állja útját annak, hogy így kereszteljenek meg akár felnôttet, akár gyermeket, vagy éppen újszülöttet.
A "keresztelés vagy bemerítkezés" alternatívája azonban nem a víz mennyiségén, hanem a gyermek- vagy felnôtt-keresztelésen alapul. Ezért is téves. Az ui. elképzelhetô, hogy egyes egyházak bevezetik a teljes testbemerítést és azt - kortól függetlenül - mindenkire nézve kötelezôvé teszik. A bemerítkezés kizárólagosságának híveirôl azonban nehezen képzelhetô el, hogy ezt minden korban levônek is felajánlanák. Ez már más teológiai megfontolásokból való kiindulás következménye - ezért késôbb még visszatérünk rá. Itt csak azt az általános meggyôzôdést kívánjuk megerôsíteni - éppen az ôskereszténységre hivatkozva - hogy Isten kegyelmi ajánlata független a korunktól, a vízmennyiségtôl, a felkészültségünktôl. Nehéz tehát éppen egy most született gyermektôl megtagadni a keresztséghez szervesen kapcsolódó igéretek bármelyikét is. Ha a formához szigorúan ragaszkodunk, akkor nem vonhatjuk kétségbe a teljes bemerítés, vagy bemerítkezés jogosultságát. De a keresztség vagy bemerítkezés alternativája téves, és beszélgetéseinknek rossz irányt adhat.
d) A keresztség szükséges az üdvösség elnyeréséhez.
Amennyiben ezt kérdésként fogalmazzuk, csak igennel lehet válaszolni rá. Még akkor is, ha ez a mondat így sehol sem található az ùjszövetségben. Az újszövetségi gyülekezetek és a missziói igehirdetés alapvetô meggyôzôdése, hogy a hirdetett ige meghallása és a keresztség összetartoznak. Ahogy az ige által Isten dolgozik, ugyanúgy teszi ô hatékonnyá a keresztség vizét (vagy az úrvacsorai kenyeret és bort!). Tény ugyanakkor, hogy a keresztségnek igen sok nevét ismerjük az ùjszövetségbôl. Ilyen pl. az elpecsételés, Isten népéhez vezetés, belehelyezés az új (messiási) korszakba, szabadítás a végsô itélettôl, újjászületés fürdôje (Tit 3,5; Jn 3,5), megtisztulás, meghintés (Zsid 10,23), megvilágosítás (Zsid 6,4), Krisztussal együtti meghalás (Róm 6,4; Kol 2,12). Éppen ez az utolsó név sokatmondó a mi összefüggésünkben. Hiszen Pál úgy folytatja érvelését, hogy amennyiben a keresztségben Krisztussal együtt meghaltunk, akkor az ô feltámadásában is részünk lesz (Róm 6,5). Péter elsô levele szerint a víz "megment" (3,21), és ezt összekapcsolja az újjászületett csecsemônek az igén való növekedésével. Az evangéliumi hagyományból pedig, - nyilván az idôközben kialakult keresztelési gyakorlat hatására, - a kettô: üdvösség és keresztség szerves összekapcsolása ismerôs: "Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül..." (Mk 16,16).
Az ùjszövetség sokszínû, de egyöntetû véleménye szerint az üdvösséghez vezetô útnak a kezdetén áll a test szennyének lemosása, a Lélek ajándéka, és az újjászületés. Benne Isten cselekszik, s akkor ennek célja az üdvösség.
e) Keresztség és egyháztagság.
Kifejezetten modernkori gondolkozás választotta el egymástól a keresztséget és az egyháztagságot. Az a nézet, hogy a megkeresztelkedés nem feltétlenül kell egyháztagságba torkolljon, az ùjszövetség-nyújtotta helyzetben elképzelhetetlen lett volna. Gondoljunk csak pl. az elsô pünkösd utáni gyakorlatra, ami aztán a misszióra is átterjedt. Aki meghallotta az Isten igéjét, az bûnbánatra indult, bocsánatot kapott, s megkeresztelkedett, hogy a Szentlélek ajándékát elnyerje. S akármennyire személyes döntés és ügy volt is a folyamat, mégis odavezette a megkereszteltet a Szentlélek által összehívottak közösségébe, az Isten népébe, az igazi egyházba. Ugyanennyire elképzelhetetlen lett volna a bibliai korban az egyház népéhez való tartozás vallása, és egyidejûleg a keresztség megtagadása/elutasítása. Éppen a választott néphez, Isten egyházához való hozzátartozás pecsétjeként szerepelt a keresztség, ill. azon keresztül vezetett el hozzá az út.
