Aznap, amikor beesteledett, a hét elsô napján, ott ahol összegyûltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: "Békesség néktek!" És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat. Jézus erre ismét ezt mondta nekik: "Békesség néktek! Ahogyan engem küldött az Atya, én is elküldelek titeket." Ezt mondván, rájuk lehelt, és így folytatta: "Vegyetek Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok a bûneiket, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bûnei megmaradnak."
(Jn 20,19-23)
Nyugtalan és békétlen világ az, amelyben élünk. Szinte nincs nap, hogy ennek jeleivel ne találkoznánk. Istennel sincs békességünk. Pár napja temetôkereszteket fordítottak fejjel lefelé tizenéves suhancok, mert - úgymond - a "sátánhitük" azt kívánja, hogy Istenen kell megbosszulni a világ minden baját. - Egymással sincs békességünk. Egy arcizma sem rendült letartóztatásakor annak az anyának, aki hatszor szült, de három gyermekét vízbe fojtotta. Tele vagyunk ruandai háborús képekkel, mert a boszniaiak már nem tudnak eléggé mellbevágni bennünket. - Magunkkal sincs békességünk. Mert mivel is lenne magyarázható az az önmegvetés, amely az alkoholisták és öngyilkosok rémes számában jut kifejezésre? S ugye tudjuk, hogy sajnos, a magyarság mindkettôben élen jár az egész világon!
Keserves igazság, hogy a ruandai és burundi, egymást kölcsönösen irtó néptörzsek többségükben ugyanúgy keresztények, akárcsak a rk. horvátok és a pravoszláv szerbek. Akik önkezükkel vetnek véget az életüknek, azok között is vannak keresztények. Hát nincs a kereszténységnek határozott üzenete az egymással szembenállók lecsitítására vagy észretérítésére? Nincs olyan üzenetünk, amellyel az Isten és a magunk ellen emelt öklöt kinyithatnánk és letétethetnénk a fegyvert?
Ez a kérdés foglalkoztat szüntelenül. Azért arra gondoltam, hogy egy prédikációsorozatban megpróbáljuk kibogozni azokat a bibliai üzeneteket, amelyek, úgy látszik, idôközben elszürkültek vagy háttérbe szorultak. Nem lehet kereszténynek vallani magunkat, s ugyanakkor annak pontosan az ellenkezôjét tenni, mint amit Isten a lelkünkre, a szívünkre helyezett!
Megpróbálunk utánajárni a rég elszürkült, pedig nagyon aktuális tanításnak a megbocsátásról és kiengesztelésrôl.
1.
Elsô olvasásra feltûnik, hogy a feltámadott Jézus tanítványait megbízza, felhatalmazza, és hogy milyen szorosra vonja a megbízatás behatárolását. Azért küldi szét ôket, hogy bûnöket bocsássanak meg, ill. a bocsánatot megtagadják. Az olvasó csodálkozik, hiszen Jézus más feladatot is adhatott volna nekik. Pl. azt, hogy a világ jólétén munkálkodjanak, vagy, hogy az erkölcstelenségnek hadat üzenjenek, vagy valami szigorú törvényeket bocsássanak ki a világ rendbentartása céljából.
Ilyesmirôl azonban semmit sem hallunk. "Ha valakinek megbocsátotok, az bocsánatot kapott, akinek pedig nem, az megkötve marad" - így is fogalmazhatnám ezt a mondatot. Érdekes, hogy evangéliuma végén Lukács is feljegyezte a feltámadt Jézus egyik megjelenését. Ott is azt mondja Jézus, hogy "hirdetni kell az ô nevében a megtérést és a bûnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtôl kezdve" (Lk 24,47).
Nagy fantázia nem kell hozzá hogy megállapítsuk: Jézus tanítványait ebben a világban tehát az jellemzi, hogy ôk a megbocsátás és a kiengesztelés elsô számú követei. Vagy így is fogalmazhatunk: a feltámadt Jézus éppen azért küldi tanítványait a világba, hogy a megbocsátás és kiengesztelôdés fáradhatatlan harcosai legyenek. Még élesebben: a tanítványság azonos azzal, hogy a megbocsátás és kiengesztelôdés megvalósulását elôsegíti ebben a világban.
Ez pedig mind az Istennel, mind az emberekkel, mind pedig a magunkkal való kibékülésre vonatkozik. Pál apostol is így írt egyszer egy, a megbékélést valahogy elszabotáló gyülekezetnek: "Mindez pedig Istentôl van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát. ... Krisztusért járva tehát követségben, mintha Isten kérne általunk: béküljetek meg az Istennel!" (2Kor 5,18+20). Emberi kapcsolatainkra pedig amúgy is legfontosabb Jézus intése: "... ha testvérednek valami panasza van ellened, (inkább) hagyd ott az oltár elôtt az ajándékodat és elôbb békülj meg testvéreddel ..." (Mt 5,24).
Nagy szégyenérzettel eltelve kell meghallanunk és tudomásul vennünk ezeket a világos mondatokat, akár Pál, akár Jézus szájából. Ha ôszinték lennénk, meg is kérdeznénk, hogy így értjük-e mi a mi keresztény vallásunkat? ìgy gyakoroljuk-e? S most ne gondoljunk inkvizicióra és kereszteshadjáratokra, amelyekben olyan csúnyán leszerepelt a kereszténység! - inkább csak a magunk házatája elôtt söpörjünk.
Jézus tanítványa vagyok-e még, ha családomban, közvetlen környezetemben nem teszek meg mindent, illetve csak olyat teszek, ami a békességet, megértést és kiengesztelést szolgálja?
Jézus tanítványa vagyok-e még, ha nem teszek semmit azért, hogy tágabb környezetemben is béke uralkodjék? Ha csupán azt várom, hogy majd mások gondoskodnak a békességrôl, magam pedig a Jézus által rámbízott felhatalmazással nem élek, hanem véka alá rejtem a kincsként kapott feladatot?
Attól tartok, hogy sokkal jobban, talán naponként kellene az assziszi szenttel, Ferenc tesvérrel imádkoznunk, hogy a vérünkké váljon: azért, és csak azért tekint engem Jézus tanítványának ebben a világban, mert én az ô békessége eszköze vagyok. "Uram, tégy engem békességed eszközévé, hogy szeretni tudjak ott, ahol gyûlölnek, megbocsássak ott, ahol sértegetnek, összekössek ott, ahol széthúzás és harc van, igazságot tegyek, ahol tévelygés uralkodik, hitet hozzak oda, ahol reménytelenség van, ahol kétség bénít... örömöt vigyek oda, ahol bánat uralkodik... ne arra törekedjem, hogy engem vígasztaljanak, hanem én vígasztaljak; engem megértsenek, hanem én legyek megértô; hogy engem szeressenek, hanem én adjak szeretetet..."
Mérlegre tétetik itt a kereszténységünk. S a megállás feltétele nem az, hogy sokat és jól erkölcsösködünk-e, felvilágosodottakként túltettük-e magunkat babonán és tudatlanságon, hogy modernnek látsszunk! Az egyetlen kritérium az, hogy hol, mikor és mennyit tettünk a kiengesztelôdésért, a megbékélésért! Mert csak ebben a "követségben járva" mondhatjuk azt, hogy Jézus tanítványai vagyunk.
2.
Tudom, persze, hogy a békesség megteremtése, a kiengesztelôdés olyan gyakorlati kérdés, amelyet nem szabad elfilozofálni, s azt elméleti teherrel túlságosan megrakni. A viszálykodók egyikének egyszerûen el kell indulni a másik felé, ki kell nyújtani a békejobbot, még ha a túloldalon ökölbe szorult is a másik keze, rá kell mosolyogni arra, aki nem tudja magában legyûrni a haragot. Meg kell csókolni a duzzogó házastársat, megsimogatni a lázadó gyermeket és nem kell meghallani mindazt az ellenérvet, amely ez ellen szól, hanem cselekedni kell.
Ám ez a mi bibliai történetünk három olyan részletre hívja még fel a figyelmünket, amely nélkül minden mondanivalónk ebben az összefüggésben szükségszerûen felszínes maradna.
Elôször
látnunk kell, hogy a megbocsátás és megbékélés megbízatását Jézustól kapják a tanítványok, mégpedig a feltámadottól. Azok a tanítványok, akik kishitûen és félve, reménytelenül és kilátástalan helyzetükön keseregve együtt gubbasztanak - mégpedig úgy, hogy még az ajtókat is magukra zárták. A magukra zárt ajtó a félelem, az elbizonytalanodás, a hitetlenség és a tanácstalanság képe a szentírásban. De nem csak ott, hanem ez megfelel a tapasztalatainknak is. Hányszor zárjuk magunkra az ajtót, és nem is csak az egyre szaporodó betörések miatt! Mert lehet házasságban, családban is úgy élni, hogy az egyik - vagy mindkét fél is - "zárt ajtók" mögött ül megközelíthetetlenül és esetleg nem is akarja, hogy "rányissák az ajtót". - És ugye le lehet élni egy egész életet úgy - de hogyan? - hogy szándékosan elrejtettük a ránk, vagy a másikra rázárt ajtó kulcsát. Leírtuk, nem számolunk vele, kizártuk még az emlékezetünkbôl is. Pedig esetleg ott jajgat és segítségre vágyik, csak mi éppen kiiktattuk a listánkból.