Hogy ma egyházak vannak, amelyekben kereszteletlenül is élhetnek az egyháztagok, az kettôs félreértésen alapul: a keresztség alkotó jellegének meg nem értésén, és az Isten népe keresztség általi megpecsételése jelentôségének elhalványulásán. Ha Luther azt írja az Apostoli Hitvallás harmadik része magyarázatában, hogy "a Szentlélek hívott engem, ajándékaival megvilágosított ... ahogy az egész földön élô kereszténységet hívja, gyûjti és megtartja az egy igaz hitben", - akkor már elébevág a Hitvallás következô mondatának, amely az egy keresztény anyaszentegyházról szól. A Szentlélek kiáradása az igében és a szentségben egyenesen megalapozza az egy, egyetemes, apostoli egyházat, azzal, hogy "naponként hozzátesz a hívôkbôl" (Csel 2,37; 5,14; 11,24).
Egyházfogalmunk tisztázatlansága, és a szent keresztség aláértékelése az oka annak, ha a keresztség és az egyháztagság összefüggése felôl elbizonytalanodás üti fel a fejét közöttünk. Az ùjszövetség úgy látja, hogy a keresztség legfontosabb következménye a "Lélek szerinti járás" (Gal 5,25). S hol történik ez elsôsorban és leginkább, ha nem az Isten gyülekezetében?
a) Keresztség és hit.
Ismerjük a két érvelési sort: az egyik szerint elôször Krisztust kell megismernem, ôbenne hinnem, s aztán eldöntenem, hogy megkereszteltetem-e magam. A sorrend tehát ez: hit, majd keresztség. A kettô között áll az én döntésem, mint fordulópont.
Érvelni lehet itt ilyen igékkel: "aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül" (Mk 16,16), - itt a történések sorrendje is már adott. Vagy Róm 10,10: "Mert szívvel hiszünk, hogy megigazuljunk, szájjal teszünk pedig vallást, hogy megtartassunk." Vagy: "térjetek meg és keresztelkedjetek meg..." (Csel 2,38).
A másik érvelés ez: a keresztség kizárólag Isten mûve rajtunk. Nem mi kereszteltetjük meg magunkat, hanem a keresztséget "végrehajtják" rajtunk. Nem mi cselekszünk, hanem az Isten cselekedetében, tettében részesülünk. - A hit - újszövetségi értelemben - a Krisztusba, Jézus Krisztusba vetett bizalom, amelyet nem mi "termelünk" ki magunkból. Találó Luther fogalmazása: "hiszem, hogy saját értelmemmel, vagy erômmel nem tudnék Jézus Krisztusban, az én uramban hinni, sem ôhozzá eljutni..." (Kiskáté). Az igazság az tehát, hogy sem a hit, sem a keresztség nem lehet az én teljesítményem. Következésképpen a Jézus Krisztus értem hozott áldozata és az abban való hit nem azért igaz, mert én hiszem, s nem csupán akkor igaz, hogyha én hiszem. - Ugyanígy nem lehet az én hitem függvénye a keresztség, mint ahogy nem is akkor keresztség a keresztség, hogyha, vagy mert én hiszek benne.
Emellett szól mindaz, amit az ùjszövetség az újjászületésrôl, megtérésrôl, elpecsételésrôl mond. Amikor megkereszteltetünk, akkor annak a Jézus Krisztusnak a nevére keresztelnek meg, akinek a kereszthalála értünk történt. A megkeresztelés benne való részesülés, és ezt senki és semmi el nem homályosíthatja. Sem személyek nem léphetnek a helyére, sem a hit, mint emberi teljesítmény. ìgy korholja Pál az így gondolkozókat: "Vajon Pált feszítettétek-e meg értetek, vagy Pál nevére kereszteltettetek meg?" (1Kor 1,13)
Ilyen összefüggésben helytelen a keresztség és hit olyan szerves összetartozásáról beszélni, mintha az egyik megalapozná a másikat. Ez egészen más, mint az a valóság, hogy a keresztség hitben való járást kíván meg tôlünk, csakúgy, mint ahogy a hit sem maradhat gyümölcstelen. De mind a kettô: a keresztség és a hit isteni mû rajtunk és bennünk, s a hitben élt élet egyedüli biztosítéka.
Ha tehát, akármilyen formában, a hitet és az emberi döntést a keresztség feltételévé tesszük, akkor a hangsúly a saját teljesítmény kimutatására esik, és háttérbe szorul az Isten mûve. Jogosult itt azért a kérdés: "Mid van, amit nem úgy kaptál volna? Ha pedig úgy kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?" (1Kor 4,7)
b) Gyermek- vagy felnôtt-keresztség?
Magát a kérdésformát már tévesnek kell tartanunk. Mert a válasz csak ez lehet: sem az egyik, sem a másik, hanem mind a kettô. Aki ugyanis az egyházban általánossá lett gyermekkeresztelést tartja egyoldalúan és kizárólagosan helyesnek, az szükségszerûen a kiskorú gyermek hitére való rákérdezéssel kell szembesüljön. A reformáció szívesen beszélt a gyermeki hitrôl, amelyet a kereszteléskor a szülôk és keresztszülôk hite "helyettesít". De félô, hogy érvelésünk így a gyermekkeresztség ellenzôi érveléséhez lesz hasonló. Hiszen a "gyermeki hitben" mégiscsak azt az emberi feltételt kívánjuk megnevezni, amelyre felépülhet a keresztség.
Akik pedig a felnôtt korban való keresztelést tartják egyedül jogosultnak, azok tiltakoznak az ellen, hogy a csecsemôben bármiféle hitfeltételt találjunk, ami bennük, felnôttekben, tudatosan megvan. Ez azonban öntelt beképzeltség Jézusnak a kicsikrôl, kevesekrôl, szegényekrôl és nincstelenekrôl elmondott evangéliumával szemben. Hát nem Jézus mondta azt a felnôtteknek, hogy, ha olyanokká nem lesznek, mint egy gyermek, nem mehetnek be az Isten országába?
c) Megkereszteltessem-e a gyermekemet?
Vannak egyházak, amelyekben igen szigorúan veszik a gyermekek megkeresztelését. Ehhez tartozik a megkeresztelés idôpontja is. Szolgáltam olyan gyülekezetben, ahol a gyermekágyas édesanya elsô útja a templomba kellett vezessen, akkor amikor az újszülöttjét megkeresztelték. Mostani, württembergi egyházamnak is még mindig életben van az a törvénye, amely szerint bármiféle "keresztelés-halasztás", azaz késôbbi idôpontra való kitolás csak indokolt esetben - betegség,haláleset stb., - és csak esperesi engedéllyel lehetséges.
Engem is életem 8. napján kereszteltek meg. Egyszerû megokolással: nehogy, ha valami baja történne a gyereknek, ne legyen már alkalom a megkeresztelésére! Ilyen (apai) mondatot is hallottam már: "Kereszteljük meg gyorsan, senki pogány ne legyen a házamban!" Nem újkeletû véleményekrôl van itt szó. Már a korai idôkben beszéltek a "védelem nélküli korszakról", amelyben minden megkereszteletlen él. Ami pedig a szentségeket illeti, közösségben és nem egyénekben gondolkoztak. Mivel pedig a szentségi kötelék összefogta a családot, szinte képtelenség volt elképzelni kereszteletlen tagot benne. Egy kora harmadik századi istentiszteleti rendtartásból tudjuk, hogy Szíriában pontosan meghatározott helye volt a templomban a legkisebbeknek is, akiket még anyák vagy apák ölbevesznek, hiszen ôk is tagjai a megkeresztelt és úrvacsorával élô szentségi közösségnek (Didaskalia). Márpedig szentségekkel összekötött istentiszteleten kereszteletlenek bajosan vehettek volna részt.*
Manapság ellenkezô vélemény és gondolkodás lett uralkodóvá. Ideológiák és világnézetek, a felvilágosodás által elindított közömbösség a szentségekkel szemben, a szervezett egyház tekintélycsökkenése ezen a téren igen sajnálatos folyamatot idézett elô. Hatalmas, utolsó (német) gyülekezetemben pár évvel ezelôtt még szinte a kezünkön meg lehetett volna számolni a keresztelôk számát. A hatvanas-hetvenes évek minden tekintély letörésére irányuló, lázongó mozgalma itt is éreztette a hatását. Futótûzként terjedt a vád a "kiskorú gyermekeken elkövetett erôszaktételrôl" - ami alatt a keresztelést értették. Akadtak lelkészek is, akik feláldozták teológiájukat a divatos iránynak és eltanácsolták gyülekezetükben a szülôket a kereszteléstôl, saját gyermekeiket is kereszteletlenül hagyva. Ez a helyzet most újra megváltozott: legújabb becslések szerint az egykori Nyugatnémetországban ma a született gyermekek 93%-át keresztelik meg.