Jézus azzal lép a tanítványok közé, hogy a remegôket "békesség néktek!"-el köszönti. ùgy, ahogy a jeruzsálemi események elôtt elhagyta ôket: "Békességet hagyok néktek, az én békességemet..." (Jn 14,27) - mondta a már akkor reszketôknek, s azért búcsúzott olyan hosszasan tôlük, hogy "békességük legyen ôbenne" (Jn 16,33). Most sem tesz mást, mint felveszi az akkor elejtett fonalat. De ebben a békesség-köszöntésben többet kell látnunk udvarias üdvözlésnél: ebben a felkínált békességben Jézus Krisztus maga jön közéjük, van jelen köztük és él együtt velük. Ha tehát a tanítványok - végre kinyitva az ajtót - elszélednek a világban s megbékélést hirdetnek és munkálnak, akkor magát a feltámadott Urukat hirdetik és képviselik ebben a világban.
Jézus ma sem valami erôs érzelmi összpontosítással, behízelgô szavakkal varázsolható ma is közénk. Jézus ott van jelen, ahol tanítványai megértették ôt és a kiengesztelésen, megbékélésen dolgoznak ebben a világban.
Másodszor
azt mondja a történet, hogy amikor közéjük jött Jézus, rájuk lehelt és úgy adta nekik a megbízatást. Rájuk lehelte a Szentlelkét, akit már régen megígért nekik. Hiszen ô is a Lélek megszállotjának tudta magát, s errôl ismételten tanuságot tett. "Az ùr Lelke van énrajtam, ô küldött engem, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem..." - idézte egyszer Ézsaiás prófétát a kapernaumi zsinagógában (Lk 4,18kk). Éppen ezért tudta, hogy a megijedt és reszketô tanítványok is csak akkor lehetnek békességének igaz hirdetôi, ha Szentlelkében részesülnek. Mintha csak Sámuelt idézte volna, aki Sault kente fel királynak ezekkel a szavakkal: "Megszáll téged is az ùr Lelke... és más emberré leszel" (1Sám 10,6).
Ezért nem keverhetô össze Jézus békességet teremtô megbízatása semmiféle békemozgalommal. Jézus nem kampányra hív fel, nem idénymunkásokat akar maga körül, hanem Szentlelkével megújított tanítványokat, akiket Uruk formált át békekövetekké. Akiknek a béketeremtés nem foglalkozása, hanem lényükbôl fakadó életfeladata.
Végül a harmadik
megfigyelés is igen lényeges. Jézus szavainak figyelmes olvasásakor fölfedezzük a még sokkal mélyebbre nyúló gyökereket. º küldi ki a tanítványait a megbocsátás munkálására, ôt jeleníti meg minden békéltetés ebben a világban. De Jézus soha nem a maga egyéni érvényesülését kereste. Egyedülálló módon tartotta és hitte magát Isten Fiának, akinek az a feladata, hogy teljesítse Atyja akaratát. "Nem azért szálltam le a mennybôl, hogy a magam akaratát tegyem, hanem azét, aki elküldött engem" - mondta egyszer egy heves vitában (Jn 6,38).
Amikor tehát keresztények bármely szinten a béke felállításán és biztosításán fáradoznak, egészen sajátos a helyzetük. Jézus Krisztus békeakaratát, kiengesztelésre való készségét jelenítik meg a világban. Ha viszont jól értjük ºt, akkor ennél sokkal több is történik: ahol békejobbot nyújtanak, öklök oldódnak és megnyílnak, ahol tudnak megbocsátani és sírni is tudnak örömükben a kiengesztelôdés fölött, - ott Isten van közöttük.
Lehet, hogy Isten felvillantja magát a természetben, nyomára bukkanhatunk egyesek, vagy népek történelmében. De igazán ott van ô jelen közöttünk, ahol háborúból béke, irígységbôl megbocsátás, gyûlöletbôl megértés, haragból szeretet lett.
Kérdés, hogy mindezt komolyan vesszük-e? Mert akkor rádöbbenünk nagy felelôsségünkre, amely keresztény hitünkbôl fakad. Ez a felelôsség azonban nem kell, hogy ránk nehezedjen, összezúzzon bennünket. Urunk békessége úgy áradhat el rajtunk, hogy a feladatból életstílus, a megbízatásból életforma lesz. S akkor egyetértünk a régi középkori énekkel:
"Engedd meg, Uram, hogy megmutassam, milyen édes szeretni
Téged,
Veled szenvedni, veled sírni, s mindig veled együtt
örvendezni."
Ez a beteljesedett, értelmét elnyert és célhoz ért keresztény hívô ember élete.
1994. Szentháromság utáni 13.vasárnap.
És íme, vittek hozzá egy bénát, aki ágyban feküdt. Amikor Jézus látta hitüket, így szólt a bénához: "Bízzál, fiam, megbocsáttattak bûneid." Ekkor néhány írástudó így szólt magában: "Ez Istent káromolja." Jézus pedig, mivel ismerte gondolataikat, ezt mondta: "Miért gondoltok gonoszt szívetekben? Ugyan mi könnyebb, ezt mondani: Megbocsáttattak bûneid! - vagy ezt mondani: Kelj fel, és járj!? Hogy pedig megtudjátok, hogy van hatalma az Emberfiának megbocsátani a bûnöket a földön: Kelj fel - így szólt ekkor a bénához -, vedd az ágyadat, és menj haza!" Az pedig felkelt, és hazament. Amikor a sokaság ezt meglátta, félelem fogta el ôket; és dicsôítették az Istent, aki ilyen hatalmat adott az embereknek.
(Mt 9,2-8)
Hosszú volt a nyári utam. Sok örvendetes és szép tájat, eseményt láttam, sok emberrel találkoztam. ùjra hálát adtam Istennek minden jó találkozásért, beszélgetésért. De mást is láttam: olyan országban jártam, ahol egyszerre újra megváltozott szemmel nézik a vallásos embereket. Egy másikban még mindig hitvallás-számba megy a hithez-valláshoz-egyházhoz való ragaszkodás. S jártam olyan országban, ahol a lakosságnak csaknem a negyede vallástalannak, sôt ateistának vallja magát.
Nemrég halt meg egy világhíres jövendôkutató (Robert Jungk), aki mindig abban reménykedett, hogy az emberiség a múlt szenvedéseibôl és csôdjeibôl tanul, s jobb jövôt épít. Ebben az országban (N.Sz.K.) pedig olyan párt is indul a közeli választásokon, amely örömmel dörzsöli a kezét, mert a lakosságnak már alig 70%-a hisz Istenben és tagja valamelyik egyháznak.
Nem áll jól a szénánk az Istennel. Sok prédikátor használja ki ezt a helyzetet és nagy részletességgel és rámenôsen, elôszeretettel prédikál a bûnrôl. Pedig nem ez a fô keresztény üzenet, hanem a bûnbocsánat. Mai igénknek is ez a központi üzenete.
Elsô pillanatra Jézus egyik csodás gyógyításáról tudósít ez a történet: ágyhoz kötött paralitikust, bénát hoznak hozzá Kapernaumba - és a végén megfordul a rend: az ágyat, amelyen ôt hanyattfekve hozták, a meggyógyult maga viszi haza a saját hátán. Nem csoda hát, ha a körülállók - nyilván közöttük azok is, akik odahozták a beteget - megijednek a látványtól. S ha Máté meg is jegyzi, hogy Istent dicsôítették, nem tudom, hogy ez az istendicsôítés teljesen mentes lehetett-e a félelemtôl amelybôl, szerintem, született.
Ma azonban azt szeretném elmondani, amit én furcsállok ebben a történetben. Az evangéliumok éppen elég gyógyítási történetrôl tudósítanak, de ebben három olyan kitétel van, amely minden olvasásnál újra meg újra foglalkoztat. Ezeket szeretném ma felsorolni.
1.
Az elsô a beteget Jézushoz szállítókra vonatkozik. Máténál sokkal bôségesebben mondja el Márk, hogy négyen voltak, s mivel nem férkôzhettek oda Jézushoz a kapernaumi házat körülvevô nagy tömegtôl, - kibontják a lapos fedelû palesztinai ház tetejét és a nyíláson át Jézus lábaihoz bocsátják le fogyatékos társukat (Mk 2,1-12). Véleményem szerint dicsérendô, sôt szinte hôsies tettnek vagyunk itt tanúi. Négy barát összeáll, hogy az ötödiket elcipelje valakihez, akirôl már sok érdekeset és jót hallott: hátha meggyógyítja!
Jézusnak azonban nem ez az önfeláldozás, vagy ez a rámenôs segíteni akarás imponál. "Mikor látta Jézus a hitüket ..." - így tudósítanak az evangélisták, tovább szôve a történetet. S így már másként fest az egész. Jézus rájuk néz, és mivel tudta, hogy mi lakik az emberekben, azonnal felfedezett bennük valami igen fontosat: a bizalmat. Látta, hogy nem csupán kísérletképpen hozták ide beteg barátjukat, hanem, mert teljes bizalmukat Jézusba vetették, ti. hogy meg is tudja ôt gyógyítani. Ebben áll az "ô hitük", ahogy azt Máté fogalmazza.
Ha szabad itt rögtön beiktatnom a saját, legnagyobb nyomorúságunkat, akkor el kell mondjam: nem haragszunk mi Jézus Krisztusra, Istennel sem állunk különösképpen hadilábon, hiszünk is egy kicsit ebben, meg abban, - csak éppen hiányzik nálunk a teljes bizalom. Az a meggyôzôdés, hogy erre az ùrra nem csak a gondolataimat, hanem az egész életemet is nyugodtan rábízhatom. Ez több, mint Ady "az Isten van valamiképp, minden gondolatnak alján" - féle tétovázásnál. A négy barát nem latolgatja, hogy ez a Názáreti Jézus képes-e vagy sem ilyen nagy tettre? Hanem fogja a nyoszolyát a bénával, és kimondott célja az, hogy a barát a Nagy Mester kezébe kerüljön. S ha ennek akadálya a szenzációéhes tömeg a ház bejáratánál, akkor mi sem természetesebb, mint a tetô felbontása. Mert nem lehet, hogy ilyen "apróságok" miatt csalódjanak reménységükben és bizalmukban.
Persze ott villódzik már a másik, ezzel kapcsolatos kérdés is: miért néz Jézus a szállítók hitére és nem a bénáéra? Elvégre róla, az ô nyomoráról van szó! Létezik helyettesítô hit is? Lehet más helyett, másért hinni úgy, hogy az meggyógyuljon, mint ez a fogyatékos? Nem azt szoktuk - különben joggal - mondani, hogy én nem hihetek a másik helyett és, hogy mindenkinek magának kell elintézni azt, hogy Isten elôtt megálljon? Nem tapasztaljuk-e a saját gyerekeinknél, hogy mindenünket nekik testálhatjuk, de a hitünket csak igen szerencsés esetben?
Luther köztudomásúlag ezt a négy barátot állította oda keresztszülôk elé példának: ôk voltak az elsô keresztszülôk, mondotta. Mert a keresztszülôség nem arra való, hogy keresztgyerekünknek csupán testi javáról gondoskodjunk, hanem, hogy odavigyük Jézus Urunkhoz, az Üdvözítôhöz. Ha keresztszülôk vagyunk, bizony elgondolkozhatunk Luthernak ezen a szellemes megállapításán, hiszen ki az közülünk, akinek ne lenne keresztgyermekei végett is sokszor nagyon rossz a lelkiismerete?
És mégis, bár óvatosan, de azt kell mondanunk, hogy kell legyen ilyen helyettes hit és hogy az jogosult. Hát nem erre alapozzuk kiskorú gyermekeink megkeresztelését? Hát nem azt valljuk, hogy a keresztelés alkalmával a szülôk és keresztszülôk hitvallása a gyermeket is magába foglalja és megtartja? De gondolhatunk másra is: pl. esetekre, amikor valaki elzüllött, és mi tudtuk, hogy a vesztébe rohan. De addig jártunk utána, imádkoztunk érte, amíg csak "eredménye" nem lett. Vagy el tudok képzelni olyan helyzetet is, hogy valaki annyira fogyatékos vagy beteg, hogy nem lehet tudni, képes-e a bizalomra, amelyet hitnek nevezünk? Ilyen esetben az is hozzátartozik a szolgálatunkhoz, hogy - a testi segítésen túl - hiszünk is érte, helyette, vele.
Azt hiszem, mai igénk arra biztat, hogy igenis nézzünk széjjel a magunk környezetében. Talán éppen a saját gyermekünk, vagy egy sérült, elreménytelenedett embertárs vár arra, hogy segítsünk neki abban, amiben tulajdonképpen nem lehet segíteni!...
2.
A második megfigyelésem Jézus viselkedésére vonatkozik. Ha én mondtam volna el ezt a történetet, akkor az így folytatódott volna: Mikor Jézus látta az ô hitüket, így szólt a fogyatékosnak: Bízzál fiam, ezek a te barátaid olyan erôsen bíznak bennem, hogy rájuk való tekintettel meggyógyítalak téged! - De Jézus nem ezt mondta, hanem egyszerûen azt, hogy bízzék, mert Isten megbocsátotta a bûneit. S ez bizony két különbözô mondat, tartalmát tekintve is. Miért ez a fordulat?
Elôször is, Jézus tudja, hogy az elôtte fekvô fogyatékos nem tud zöld ágra vergôdni azzal a kérdéssel, hogy miért éppen ô ilyen beteg? A Jézus-korabeli zsidóság minden bajt, köztük a fogyatékosságot és betegséget is, valami gonosz démon rossz hatására vezette vissza. Beteg valaki? Azt a démon szállta meg, s ha démon szállta meg, akkor az valami bûnének a következménye. Ne csodálkozzunk ezen, hiszen ez a gondolkozás azóta is, szinte kiirthatatlanul, közöttünk is megtalálható. Nagyon élénken emlékszem még arra, amikor gyülekezeti tagjaim megtiltották a hozzátartozóiknak, hogy betegségük hírét elterjesszék. Vagy a szégyenkezô mondatokra, amikor arra kértek, ne látogassam meg ôket a betegágyon. Mi büszkén valljuk, hogy démonokban nem hiszünk, de a betegség mögött mégis valami megfoghatatlanul titkos erôket sejtünk. Ezek félelmet és szégyenérzetet keltenek bennünk, s a betegségünket valami eltitkolni való üzemi balesetnek érezzük.
De más oka is volt Jézusnak, hogy így szólítsa meg a fogyatékost. º tudott az összefüggésekrôl, amelyek bizonyos körülmények között a testi betegség és a lelki lerongyolódás vagy lelkifurdalás között fennállhatnak. Tudta, hogy meggyógyulni igazán csak szabad emberként lehet. Amíg kötelékek rabságában vagyok, nem indulhat meg eredményesen a gyógyulási folyamat. Ennek pedig legfontosabb feltétele az Istennel való megbékélés. Azaz annak is elfogadása, hogy beteg vagyok, és annak bizonyossága, hogy nem Isten akar a betegséggel üldözni és tönkretenni. Amikor Jézus tehát azt mondja a fogyatékosnak, hogy megbocsátotta Isten a bûneit, akkor azt a békességet teremti meg a szívében, amely nélkül nincs igazi gyógyulás. Ez volt Jézus nagy ígérete: "Azért beszéltem ezeket néktek, hogy békességetek legyen bennem. E világon nyomorúságtok lesz, de bízzatok, én legyôztem a világot" (Jn 16,33).
Ha ez a békesség létrejön, csodálatos, hogy milyen gyorsan következhet be a gyógyulás. Isten megbocsát, felszabadít, újra bizalom támad bennem iránta. S itt értjük meg igazán, miért tartották annyira fontosnak az evangélisták Jézusnak ezt a gyógyítási történetét? Hiszen hat versének több, mint a fele a bûnbocsánattal foglalkozik, és csak mélyebb értelemben van itt szó beteggyógyításról. A paralitikus felé Jézus elôször békéltetô szolgálatot végez. Ahogy azt Pál egyszer megfogalmazta, éppen erre a békéltetô Jézus Krisztusra hivatkozva: "Krisztusért járván tehát követségben, mintha Isten kérne miáltalunk: béküljetek meg az Istennel" (2Kor 5,20).
Súlyos beteghez hívtak egyszer azzal a megokolással, hogy a magas korú nagymama egyszerûen nem tud meghalni. Hónapok óta agonizált, kapcsolatfelvétel vele már nem volt lehetséges. Megkérdeztem a lányát, hogy egészen biztosan beszél az édesanyjával, mit szokott neki mondani? Hát azt, - mondta - hogy biztatni szokta: ne izguljon, mert hamarosan javul az állapota, meg, hogy ô rendben tartja a házat, meg, hogy a fia jó helyen van, ne aggódjon. ìgy folytatta tovább a sort, és én egyre szomorúbb lettem. Majd odaültem a beteg ágya szélére és elmondtam öt-hat mondatot arról, hogy Isten a Krisztusért bûnbocsánatot ad neki, s hogy ezért az ô szeretetétôl semmi el nem szakíthatja, még a halál sem. Isten várja ôt, mint gyermekét. - Nem hiszem, hogy többet mondtam volna ennél, majd imádkoztunk. S azok az ajkak, amelyek hónapok óta meg sem rándultak, a felhívásra velünk együtt mondták az ùr imáját. Nem lepôdtem meg, amikor hazaértemkor feleségem közölte velem a telefonértesítést a nagymama haláláról.
Nem csak a hazaérkezéshez van szükségünk békességre, hanem a gyógyuláshoz is. Ezt tapasztalta meg a Kapernaumba Jézushoz hozott fogyatékos.
3.
Ami azonban mindig is meghökkent ebben a történetben, az mégis a vége: Jézus egy szava elég, s már fel is kel és hazamegy az, aki eddig béna volt. És nem hallgathatom el, hogy az övéitôl elbúcsúzó Jézus azt mondta tanítványainak, hogy ôk még az övéinél is nagyobb csodákat mûvelnek majd, ha hisznek. Csak szomorúan gondolok arra, hogy milyen eredménytelen ilyen tekintetben a mi munkánk. De ha valami apró kis eredmény néha-néha felcsillan a munkánk nyomán, még mindig jó, ha mi is megrettenünk és dicsôítjük az Istent. Hiszen minden csak az ô nekünk adott hatalma segítségével sikerülhet. Erre kérjük ôt és ezért dicsôítjük ôt teljes szívbôl.
1994. Szentháromság utáni 19. vasárnap
Ez pedig az az üzenet, amelyet tôle hallottunk, és hirdetünk nektek, hogy az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség. Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és a sötétségben járunk, akkor hazudunk, és nem cselekesszük az igazságot. Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan ô maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az ô Fiának vére megtisztít minket minden bûntôl. Ha azt mondjuk, hogy nincsen bûnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság. Ha megvalljuk bûneinket, hû és igaz ô: megbocsátja bûneinket, és megtisztít minden gonoszságtól. Ha azt mondjuk, hogy nem vagyunk bûnösök, hazuggá tesszük ôt, és nincs meg bennünk az ô igéje.
(1Jn 1,5-10)
Ne haragudjatok, ha ezt a mai prédikációt egy régi skót adomával kezdem. John elmegy vasárnap a templomba, felesége otthon marad. Hazajövet megkérdi az asszony: mirôl is prédikált a lelkész? Tíz perces szünet után jön a válasz, skótos szófukarsággal: "A bûnrôl." - ùjabb tíz perc után ismét rákérdez az asszony: no és, mit mondott róla? Hosszú hallgatás után ez a válasz: "Helytelenítette!" - Nos, az adomán mosolyoghatunk. De benne ott az örökös szemrehányás is: mit is prédikálhat egy lelkész, ha nem a bûnt? Ez pedig senkit fel nem lelkesít, inkább lehangol, elkedvetlenít. És hogy ez ellen lázadozunk és tiltakozunk, azt mindnyájan tudjuk, sôt tesszük is.