Nehéz törvényes szabályt találni arra, hogy megkereszteltessem-e a gyermekemet, vagy bízzak inkább az ô késôbbi döntése komolyságában. Három szempont van azonban, amelyre érdemes figyelni:
a) Ha a keresztségben Isten az ô kegyelmi ajándékát adja megfeszített és feltámadott Fiára való tekintettel, akkor kérdés, hogy meddig zárhatom el gyermekemet az ebben való részesedés elôk? S ha Jézus - a tanítványok tiltakozása ellenére - mégis magához engedte és megáldotta a gyermekeket, szabad-e nekünk ezt a legnagyobb áldást, ilyen vagy olyan éppen divatos ellenérvekkel kizárni?
b) Hogy megkereszteltetem-e gyermekemet vagy nem, abban - minden ellenkezô érveléssel szemben - tükrözôdik az is, hogy nálam milyen értékrendben van a keresztség szentsége? S meg kell kérdeznem magamtól, hogy gyermekemmel kapcsolatos döntésemben a keresztség lenézése és komolyan nem vétele, vagy nemtörôdömségem, sôt lustaságom játszik-e nagyobb szerepet?
c) Divatos véleményekkel szemben nem magánügy a keresztség, még csak nem is a családé, hanem végsô soron az Isten egyházáé, a gyülekezeté. Gyülekezeti vezetôknek meg kell magukat kérdezniük, hogy házaknál, szülészeti klinikákon stb. - nem szükséghelyzetekrôl van szó! - tartott kereszteléseket nem kellene-e visszatenniök a gyülekezeti istentisztelet keretébe, ahonnan kiszakadtak?! És felelniök kellene arra, hogy mikor tanítják és emlékeztetik gyülekezeti tagjaikat a saját keresztelôjükre, s az abban kapott kegyelmi ajándékra?
Miért van az, hogy mindnyájan megünnepeljük születésnapunkat, amely alapjában véve pogány szokás - de ki gondol még a saját, vagy hozzátartozója keresztelése napjára?
d) A keresztség és a Lélek.
Az egyház története folyamán mindig is voltak irányzatok, amelyek a vízzel való keresztelést különösebben nem becsülték meg, vagy éppen csak elsô állomásnak tekintették az üdvösség útján. Az újjá- vagy felülrôl való születést és a Lélek keresztségét állították vele szembe, mint fontosabbat és teljesebbet. Ilyen nézetek mögött mindig egy, a Szentírástól idegen emberkép állt.
Mégis, néhány gondolatot nem szabad elfelejtenünk.
Az ùjszövetségtôl teljesen távolálló gondolkodás tudja csak elszakítani egymástól a keresztséget, az újjászületést és a Lélek kiáradását. Szentíróink szerint a keresztségben a víz és a Lélek elválaszthatatlan egymástól: ezek együttes munkájának eredménye az újjászülés. Erre nem csak Jézus hívta fel a figyelmét Nikodémusnak: "Ha valaki nem születik vízbôl és Lélekbôl, nem mehet be az Isten országába" (Jn 3,5). Ugyanezt visszhangozta egy késôbbi keresztény generáció is, amikor azt hirdette, hogy Isten irgalma, az újjászületés fürdôje és a Szentlélek általi megújítás egy és ugyanaz (Tit 3,5)! Hogy mind emögött ott áll, garanciaként, Jézus Krisztus keresztfán elszenvedett halála, azt pedig a Kolosséi gyülekezetnek írt levél tartja szükségesnek nyomatékosan hangsúlyozni (2,15). Amikor pedig Pál apostol a gyülekezetet, mint Krisztus testét kutatja, világosan kijelenti: "Mert hiszen egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk ... és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg" (1Kor 10,13).
A Szentírástól eltérô az az elképzelés tehát, hogy Isten az ô Szentlelkét csak megtérés, vagy valami más rendkívüli esemény következtében adja nekünk. Ez a "jó adomány és tökéletes ajándék" (Jak 1,15) a keresztséghez szervesen hozzátartozik. Megkeresztelésünkkor "lélekhordozók" lettünk, mert Isten kiárasztotta ránk a Lelkét. Ebben az összefüggésben érthetô Luther sokat idézett mondata, amely a kisértések kellôs közepén is erôt adott neki: "Meg vagyok keresztelve!" Azaz, mert Isten kitöltötte rám kegyelmét a Szentlélek ajándékozásával, tulajdonképpen semmi meg nem ingathat. Ez az alapállásunk, ebbôl kell kiindulni.