Prédikációsorozatunkban mégis foglalkoznunk kell ezzel a kérdéssel. Fôleg azért, mert rengeteg gondot okoz, de azért is, mert eredôje sok bajnak, betegségnek, amely megnehezíti, sôt tönkre is teheti az életünket. Nézzük meg azért kicsit közelebbrôl, mirôl is van szó.
1.
Nagyon nehéz ma egyáltalán bûnrôl beszélni. Mert modern világunkat a bûntudat csaknem teljes hiánya uralja. Ennek persze mindenekelôtt mi vagyunk az okai. Pl. azért, mert - ahelyett, hogy a Szentírásnak ide vonatkozó tanítását igazán és hamisítatlanul hirdettük volna - inkább moralizálásba menekültünk. Már az is szégyenünk, hogy a kis és nagy bûn megkülönböztetése ment át a köztudatba. Ennek hasonlóságára kialakult aztán a bocsánatos és meg nem bocsátható bûnök listája is, aminek alapján mindenkit felbiztatunk a viszonylagosításra, a relativizálásra. Hiszen a lelkiismeretünk nem egyforma: én esetleg membránérzékenységgel reagálok valamire, amire a másiknak a szeme sem rebben, és fordítva. Azaz: mindenképpen a magunk urai vagyunk, akik magunknak állítunk mércét és - végsô soron - mi döntjük el, hogy mit nevezzünk bûnnek, és mit nem annak!
ìgy nem rándul meg egy arcizma sem a gyilkosnak, aki beteges ösztönére hallgatva tucatnyi embertársát ölte meg és temette el a háza alá; a katonának, aki halálra kínzott ártatlan embereket, puszta kedvtelésbôl; az afrikai kormánynak, amely az ellenfeleit egyszerûen kiéhezteti; a nagyvállalkozónak, aki több haszon reményében gátlástalanná válik, s a politikusnak, akinek a hatalom elvette az eszét és korrupttá tette.
Ezzel szemben:
János levele nem moralizál, de nem is lázítja fel mesterségesen a lelkiismeretet. Nem tesz különbséget kis, nagy, elnézhetô, tûrhetô, vagy súlyos bûnök között. º csak azt hirdeti, hogy az Isten világosság, akiben semmi sötétség nincsen. Mit akar ezzel mondani? Mindenekelôtt azt, hogy van ezen a világon egy valaki, akit sem sötétséggel, sem korrupcióval, sem gonoszsággal vádolni nem lehet, - s ez maga az Isten. Rajta kívül azonban mi mindnyájan megkísérthetô, beárnyékolható, befeketíthetô emberek vagyunk. S mindnyájan áldozatául is eshetünk a kísértésnek, árnyéknak, sötétségnek, amennyiben Istent, ezt az abszolút nyugvópontot, szem elôl tévesszük, elfeledjük, vagy éppen semmibe vesszük.
Másrészt világos, hogy János szerint a bûn speciálisan vallásos fogalom, és csak Istennel összefüggésben érthetô és használható. Ezért vagyunk ma veszélyes fejlôdésnek a tanúi: amilyen mértékben lazul az emberek kapcsolata Istennel, olyan mértékben lesznek érzéketlenek a bûn felismerésére és beismerésére. Egy hitetlen társadalom nem érez lelkiismeretfurdalást. Lelkiismeretfurdalása csak annak lehet és van, aki tudja, hogy neki mindig az egy, abszolút bûntelen mércéhez kell igazodnia, azaz Istenhez.
2.
De hogy mindezt félre ne értsük: nem hitetlen társadalomhoz szólnak János elgondolkoztató szavai, hanem hívô Krisztus-követôkhöz, s éppen ez a megdöbbentô. Mert a hívô ember sem mentes három kísértéstôl, amelyet János itt szóvá is tesz.
Az elsô kísértés
az elméleti tudás és a gyakorlati megvalósítás meg nem engedett kettéválásában, sôt egymással szembefordulásában jelentkezik. Mondom ugyan, hogy hiszek Istenben, akirôl tudom, hogy maga a világosság és nem tûr semmiféle sötétséget maga mellett. Közben azonban azt a fából vaskarikát találom ki, hogy az életemre nézve ennek semmi kötelezô ereje nincs. Közönségesen ezt képmutatásnak szoktuk nevezni. Pedig ez sokkal több annál: felelôtlenséggel határos dôre magatartás ez, mint azé az orvosé, aki bár ismeri a gyógyszer gyógyító hatását, de maga be nem veszi, nehogy meggyógyuljon általa! Az a bûnünk, testvéreim, hogy Istent annyira nem vesszük komolyan, hogy nem engedjük, hogy egész életünk Ura legyen. Nem lehet egyszerre az Isten világosságában hinni, s közben úgy élni, hogy a mindennapjainkat nem merjük a felismert világosság hatásának kitenni!
A második kísértés
akkor lep meg bennünket, amikor ezzel a magatartásunkkal pontosan annak szegülünk ellen, amit Isten nekünk Jézus Krisztusban fölkínál: hogy ti. szoros közösségbe akar velünk kerülni. Vagy más szóval: hogy bennünket önmagában akar részeltetni. Aki Istenben hisz és vele közösségben él, az már nem ennek a számító és önzô világnak a szabályai és normái szerint él. Mert Jézus nem csak azt mondta, hogy ô a világ világossága, hanem a tanítványait is így szólította meg: ti vagytok a világ világossága! (Mt 5,14) - de rögtön hozzá is tette: "nem rejtôzhet el a hegytetôre épült város". Vagyis: aki azt hiszi, hogy fontos az önmaga tûznél való melegedése, de ezt a meleget nem adja tovább a többi fázó és didergô embernek, az nem részesedett igazán a tûz melegébôl, mert azt csak magának nyelte el. Isten a világosságában úgy részeltet bennünket, hogy - éppen általunk is - tágul, bôvül, kiteljesedik ez a fény és világosság. Aki ebbe a táguló körbe nem akar tevôlegesen belépni, az sztrájkol, az megtagadja a köteles szolgálatot, az egyúttal ki is zárja önmagát belôle. Ennek eltussolásához pedig nem elég az ajkak hitvallása Istenrôl.
A harmadik kísértés
pedig az, hogy ezzel a magatartásunkkal fölöslegessé nyilvánítjuk ki Jézus Krisztus értünk hozott áldozatát. Kijelentjük, hogy amit Isten a világosság kiterjesztéséért tett, az nekünk semmit nem jelent. Istennek bennünket nem kell megtisztítania, megváltoztatnia, mi majd csak egyedül is kiszabadítjuk magunkat kétes helyzetünkbôl. Amolyan Münchhausen báróként, a saját hajunknál fogva. Már pedig Isten azt nem engedi meg, hogy Jézus Krisztust valaki is fölöslegessé tegye. Az apostoli igehirdetés ezt így fejezi ki: "nincsen üdvösség senki másban, mert Isten nem adott más nevet az embereknek az ég alatt, amely által üdvözülhetnének" (Csel 4,12). Ezen még az a modernista törekvés sem változtat, amely éppen most nagy vitát kavar fel a kereszténység kizárólagossági igényérôl. Az egyház tévedhetetlenségérôl vitázhatunk. De arról, hogy Jézus Krisztus az üdvösség egyetlen útja, arról nem mondhatunk le. Ez a legközpontibb mondanivalónkat tenné lehetetlenné.
3.
Hogy ezekben a kísértésekben elbukhatunk, arról János, valószinûleg saját tapasztalata alapján, bizonyosat tud mondani. Tud arról a csökönyös igyekezetünkrôl, amelyet legtalálóbban szerecsenmosdatásnak lehetne nevezni. Háromszor visszatérô mondata kezdôdik így: "ha azt mondjuk ..." Mit is mondunk? Hogy közösségünk van Istennel - és mégis a sötétséget szeretjük. Hogy bûntelenek vagyunk - és ezzel magunkat igyekszünk becsapni. Hogy nem vétkeztünk - és ezzel Istent, az ô errôl szóló kijelentését akarjuk meghazudtolni.
Szerecsenmosdatás ez a javából. Mert ahogy mosással senki sem változtathatja meg a bôre színét, úgyanúgy képtelenek vagyunk a valós állapotunkat megváltoztatni. János azonban levelében nem ül diadalt letaglózott keresztény olvasói felett. Nem is teheti, hiszen azt állítja, azért ír, hogy olvasói öröme teljes legyen (1,4). Ellenben megmutatja a kibontakozás útját, eképpen:
Elôször is azt tanácsolja, hogy az életünkben felgyülemlett szennyet nem szabad takargatni, hanem be kell vallani. Jól felfogott, saját érdekünkbôl. A fel nem nyitott seb nem azáltal gyógyul, hogy ôrizzük benne a fertôzô gennyet, hanem úgy, hogy felismerjük és feltárjuk. Talán ez a leggyakoribb mulasztásunk. Pedig már a lélekgyógyászat nem vallásos mûvelôi is régen felfedték ennek a felismerésnek az igazságát: a szônyeg alá seprés, eltussolás soha nem jó megoldás. A zsoltáros ezt így panaszolta el: "Mert ismerem vétkemet, és a bûnöm mindig elôttem van" (Zsolt 51,5). Arany János balladájában Ågnes asszony hiába mossa a patakban a leplét, mégsem tûnik el a vérfolt - megölt férje vére. Az "eltüntetésnek" más a módja, azt viszont elmulasztotta, és most bajba került az élete, végveszedelembe.
János mégsem a leselkedô veszély miatt biztat bûnbánatra, hanem az öröm miatt, amelyet Isten érez, ha egy, aki elveszett, megtért. Legalábbis így hirdette ezt Jézus egyik példázatában (Lk 15,3-10). Ezért János bizalomteljes biztatása, hogy Isten hû és igaz, és ezért bocsát meg. Hû igéreteihez és igaz itéletében a mi Urunk. Ebben van a mi reménységünk.
János arra biztat még, hogy sokkal jobban bízzunk Jézus Krisztus érettünk elvégzett munkájában. Ha ezt nem tesszük, Istent hazudtoljuk meg, ezzel pedig semmit sem segítünk magunkon.
*
Tudom, az igehirdetésnek nem az a feladata, hogy örökösen a bûnt hánytorgassa, mint a skót adoma prédikátora. De a szerecsenmosdatás sem oldja meg a helyzetünket. Segítségünk itt csak a bizalomteljes odafordulás lehet ahhoz, aki kész megbocsátani, - a mi Urunkhoz. Hogy felszabadultan énekeljük a zsoltáríróval együtt: "Az az én örömöm, hogy Istenhez tartozom" (Zsolt 73,28).
Vagy Reményik Sándor szavával szólva:
"Hajnalig talán - várja irgalom
Azt, aki elhajítja fegyverét.
Ilyen fáklyát tûzött az Isten is
A farkasvermes világ közepébe,
A fáklya ég.
Ki tudja, meddig még?
Boldog, ki elhajítja fegyverét,
S rábízza magát gyôzelmes kezére."
(Fáklya verem elôtt)
Az örökös önigazolás, szerecsenmosdatás, a bûnös mindig-másban-keresése fegyverét is el kell vetnünk magunktól. Mert rábízhatjuk magunkat a halálon is gyôztes Jézus Krisztus kezére.
1994. Szentháromság utáni 16. vasárnap
Testvéreim, ha valakit tetten is érnek valamilyen bûnben, ti, akik lelki emberek vagytok, igazítsátok helyre az ilyet szelíd lélekkel. De azért vigyázz magadra, hogy kisértésbe ne essél. Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be a Krisztus törvényét. (Gal 6,1-2)
Valljátok meg azért egymásnak bûneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok ... (Jak 5,16)
Talán emlékeztek még arra az istentiszteletre, amelyben elmondtam, hogy miben jelölte meg a feltámadott Jézus az ô hívei különös küldetését? Azzal bízta meg ôket, hogy az ô bûnbocsátó kegyelmének legyenek követei ebben a világban. Mert sok közöttünk, köröttünk, bennünk a harag, viszály, békétlenség, rossz a viszonyunk Istenhez, az emberekhez és önmagunkhoz is. Persze könnyebb ezt nagyvonalúan megállapítani és beszélni róla, mint a gyakorlatban megvalósítani. Hogy azonban az utóbbihoz, hogy úgy mondjam, még amolyan "használati utasítást" is kaptunk, annak jó példája a felolvasott két igevers. Próbáljuk ezt közelebbrôl megvizsgálni, úgy látszik, ma is érvényes és idôszerû az üzenete.
1.
Tetten értek egy asszonyt házasságtörésen, amiért Jézus korában megkövezés járt, akárcsak ma is, fanatikus muszlimok körében. A nagy leleplezôk, az önkéntes magándetektivek kajánul élvezik az esetet. Egyrészt azért, mert zsákmányra tettek szert, amelyet most a bíróság elé lehet vetni koncként. Másrészt pedig azért, mert ezzel a pikáns esettel megizzaszthatják és zavarba hozhatják ezt a Názáretit, aki örökösen megbocsátásról, adósság elengedésrôl, a bûnösök szeretetérôl beszél. Hangsúlyozzuk mégegyszer: tetten értek valakit, a tettenérôk kárörömöt éreznek, s remélik, hogy elintézhetik a tettest a törvény segédletével. A vállalkozás azonban balul üt ki. Jézus ui. azt mondja a kaján és nagyhangú vádlóknak, hogy - ha már a jognál tartunk! - csak annak áll jogában követ dobni a vádlottra, akit magát meg nem fertôzött még ugyanaz a bûn, amit a vádlott szemére vet.
Ez a történet pontosan annak az ellenkezôjét tanusítja, ahogyan keresztények között egy-egy ügyet el lehet és el kell intézni.
Felolvasott igénkben már maga a legelsô megjegyzés is el kell gondolkoztasson bennünket: "ha tetten értek valakit". Ritkán gondolunk arra, hogy ez az ártatlannak tûnô megjegyzés milyen keserû igazságot takar. Kivétel nélkül valamennyien "tetten érhetôk" vagyunk. Ki ezért, ki azért. Nem hiszem, hogy valaki is közülünk kivonhatná magát ez alól az általános érvényû szabály alól.
De itt bármi másnak helyet adhatunk, csak a lemondó reménytelenségnek nem. Ez a felismerés ui. arra való csupán, hogy, amennyiben tetten értem valakit, azonnal bele kell helyeznem magam az ô helyzetébe. És azonnal meg kell kérdeznem magam, hogy én hogyan viselkednék, ha engem értek volna tetten? Lehet felmérnem a tettenérés következményeit, az általa kiváltott, vagy okozott kárt, - de egyet nem tehetek. Nem vethetem meg a tetten értet, mert akkor azzal már lehetetlenné tettem a magam hatékony segítségét.
Gondoljátok, hogy hivatását az a lelkigondozó tölti be igazán, aki a hozzá fordulót rögtön valamelyik erkölcsi skatulyába sorolja be? Éppen az ellenkezô magatartás kívántatik meg tôlem, ha eredményesen segíteni akarok. Aki ui. a tetten értet eleve besorolja valamelyik kategóriába és a megfelelô címkével látja el, az már nem semleges, sem elfogulatlan. Hányszor fordul elô, hogy elsô benyomásunk, érzésünk alapján tévesen sorolunk be embereket, s milyen nehéz ennek a besorolásnak a késôbbi megváltoztatása!
Amit a mi igénk azonban kifejezetten megkövetel, az a tetten ért "szelíd lélekkel" való "helyreigazítása". Azt hiszem, jól magyarázzuk ezt a mondatot, ha mindenek elôtt azt mondjuk, hogy ez a magatartás eleve kizárja a kárörömöt. Aki tetten értek fölött gúnyolódik, kárörömét ugyan kielégíti, de soha nem tud igazán segíteni. De ezen túlmenôen, a szelídség türelmet is foglal magában. Mélyen az emlékezetembe véste be magát az a fiatalember, aki éveken át járt hozzám. Legtöbbször ittasan jött, oltár elôtti imádkozást kényszerített ki belôlem, és sokáig nem tudtam nyomorúsága okát felfedezni. Bár nem mindig kenyerem a türelem, de itt tudtam, hogy nem lesz szabadulása ennek a szerencsétlen fiúnak, ha elvesztem a türelmemet. Csak az tud segíteni, sorsokat rendbehozni, talán még életeket is menteni, akit Isten türelemre tanított meg. Azt is el kell itt mondani, hogy közöttünk is azért van sok elintézetlen ügy, mert nincs türelmünk egymáshoz. Pedig a megbocsátás krisztusi megbízatásának csak akkor tudunk eleget tenni, ha türelmet tanulunk, és azt gyakoroljuk is.
2.
Hogy azonban ezeket a felismeréseket el ne idealizáljuk, rögtön figyelmeztetést is kapunk: "De azért vigyázz, nehogy magad is kísértésbe essél." Aki a tetten érteknek igazán segíteni akar, azt ui. az elôbb felsoroltakon túl további két veszély fenyegeti. Hadd mondjak erre egy példát.
Valaki házassága bajba került és segítségemre szorul. Elkezdünk beszélgetni, és hamar rájövök, hogy tôlem nem csak valamiféle tanácsot akar kérni. Szövetségesének akar egyúttal megnyerni. Még csak azt sem mondanám, hogy ezt szándékosan teszi, az pedig egyenesen rágalmazásszámba menne, ha azt gondolnám, hogy e cél érdekében még az igazságot is elferdíti. º nem tudatosan cselekszik, én viszont lépre mehetek - szintén tudat alatt. Észre sem veszem magam, és már állást foglaltam: a beszélgetô partnerem pártjára álltam (természetesen a távollevô harmadikkal szemben!) és már be is következett a baj. Igénk úgy mondja, hogy megkísértettem, és a próbát nem álltam meg. Szimpatikus volt a panasztevô, ügyesen mondta el az ügyét és én egy pillanatra megfeledkeztem a tulajdonképpeni feladatomról, ti. hogy nekem a megbocsátást, a kiengesztelôdést kell munkálnom. Ezt pedig nem lehet pártos egyoldalúsággal végezni.
A másik kísértés az, hogy az adott esetben én már elôre tudom a megoldást, és beszélgetô partneremet, ha törik, ha szakad, minden lehetô eszközzel arra kényszerítem, hogy az én célkitûzésem felé haladjon. Ez leginkább úgy sikerülhet, ha nyugtalanná teszem a lelkiismeretét. Pl. úgy, hogy bûntudatot ébresztek benne, összes hibája és mulasztása elsorolására szinte rákényszerítem, vagy rejtett vágyai-félelmei megfogalmazására erôltetem.