Mindez persze nem zárja ki azt - sôt, egyenesen megköveteli - hogy valaki a megtérésekor a Lélek kiáradásának és megtapasztalásának fokozott élményében részesüljön és újjászületettnek érezze és tudja magát. Éppen (az egyháztörténet szempontjából nézve) fontos megtérések, mint Augustinus, Wald Péter, Assisi Ferenc, Luther, Zinzendorf Miklós mutatják, hogy az ôket "ûzô Szentlélek" (Róm 8,14) felfokozott jelenléte és munkája nélkül nem sokra vitték volna.
Isten Lelkének szabadságához tartozik ugyancsak, hogy "a szél fú, ahová akar" (Jn 3,8), és ébresztô, hitet erôsítô, Krisztushoz vezetô munkája felfokozódik, és még csodákat is mûvel közöttünk. De ez a Lélek sem más mint a pünkösdi Lélek, és az Isten keresztséghez "hozzáadott" Lelke. Csoda-e, ha Lukács evangélista Jézusa szerint olyan fontos a Szentlélekért való könyörgés? (Lk 11,13)
e) Keresztség és ige.
Nem is kellene tulajdonképpen hangsúlyozni, hogy Isten az ô kegyelmi eszközei, az Ige és a szentségek által dolgozik ebben a világban. Mégis, ha szabad "elônyrôl" beszélni, az bizonyosan az Igét illeti. Akár arra gondolunk, hogy Isten kezében a teremtés eszköze is az Ige volt, akár arra, hogy Jézus Krisztusban Isten legközvetlenebb szavát, Igéjét kapta a világ, hogy azt üdvözítse és a széteséstôl megmentse (Zsid 1,1-3).
Ennél többet a szentségek sem nyújtanak. Ennek kettôs következménye van:
a) az egyik az, hogy a keresztség és az úrvacsora nem azért érvényes és hatásos, mert szertartása van és azt gyakorolják. Nem a gyakorlása teszi önállóvá és hatékonnyá.
b) a másik az, hogy a keresztségnek és az úrvacsorának az érvényét egyedül és kizárólag az Isten mindenható igéje adja. Luther fejezte ezt ki nagyon szemléletesen egyik, keresztségrôl szóló igehirdetésében. Ott a tüzet és a benne izzó vasat veszi példának, amelyekben a kettô szinte szétválaszthatatlanul olvad össze. Tulajdonképpen inkább tüzet, mint vasat látunk, - mondja Luther, - s a szem inkább a tüzet észleli, mint a vasat. ìgy van ez a keresztségben is, ahol a vizet annyira Isten járja át ("das Wasser ist durch Gottet ..."), hogy Isten teszi a vizet a keresztség szent vizévé, azaz szentséggé. Ellent kell azért mondanunk minden olyan gondolkodásnak, amely bármilyen formában az igétôl független "szentségtiszteletnek" hódol, vagy pedig az igét és a szentségeket egymás ellen kijátszani akarja. Augustinus fontos mondata ebben az összefüggésben is érvényes, hogy az elemekhez - víz, ill. kenyér és bor - az Igének kell járulnia ahhoz, hogy szentség legyen belôlük.
A szentségeknek ez az Igéhez kötôdése nem merül ki abban, hogy a keresztelési parancsot, vagy az úrvacsorai szereztetési igéket idézzük, amikor keresztelünk, vagy úrvacsorát osztunk. A kötôdés sokkal régibb. Onnan ered, amikor Isten mindent teremtô szavával életet és értelmet adott a mindenségnek. Akkor a világot hívta életre vele, a szentségek kiszolgáltatása alkalmával pedig a kiválasztott, és erre rendelt vizet, ill. kenyeret és bort teszi különösen is üdvösséget munkálóvá, hogy így "adjon életet a világnak" (Jn 6,51). Tehát nem az elrendelô bibliai szövegek puszta ismétlésén van a hangsúly, hanem a cselekmények és az ige hirdetése teljes és szerves egybeépítésén.
Komolyan kell azért végiggondolnunk, hogy a rk. misegyakorlat, amelyben az igei tényezô háttérbe szorul a szentségivel szemben, és az evangéliumi istentiszteleti rend, amely a szentségek rovására hangsúlyozza az igei tényezôt, - megfelelnek-e a biblikus tanításnak?
f) Ki lehet keresztszülô?
Ameddig kisgyermekeket keresztelünk, addig jól bevált intézmény a keresztszülôk tiszte. Feltehetôen voltak már a korai idôkben minden keresztelésnek tanúi, akik jelenlétükkel bizonyították a keresztség végrehajtását, és ezáltal valamiféle felelôsségi kapcsolatba kerültek a megkeresztelttel. Már 200 táján két gyülekezeti tagnak kellett elkisérnie a keresztelésre jelentkezôt a püspökhöz, tanúskodva mellette. Luther a béna beteget Jézushoz vivô négy barát képében látta a keresztszülôk ôsképét (Mk 2,1-12). Tiszteletreméltónak tartotta, ahogy azok, minden akadályoztatás ellenére, elvitték fogyatékos barátjukat Jézushoz. Ez a keresztszülô feladata, mondja a reformátor.
Ettôl az eszményi képtôl igen messzire sodródtunk a valóságban. Vannak gyülekezetek, amelyekben elterjedt szokás, hogy rokoni alapon kérnek fel keresztszülôket. Gyakran ki se kerül a keresztszülôség a családból, és ez szinte nemzedékrôl-nemzedékre öröklôdik. Elônye az, hogy a szülôk esetleges korai elhalálozása esetén a gyermek bent marad a családban, ahol gondját viselik.
Napjainkban elharapódzott az a szokás, hogy baráti alapon kérnek fel embereket a keresztszülôség vállalására. Ismételten találkoztam kívánságokkal, hogy ilyen keresztszülôket vezessek be anyakönyveinkbe. Gyakran kiderült, hogy a szülôk nem is tudták a keresztszülôknek felkértek felekezeti hovatartozását, sôt olyan is elôfordult, hogy a felkért magát tudatosan ateistának vallotta. Ez jelentéktelen kérdés olyan társadalomban, ahol a keresztszülôség ajándékok adásában, és a keresztelôn való udvarias megjelenésben merül ki.
Pedig van annak is hagyománya, hogy a keresztény gyülekezetbôl hívô embereket ajánl a lelkész keresztszülôknek. Ez ugyan elsô pillantásra kényszermegoldásnak látszik, ám nem az, ha arra gondolunk, amit a keresztség és a hit összefüggésérôl elmondtunk. Elvégre hitkérdésrôl van szó, s egy hittapasztalatokkal rendelkezô hívô szükség esetén segítségére lehet a felnövônek, amíg az maga is hitben önállóvá lesz.
g) A keresztszülôk feladata.
a) A keresztszülô elvállalja a feladatot, amire felkérték. Ezzel kinyílvánítja készségét, hogy a gyermek élete sikerültéért felelôsséget vállal. Hogy ez milyen módon valósítható meg, arra nincsen általános érvényû szabály. A hangsúly a készség kinyilvánításán van, amelynek valóraváltása a helyzettôl, és a személyi feltételektôl függ.
b) A keresztszülôi tiszt "vallási" intézmény, és nem társadalmi formalitás. Ezért minden keresztszülôt kell, hogy foglalkoztasson a kérdés, hogy keresztgyereke hogyan áll a hitben: növekszik, fejlôdik, egy helyben topog, vagy éppen nem ellenállóképes a kisértésekkel szemben. Baj az, ha ez az érdeklôdése csupán a keresztelô, konfirmáció, esküvô alkalmával jut kifejezésre, egyébként pedig passzivan viseli a hivatalát. Igaz, lehetnek kényszerítô körülmények, amelyek akadályokként tornyosulnak a keresztszülôség jó gyakorlása elé. Egyben azonban még a legnagyobb nehézségek sem akadályozhatnak meg: a keresztgyermekemért elmondott könyörgô imádságban. Azon pedig Isten áldása van.
a) A keresztség babonás félreértése.
Már a korai kereszténységet is megkisértette az a gondolat, hogy pogány környezetéhez hasonlóan valami titokzatossággal körülvett szertartást kínáljon az embereknek. Ezek a pogány szertartások arra voltak hivatva, hogy a jelöltet valami titokba beavassák, valami "érettséget" biztosítsanak neki, vagy éppen, hogy gonosz szellemek, varázslatok, "rontás" stb. ellen megvédjék. - A keresztséget nem szabad ezekkel összehasonlítani, ill. az nem azonos velük. Nem véd "rontás" ellen, nem nyújt testi halál ellen biztosítékot.