És a kísértésben elbuktam. Mert nem neki segítettem, hanem az én álláspontom elfogadására akartam ôt megdolgozni. Åtmenetileg sikerem is lehet. Åm nem biztos, hogy az így sarokba szorított könnyei feltétlenül sikerként könyvelhetôk el. A lélekorvoslás tudománya odáig megy, hogy az így cselekvônek nagyon rossz bizonyítványt állít ki. Tudat alatt ui. a bajba jutottba kényszeríti bele a maga esetleges megoldatlan kérdéseit és problémáit. Tipikus esete ez a gyóntatónak, aki a gyónónál olyan belsô kérdések után érdeklôdik, amelyeket egy életen át magánál nem tudott megoldani.
3.
Mi tehát a lelkigondozó keresztény testvér feladata? Két igénk három lépcsôben felel erre.
Elôször is azt mondja, hogy bajbajutottak, bûnönkapottak elsôsorban nem is megoldást akarnak, hanem testvéri hozzáállást az ügyükhöz vagy helyzetükhöz. Lehet, hogy egyszerûen a meghallgatással, figyelmes odafigyeléssel, idô-rászánással már beteljesültnek is tekintik elvárásukat. Lehet az is, hogy egy közösen elmondott imádságért is hálásak. Hiszen, ha azt mondja Pál, hogy "egymás terhét hordozzátok..." - akkor ez annak egyik megnyilatkozása.
Másodszor semmit nem szabad tennünk, ami a Krisztus törvényét, azaz a szeretet törvényét megsértené. Ez a másik szeretetét és tiszteletét is magában foglalja, még akkor is, ha tettével nem értünk egyet, vagy azt el kell ítélnünk.
Harmadszor oda kell eljuttatni a segélykérôt, hogy érezze: ô és én, tehát mindketten Isten elé kell álljunk, ha gyógyulást akarunk. Itt nem szabad, hogy valami szintkülönbséget éreztessünk. Isten elôtt állva mind a ketten az ô kegyelmére szorulunk.
Luthert is sokat foglalkoztatta ez a kérdés. S nem egyszer nézett szembe ezzel a nagyon nehéz feladattal. Kis Kátéjában gyónási utasításokat is adott. A Nagy Kátéban pedig a keresztény testvérrel folytatott négyszemközti beszélgetést "titkos gyónásnak" nevezte. Ez szerinte arra való, hogy "ha különösen terhel és kísért minket valami, ha rágódunk rajta, de nem tudunk megnyugodni és hitünket sem érezzük elég erôsnek, akkor elpanaszolhatjuk azt egyik testvérünknek...".
De éppen ez a nagy gondunk. Mert megkérdezhetjük, hogy tudunk-e mi ilyen jó testvérévé lenni annak, aki ezt igényli? Mindig is hálás vagyok azért, ha hallom, hogy gyülekezetünk egyes tagjai között ilyen kapcsolatok létrejönnek és jól mûködnek is. De tudjuk, hogy a kereslet igen nagy. Vajon olyan légkör uralkodik-e közöttünk, hogy Jakab mondatát beteljesedve láthatjuk: "valljátok meg bûneiteket egymásnak és imádkozzatok egymásért, hogy meggógyuljatok..."?
S itt hozzá kell tennünk: kettôn áll a vásár. Talán egyszer engem kapnak rajta bûnön, máskor pedig én kapom rajta a másikat. Egymásra vagyunk utalva. Legyünk hálásak, hogy a megbocsátás szolgálatát egyszer másokon gyakorolhatjuk, máskor pedig rajtunk gyakorolják. Mert mi egyformán vagyunk Isten megkegyelmezett bûnösei.
1994. Szentháromság utáni 19. vasárnap.
Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne ölj! Mert aki öl, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette. Én pedig azt mondom nektek, hogy aki haragszik atyjafiára, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette, aki pedig azt mondja atyjafiának: Ostoba! - méltó a fôtörvényszéki eljárásra; aki pedig azt mondja: Bolond! - méltó a gyehenna tüzére. Ha tehát áldozati ajándékodat az oltárhoz viszed, és ott jut eszedbe, hogy atyádfiának valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár elôtt, menj el, békülj ki elôbb atyádfiával, és csak azután térj vissza, s vidd fel ajándékodat. Békülj meg ellenfeleddel hamar, amíg az úton együtt van veled, hogy át ne adjon ellenfeled a bírónak, a bíró pedig a szolgának, és így börtönbe kerülj. Bizony mondom néked, ki nem jössz onnan, amíg meg nem adod az utolsó fillért is.
(Mt 5,21-26)
Valahányszor ezeket a verseket olvasom, akaratlanul is egyik korábbi, kis gyülekezetemre kell gondoljak. Kevesen voltunk, a többmilliós városban szinte egyenként szedegettük össze a gyülekezet tagjait. Hetenként két istentiszteletet tartottunk, és komolyan kellett imádkoznunk, és egyébként is ügyeskednünk, hogy azért minden alkalomra összejöjjünk páran. S a gyülekezeten belül nagyon-nagyon kellett vigyázni a békességre. Rémálomként kisért bennünket a veszélytôl való félelem: mi is lenne, ha egyszer - ne adj Isten! - a Kis-család összekülönbözne a Nagy-családdal? Többé sem az egyik, sem a másik nem jönne, nehogy találkozniok kelljen egymással. A szenvedô harmadik persze a gyülekezetünk lenne, hiszen egy tucat emberrel kevesebben ülnénk az istentiszteleten.
Ha jól látom, Máté evangélistát is foglalkoztatták ilyen kérdések. Nézzük meg mit tanult Jézustól, hogy a felvetôdött gondokat megoldhassa?
1.
Megtanulta Jézustól mindenekelôtt, hogy mi emberek közveszélyesek vagyunk még akkor is, ha a keresztény gyülekezet tagjai vagyunk. Ha Jézus itt idézi az ótestámentumi törvényt "Ne ölj!" - akkor éppen nem azt akarja hangsúlyozni, hogy a keresztény gyülekezet tagjai ez alól kivételt képeznének.
Nem szeretek szenzációéhes képekkel riogatni vagy ijeszteni, de húsz év leforgása alatt a magát oly modernnek és felvilágosultnak tartó emberiség immár negyedszer találkozott rémes öngyilkosságjárvánnyal, vagy annak álcázott mészárlással. A megszégyenítô bennük mindig kettô volt: hogy az elkövetôk és áldozataik magukat valamilyen formában vallásosaknak, sôt keresztényeknek vallották. A másik pedig az, hogy - állítólag - annak a fenyegetô világvégnek a közeledte váltotta ki belôlük ezeket a hajmeresztô tetteket, amelyet mi keresztények is hiszünk és vallunk.
Jézus óv az ölést tiltó törvény nem-betartásától és nem tiszteletétôl. Hiszen az olyan ma is, mindig is érvényes törvény, amelyet közösségi életünkben sem szabad alábecsülnünk. Isten az élet ura. º adta a felebarátnak, az embertársnak is az életet. És megköti a kezemet ezzel a törvénnyel: nehogy a másik ember Istentôl kapott életére törjek és azt elpusztítsam.
"Én pedig azt mondom ..." - Jézus nagyon fínom érzékkel nem mond ellent ennek a törvénynek (ahogy azt sokszor hallottuk és gondoltuk). Az itt következô mondatban azonban rámutat az ölésnek - elsô pillanatra - ártatlannak látszó gyökereire. Mintha csak elmélyítené ezzel a parancsolatot. Mert a másik ember elpusztítása sokkal elôbb fészkeli be magát az ember érzelmi világába, mint ahogy az esetleg végsô formát ölt az emberi értelemben és tettben. Lehet a másikra haragudni persze úgy is, hogy "füstölgünk", de nem lesz, - hála Istennek! - súlyosabb következménye. De senki sem szavatolja, mert nem is szavatolhatja, hogy a harag tényleg következmények nélkül marad-e? Jó, ha a Kis-család tiszteli a Nagy-család istenadta életét és fordítva. ìgy marad béke a gyülekezetben is, ha mindenki életét védi és óvja - egymástól - a törvény.
Lehet szidni, kigúnyolni, lenézni és kígyót-békát kiabálni az embertársra. Lehet, hogy megmaradunk a szavaknál, ez a szerencsésebb eset. De gondoljunk arra is, hogy szavakkal, beszéddel nem csak megszólni, de megsérteni, elbizonytalanítani, sôt "ölni" is tudunk. Nem biztos, hogy annál, akirôl állandóan és következetesen csak rosszat mondunk, szavaink minden következmény nélkül maradnak! Talán gyorsan "elintézik", de az is lehet, hogy egy életre szóló sebeket ejtenek, amelyek gyógyulása igen kérdéses.
Jézus itt nem takarékoskodik a "Ne ölj!" törvénye ellen vétôkre váró büntetés fenyegetésével. Nem azért, mintha ebben kedvét lelné. Hanem, mert tudja, hogy vannak taníthatatlanok és nevelhetetlenek közöttünk. S tudja, hogy a harag egyes állomásai milyen gyorsan nôhetik ki magukat az embertársat fenyegetô valósággá. Azt is tudja, hogy ahol kezet emelnek egymásra, ott a közösség léte forog kockán. Pedig ô a tanítványi közösség gyûjtése kedvéért jött. Hiszen Isten hamarosan felállítja uralmát ezen a földön, s az a gyülekezet már annak törvényei szerint él. Ott már nem kell majd hangsúlyozottan idézni a "Ne ölj!" parancsát, mert ott már Isten jelenléte és szeretete uralja az egész világot.