A szent keresztség a Jézus nevére azt jelenti, hogy a keresztrefeszített és feltámadott ùr szinte a testünkre írja, hogy övéi vagyunk: "mert akik Krisztusra keresztelkedtetek meg, a Krisztust öltöztétek fel" (Gal 3,27). Mivel ô meghalt érettünk, ô a mi Urunk, mert a halála által tulajdonává tett bennünket. A keresztség azt jelenti, hogy nem vagyok gazdátlan prédája erôknek, hatalmasságoknak és idegen uraknak. Sôt minden ellenem támadó igényt hatályon kívül helyezett az én Uram: "odaszögezte a keresztfára, lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, nyílvánosan megszégyenítette ôket, és Krisztusban diadalmaskodott rajtuk". (Kol 2,14-15).
Babonás félreértésen alapszik tehát minden félelem, amely a keresztség elmaradását, vagy késleltetését betegséggel, sôt fizikai halállal büntetettnek látja. Isten nem azt akarja, hogy félelembôl kereszteljünk vagy keresztelkedjünk meg, hanem ajándékának örömteljes elfogadása reménységében.
b) A keresztség nem névadási szertartás.
Amikor az édesanya szíve alatt hordja gyermekét, sôt már gyakran korábban is, a szülôk "megálmodják" a születendô nevét: ez lesz, ha fiú, ez lesz, ha leány lesz. Ehhez joguk van, sôt kedves lehetôségük az, hogy a név által meghatározzák egy induló élet személyi identitását. A választott név egy életen át azonosítható lesz az általa jelzett személlyel.
A keresztség már csak ezért sem nevezhetô névadásnak, hiszen a névadás már idôileg is elôbb történt. A kereszteléskor nem ez a kérdés hangzik el: "milyen névre kereszteljük meg a gyermeket/felnôttet?" - Ezt már csak azért sem kérdezhetjük, mert a név, amelyre megkereszteljük ôt, nem kétséges: a Jézus Krisztus neve (1Kor 1,10-17). A keresztelôi kérdés így szól: "Mi a gyermek/felnôtt neve?" - majd ezt a nevet megismételve így folytatjuk: "X.Y., megkeresztellek téged az Atyának, Fiúnak, Szentléleknek nevében." Megerôsítjük tehát, hogy az ilyen és ilyen nevû ember részesül a szent keresztségben, s nem akárki más. És hisszük, hogy ezentúl Isten üzenete érvényes rá is: "Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!" (Ézs 43,1)
Egy szót még a névválasztásról! Elharapódzott az a szokás, amely idegen, egzótikus és sokszor keresztény jelentést nélkülözô neveket ad a megkeresztelendônek. Az ún. keresztény neveknek tartalmi jelentése van. Kedveltekké váltak köreinkben azért, mert sokan viselték ôket az idôk folyamán, sôt viselôik a keresztény hit vértanúi is lettek. Ha tehát ezekbôl választunk, nemcsak bizonyságát adjuk annak, hogy megkereszteltünk az üdvözültek megigért gyôzelmi koronájának várományosa (Stefanosz=István), vagy az Isten kegyelme által tisztára mosott (Katharé=Katalin). Hanem azt is hangsúlyozzuk, hgy ezzel besoroljuk ôt a "bizonyságok nagy fellegébe" (Zsid 12,2), akik az örökkévalóságban együtt dicsérik majd az örökkévalóság Urát.
c) Az újrakeresztelés.
Az apostoli üzenet szerint "egy az ùr, egy a hit, egy a keresztség..." (Ef 4,5). Ebben az üzenetben benne foglaltatik a keresztség egyszeri volta. Ebben is különbözik a többi, un. "baptista mozgalmaktól", amelyekhez a rituálisan ismétlôdô cselekményektôl a Keresztelô János-féle gyakorlatig sok irányzat tartozik. Az egyetemes hitvallásunk is megerôsíti ezt az egyszeriséget, amikor azt mondja: "... valljuk az egy keresztséget ... Mindig is voltak olyan elképzelések, amelyeknek ez az egyszeriség gondot okozott. Ezért voltak naponként keresztelkedôk, és az egyházi - fôleg gyerekkorban végrehajtott - keresztelés ismétlôi, az ún. anabaptisták.
Továbbra is valljuk, hogy a keresztséget nem kell megismételni. Ezt pedig nem valami vélt, jó rend kedvéért tartjuk így. Hanem azért, mert a keresztség szentségét nem tudjuk elszakítani a Jézus Krisztus üdvözítô halálától, feltámadásától. º egyszer s mindenkorra halt meg a bûneinkért (Róm 6,10), következésképpen nincs szükség arra, hogy ezt megismételje, mert ezzel egyszer s mindenkorra érvényes áldozatot mutatott be, ezzel egyszer s mindenkorra megszentelt bennünket (Zsid 7,27; 9,12; 10,10). Mivel pedig erre az egy tettére épít a keresztség, ezért nem kell azt újra meg újra megismételni.
Az viszont igaz, hogy soha eleget nem idézhetjük emlékezetünkbe az egyszeri keresztséget, amelyben részesültünk. De ez már egy más kérdés.
Ez a rajz egy keresztelômedencét ábrázol, felülnézetben. ùgy kell hát elképzelnünk, mintha csak a gerincét látnánk, a kôbôl való kiképzés nélkül. A rajz - és a medence maga is - Ulmi Kristóf kôfaragó mester munkája, amelyet 1518. április 30-án állítottak fel a délnémetországi Urach városka Szent Amandusról elnevezett templomában.
A gondosan átgondolt és mûvészien faragott medence minden vonala az Isten legtökéletesebb ajándékaként kívánja ábrázolni a szent keresztséget. Háromszor látjuk benne a négyszöget nagy, és nyolcszor kis alakban, amely a régi világszemlélet négy égtáját (vagy végét), a világmindenség négy alkotóelemét (föld, víz, tûz, levegô), no és a négy evangélistát szimbolizálja. Ezen felül a négyzet maga is a nyugalmat, biztonságot akarja kifejezni: aki tehát az itt végbemenô történésben részt vesz, az biztonságban van. "Szent földön" jár - ahogy azt a templomtér Jeruzsálemben, vagy - profán változatban - a "vörös tér" Moszkvában hangsúlyozza. Ilyen négyszögû lesz a mennyei Jeruzsálem is, amelynek "hossza, szélessége és magassága egyforma lesz" (Jel 21,16).
Kétszer jön elô a kör, amely óhatatlanul is a középre irányítja a tekintetünket, ahol a keresztelô medence maga van beépítve. A kör kétségkívül az egész teremtett földkerekséget akarja ábrázolni, amelyet Isten teremtett. A kör, mint a teremtett föld szimbóluma, magához öleli, sôt magába foglalja a teljességet, a gazdagságot, az isteni ajándékok megannyi fajtáját, - örömöt, megbecsülést, csodálkozást keltve a szemlélôben. ìgy "keríti be" Isten a megkereszteléskor a gyermekeit, ebben a védett térben ajándékai teljességével töltve el ôket. ìgy lesz az itt "bekerített" tér a megkeresztelt élettere, maga az élet. - A kör a napra is emlékeztet, amely éltetô sugarait árasztja a teremtettségre: "Minden jó adomány és tökéletes ajándék felülrôl jön, a világosság atyjától, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak változása" (Jak 1,17). A keresztségbôl az új ember jön most elô, aki ebbôl a soha ki nem apadó fényforrásból él. Ennek a kiteljesedett személyiségnek is kiábrázolása a zárt, teljes kör.
A nyolcszögnek is kiemelkedô szerepe van a keresztelôkô szimbolikájában. A nyolc ui. bibliai szám. Isten Åbrahámmal kötött szövetsége szerint minden fiúgyermeket a nyolcadik napon kellett körülmetélni (1Móz 17,12); ennek engedelmeskedtek Jézus (Lk 1,59; 2,21) és Pál szülei is (Fil 3,5). Jézus nyolc boldogságmondása vezeti be a hegyi beszédet (Mt 5,3-10). A keresztséget az újjászületés fürdôjének (Tit 3,5) tartotta a korai kereszténység, ezért ennek elôképét szívesen látta az özönvíz történetében. Ott is elpusztult a "régi Ådám", az Isten ellen lázadó emberiség. Isten azonban Noét és családját átmentette az új világba. ìgy lett a bárka a megmentés eszköze, amelyben nyolc személy szabadult meg (1Pt 3,20). S lám, ez a keresztelômedence is a megmenekülésnek a "bárkája", amelyben helye van az Isten megmentettjeinek.
ìgy tanúskodik számokkal és mértani formákkal egy régi kôfaragó mester az Isten legtökéletesebb ajándékáról, a keresztségrôl.