Akár tetszik, akár nem, eszerint az új, jézusi irányvonal szerint ítél meg minket ma is a világ. Legtöbbször nem arra kíváncsiak az emberek, hogy milyen érdekfeszítô, vagy izgalmas az, amit mondunk. Hanem azt kívánják leolvasni rólunk, hogy nem állunk az ölés és elôfutárai, a harag, a rágalmazás szolgálatában. Mi nem riogathatunk és ijesztgethetünk a világ végével, nem bizonytalaníthatjuk el az emberek erkölcsi felfogását azzal, hogy hányavetin és gonoszul bánunk a saját és mások életével. Mert, aki Å-t mond, annak nemcsak B-t is kell mondania, hanem mind az Å-t, mind a B-t következetesen és minden hátsó gondolat nélkül kell tisztelnie és megtartania. Különben nem csak mi magunk válunk szavahihetetlenekké, de a keresztény közösségünk is, amelybe beletartozunk.
Ezt akarja Jézus a törvénymagyarázatával - többek között - meggátolni.
2.
Hogy azonban félreértés ne essék, Jézus azonnal óv egyfajta kihívástól. Olyan embert állít a szemünk elé, aki vallásos, és vallási kötelezettségeinek eleget is tesz. Olyanról van szó, aki a kortársai számára elôírt áldozati ajándékokat komolyan veszi és a templomi oltárra akarja helyezni, vallásos tisztelete és kötelességtudása jeléül. Bemegy tehát a templomba, ajándékát - galambot, gerlicét, birkát vagy a föld termését/gyümölcsét - átadja a papoknak, hogy azt bemutassák Istennek, és ezzel eleget tett legszentebb vallási kötelezettségei egyikének.
Csak egy szépséghibája van ennek a nagy vallásos nekibuzdulásnak. Barátunknak idôközben nézeteltérése, összetûzése volt egy másik gyülekezeti társával. És bizony gondolnia kellett volna Isten egyik fontos mondatára: "Irgalmasságot akarok látni, inkább, mint áldozatot" (Mt 9,13).
Jézus nem azt mondja, hogy eltökélt és megígért áldozatát ne vigye valaki az oltárhoz. De azt igen, hogy tegye le az oltár lábánál, menjen vissza ahhoz, akinek panasza van ellene, és béküljön ki elôbb vele. Ezután ajánlhatja fel ajándékát, de elôtte semmiképpen nem!
Jézus itt az istentiszteletben látja azt a veszélyt, amely a mindenkori kegyes, vallásos embert fenyegeti. Hogy mondta ezt a gôgös farizeus Jézus példázatában? "Bôjtölök kétszer hetenként, dézsmát adok mindenbôl, amit adok-veszek ..." S mi volt róla Jézus véleménye? "Bizony mondom nektek, hogy aki felmagasztalja magát, azt megalázzák ..." (Lk 18,14). Miért? Mert a farizeus, miközben hencegett a maga vallásosságával, útálta és lenézte a mellette imádkozó bûnös embertestvérét.
Nem lehet, nem szabad a vallásosság leple mögé bújni, ha Isten elôször rendezett viszonyokat akar teremteni közöttünk. Ilyen értelemben is "tiszta kezekkel kell imádkozzanak", akik az Isten elé állnak (1Tim 2,8). Elsô helyen a megbékélés, kiengesztelôdés, kibékülés áll, s csak aztán jön az istentisztelet - s ezen a sorrenden nem lehet változtatni. Ha pedig a megbékélés nem jött létre, nem érvényes az istentisztelet sem.
Teológus koromban jártam helyettesíteni egy pestkörnyéki gyülekezetbe. A templom zsúfolt volt minden alkalommal. Feltûnt, hogy a dombon álló templom tornyában ülô harangozó addig húzta a harangokat, amíg csak egy ember mozgott a falu utcáin. De még inkább az tûnt fel, hogy mire az istentisztelet után kijöttem a sekrestyébôl a templom elé, az egyházfin kívül egy teremtett lélek sem volt már ott. Csak sokkal késôbb tudtam meg, hogy az istentisztelet még csak összetartotta a gyülekezetet, de utána úgy eltüntek, mintha puskából lôtték volna ki ôket. Miért? Mert olyan sok volt a haragos közöttük, akik nem akartak találkozni egymással, hogy inkább menekülésszerûen szétfutottak. Hosszú idôbe tellett, amíg meg tudtam emészteni ezt a rémes tapasztalatot. Hogyan lehet Isten igéjét együtt hallgatni, imádkozni egy fedél alatt, miközben egymás ellen ágaskodik minden a szívekben? Ha arra kerülne a sor, talán még ölésre is készek lennének az egy gyülekezetbe tartozók?
Azt gondoljátok, csak fantáziálok? Nem az Egyesült Nemzeteknek, nem az Európai Közösségnek, nem a NATO-nak szégyene elsôsorban az, ami most a Balkánon történik. Hanem a kereszténységé, amely Jézus szerint már egészen más törvények, a szeretet törvénye alapján kellene éljen, békességben egymással. Öldöklés és mészárlás közepette hol van még helye e törvénynek?
3.
Valósággal megdöbbentô, hogy Jézus milyen valósan látja a megbékélés és a kiengesztelôdés kérdését is. Nincsenek illúziói. Ezért is a bírósághoz fordulók képének néhány hangsúlyos mondanivalója.
Az elsô a komoly figyelmeztetés, amit jól meg kell gondolnunk, hogy mi utas emberek, úton levôk, vándorok vagyunk ezen a világon. A hosszú út nem csak szépségekkel lep meg idôrôl-idôre bennünket, de veszélyekkel is jár. Egyikônk sem szent, s megeshet, hogy ellenségünk támad, esetleg nem is a mi hibánkon kívül. Vigyázzunk, mert ennek súlyos következményei lehetnek!
Másodszor: mindnyájan egy azonos cél felé haladunk, amelynek végén a Nagy Bíró, az ítélet Ura áll. Elôtte el kell számoljunk, ki-ki a maga életével. Kár lenne, ha az ellenség egészen odáig, végig ellenség maradna, s még az elszámolásnál is akként szólna bele az ügymenetelembe. "Légy barátja az úton" - mondja Jézus, - "mielôtt a bíró elôtt álltok." De ez több barátságos mosolynál vagy gesztusnál. Jézus szerint ui. a kiengesztelôdésnek két tartó oszlopa a megbocsátás és a jóvátétel. Az "utolsó fillérig" kell kiegyenlítenem a kárt, amit tettem, a mulasztást be kell hoznom, a gonosz tervet ejtenem kell, a megbékélés összes akadályát el kell hárítanom az útból.
Mert micsoda gyülekezeti állapotokról tanúskodik ellenségeskedésünk a világ elôtt? Hogy megszólják a kívül állók a békétlen, ellenséges keresztény testvéreket! Figyeljétek csak, hogy a tömegkommunikációs eszközökben milyen szinte kéjes élvezettel verik el a port az ír katolikusokon és az angol protestánsokon, pedig annak a kölcsönös irtó hadjáratnak Észak-ìrországban már semmi néven nevezendô felekezeti vonatkozása nincs! De ráaggatták a "vallásháború" címkét, és olyan jó élvezkedni a gonosz "vallásosokon"! Igaz lenne az a keserûen gúnyos mondás, hogy ìrországban élnek a világ legjobb katolikusai és protestánsai, de a legrosszabb keresztényei?
Vajon a mi gyülekezetünk megállja-e a próbát Jézusnak ezen a szigorú mércéjén? Hajlandók vagyunk-e minden, de igazán minden akadályt eltávolítani a Jézus igazi gyülekezete felépítésének útjából, s a magunk eszközeivel, de méginkább a Szentlélek segítségével mindent megtenni azért, hogy gyilkosság, harag, megszólás helyett békesség, kiengesztelôdés jôjjön létre? Hogy a Kis-család ne kerülgesse a Nagy-családot, és fordítva se kerüljön erre sor!
Nehogy miattunk káromolja Isten nevét ez a világ.
1994. Szentháromság utáni 20. vasárnap
Jézus pedig kiment az Olajfák hegyére. De korán reggel ismét megjelent a templomban, és az egész nép hozzásereglett; ô pedig leült, és tanította ôket. Ekkor odavezettek az írástudók és farizeusok egy asszonyt, akit házasságtörésen értek, középre állították, és így szóltak Jézushoz: "Mester, ezt az asszonyt házasságtörés közben tetten érték. Mózes azt parancsolta nekünk a törvényben, hogy kövezzük meg az ilyeneket. Hát te mit mondasz?" Ezt azért mondták, hogy próbára tegyék, és legyen mivel vádolniuk ôt. Jézus pedig lehajolt, és ujjával írt a földre. Amikor tovább faggatták, felegyenesedett, és ezt mondta nekik: "Aki bûntelen közületek, az vessen rá elôször követ." És lehajolva tovább írt a földre. Azok pedig ezt hallva, egymás után kimentek, kezdve a véneken, és egyedül ô meg az asszony maradt ott középen. Mikor pedig Jézus felegyenesedett, és senkit sem látott az asszonyon kívül, így szólt hozzá: "Hol vannak a vádlóid? Senki sem ítélt el téged?" º így felelt: "Senki, Uram." Jézus pedig ezt mondta neki: "Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!"
(Jn 8,1-11)
Ha ebben az igehirdetés-sorozatunkban gyónásról és megbocsátásról beszélünk, akkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül Jézus gyakorlatát. Elvégre ô küldte el tanítványait, hogy bûnöket bocsássanak meg, vagy ha kell, a megbocsátást megtagadják. A most felolvasott történet bepillantást enged Jézus "mûhelytitkaiba". Fontos azért, hogy rá figyeljünk, akit - bizonyára nem alaptalanul - a "bûnösök barátjának" csúfoltak ellenfél kortársai.
1.
Kezdetnek el kell mondani, hogy a bibliaolvasó keresztényeknek milyen nehézségeket kellett e történettel mindig is leküzdeni. A legkorábbi idôben már hiányzott ez a történet a legrégibb bibliai gyûjteményekbôl. Félô, hogy túl merésznek tartották Jézus eljárását, és attól tartottak, hogy a történet alapján a szabadosság apostolának bélyegével illethetik ellenfelei Mesterüket. Másrészt ott lappanghatott a zsidóságból magukkal hozott nevelés is. Hiszen Mózes azt parancsolta meg a zsidóknak, hogy a házasságtörésen rajtakapott asszonyt kíméletlenül meg kell kövezni (5Móz 22,22-24). Amikor tehát Jézus futni engedte ezt a vétkes nôt és megmentette a kínos megkövezéstôl, igen durván sértette meg a fennálló és érvényes törvényt. Lehetséges, hogy a tanítványok - attól való félelmükben, hogy a törvény ellenségének kiáltják ki Jézust és ôket magukat is, - inkább csak szájhagyomány formájában terjesztették ezt a "meredek" történetet.
A történetet persze mi is szívesen kiiktatnánk János evangéliumából. Hiszen olyan eset áll a középpontjában - a házasságtörés, - amelyet mi már elnevezésében is igen ómódinak tartunk. Ki veszi még ma ajkára ezt a szót egyáltalán? Mindennapivá lett közöttünk ez az eset, amit már alig is veszünk tudomásul. Moralisták ugyan még mindig vannak közöttünk, s itt-ott fellángol a vita egy-egy érdekesebb, kirívóbb eset körül. De különben a társadalmi szokásokra legfeljebb úgy akarunk válaszolni, mint azt legutóbb három dél-német rk. püspök tette, akik elvált és újra házasodott egyháztagjaik úrvacsorához való bocsátását akarták keresztülverekedni. (A püspököket Rómába idézték, ahol igen kemény megleckéztetésben részesültek.) Elvilágiasodott gondolkozásunkban a házasságnak semmi közvetlen kapcsolata nincs Istenhez, s ezért is helyeztük hatályon kívül a "ne törj be más házasságába!" isteni parancsát. Elannyira, hogy bíróságaink legfeljebb a házasság szétválasztásra, de nem a bûnösség megállapítására valók, megbüntetésére pedig egyáltalán nem.
Oda tudunk-e ezért még figyelni arra, hogy Jézus hogyan viselkedik, cselekszik ebben az akkor is nehéz helyzetben?
2.
Jézust lelkipásztorként ismerjük meg ebben a történetben. Négy ponton szeretném ezt bemutatni.
Elôször. Jézus éjszakai szállóhelyérôl, az Olajfák hegyérôl jött le a templomba tanítani. A hegy azonban nem csak éjjeli szállásul szolgált neki, hanem imádkozása helyéül is. Az evangéliumok a tanúi annak, hogy milyen sokszor vonult el Jézus "a hegyre", hogy ott találkozzék Atyjával és hogy ez a találkozás felkészítse ôt nehéz feladata jól, azaz Isten szerinti elvégzésére (Mt 14,23; 26,30). Amikor tehát ezt a tetten ért nôt vezetik elébe, nem szükséges valami egyéni bölcsesség után kutatnia. Isten már felkészítette ôt, hogy ilyen súlyos helyzetben is az ô bölcsességével felvértezetten tudjon helytállni. Azt gondolom, hogy mi azért ódzkodunk lelkigondozói feladatok felvállalásától, mert magunkból akarunk meríteni, a magunk bölcsességét és szakértelmét tartjuk a legfontosabbnak. Pedig a mi tartalékaink igen hamar kimerülnek, azért tudunk nehéz helyzetekben olyan semmitmondó "tanácsokkal" szolgálni csupán, amelyek senkinek nem segítenek, legkevésbé a bajban levôknek. A lelkigondozás nem a bajban levôvel való találkozással kezdôdik, hanem az Istennel való találkozással. Hogyan adjak erôt, ha magam is erôtlen vagyok? Mit adjak tovább, ha azt elôbb továbbadásra meg nem kaptam Istentôl? Jézus az Olajfák hegyére ment és ahogy a Getsemáne-kerti tusakodása is mutatja - nagyon keményen készült fel. S ha még ehhez hozzávesszük azt, hogy hosszabb jeruzsálemi tartózkodásáról csak a megfeszítése elôtti napokban tudunk, akkor még nyomatékosabban esik latba ez a hozzáállása. º, aki elôre tudja néhány nap mulva bekövetkezô saját kínos végét, valósággal leimádkozza az Istentôl, hogy egy embertársának segítsen hasonlóan kínos véget megtakarítani.
Igaza van Augustinusnak, amikor azt mondja, hogy itt a miseria és a misericordia, a nyomorúság és az irgalom csodálatos találkozásáról van szó. Lelkigondozó csak az lehet, aki nem kezeli, nem intézi a másik nyomorát, hanem megindul rajta, a szó legmélyebb értelmében, ti. átéli azt és részt vállal belôle.
Másodszor. Aki bajba jutotton akar segíteni, annak nem szabad semmilyen törvénytárt, törvénygyüjteményt tájékozódásul a kezébe venni. Bûnvallás és megbocsátás, gyónás és feloldozás nem paragrafusokba beszorítható valóságok. Ezen a területen a bizalom az egyetlen feltétel, amely semmiképpen nem hiányozhat. Ha a nyomorúságból kiutat keresô nem bízik meg a gondozójában, abból sem gyónás, sem új életet megalapozó feloldozás nem lesz. Ezt láthatjuk a mi történetünkben is. Az asszony kárörvendô vádlói azok, akik paragrafusokon nyargalnak. Akik nem egy ember életének nyomorát akarják megoldani, hanem csupán az írott törvényeknek akarnak maradéktalanul érvényt szerezni. De ha valahol, akkor itt, a lelkigondozásban érvényes igazán Pál mondása: "a betû megöl, a Lélek az, aki megelevenít" (2Kor 3,6). Paragrafusbetartásból még soha emberi élet meg nem újult! Legfeljebb még nagyobb terheket vett magára, aki ezt megkísérelte.
Ebbe a hibába esett a középkori keresztény egyház is, amikor gyónási gyakorlatából egyre inkább kényszerzubbonyt csinált és azt paragrafusokba öltöztette. Már a 13.sz. elején mindenkit évi, legalább egyszeri gyónásra kényszerített, s ezt 350 év mulva is megerôsítette, hogy ti. minden hívô köteles fülbegyónásra menni és a gyóntatójának minden halálos bûnt megvallani (4.Lateráni Zsinat, 1215; Tridentinum, 1551). Nem csoda, ha a reformátorok élesen tiltakoztak e lelki kényszer ellen. Luther írja ezt a Nagy Kátéban: "... (a gyónást) csupa kínlódássá és pokoli gyötrelemmé tették, úgy hogy el kellett ugyan végeznünk, de ennél jobban semmitôl sem irtóztunk."
Jézus irgalmas türelme odáig megy el, hogy a vádlók már-már elveszítik a türelmüket. Nem tudjuk, hogy mit írhatott a földre, de ô az így elôállt szünetet is bizonyára arra használta fel, hogy beleélje magát ennek a szorongatott, életveszélybe került asszonynak a helyzetébe.
A modern lelkigondozástan elôtt már régen így végezte Jézus Urunk a lelkigondozásunkat: beleélte magát szorongatott helyzetünkbe. Ezért mondhatja róla egy korai, keresztény lelkigondozó: "nem olyan fôpapunk van, aki ne tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem, aki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan ..." (Zsid 4,15). Lelkigondozás ott történik igazán, ahol a gondozó bele tudja élni magát a megsegítendô helyzetébe. Ezt ma divatos szóval szolidarizációnak, vagy empátiának nevezzük.
Harmadszor. Ha az evangélista nem is hangsúlyozná külön, hogy itt csapdát állítanak Jézusnak, mégis tudnánk, hogy milyen súlyos helyzetbe hozták a kérdéssel: "És te mit mondasz?" (5v.) Érvelhetett volna azzal, hogy az a bizonyos megkövezés nem minden esetre szólt. Ha ezt tette volna, gyanakodva vették volna észre, hogy nem tart minden törvényt egyformán fontosnak, s az bûn. Ha futni hagyta volna az asszonyt úgy, hogy megvédi támadóitól, akkor a törvénytaposó Antikrisztust látták volna benne. Azt pedig tûzzel-vassal el kell pusztítani. Egyszóval: el kell ítélnie a nôt, s akkor ezzel oda a nagy "bûnösök barátja" hírneve és elfûrészelte maga alatt az ágat, amelyen olyan nagy népszerûségnek örvendve ült!
De a római hatóságok felé is romlott volna a helyzete. Nem, mintha a rómaiakat érdekelte volna a házasságtörés, mint bûn. De nem tûrték, hogy a zsidók emiatt megkövezzenek embereket, mert ez bûnnek számított a szemükben. Ha nem ajánlja Jézus az asszony megkövezését, akkor egy követ fúj a gyûlölt megszállókkal, tehát hazaáruló. Ha beleegyezik a nô megkövezésébe, akkor még mindig fel lehet jelenteni a helytartónál, közönséges bûnözés miatt. Ugye, hogy nem túloz az evangélista, amikor próbára tételrôl beszél, mert ebbe csak belebukni lehet!
Negyedszer. Igazán mesteri módon kezd neki Jézus az asszony ügye elintézésének, végül is az ellenségek rámenôsségének engedve. Mesteri benne mindenekelôtt az, ahogy egy halálraítélt embernek megmentette az életét. Akárhogy is csûrjük-csavarjuk a dolgot, halál lett volna a nô sorsa. S Jézus már itt legyôzte a halált és az élet pártjára állt.
Mert a lelkigondozás célja csak ez lehet. Nem faggatta az asszonyt, amíg az csak be nem vallott mindent. Nem préselt ki belôle olyan bûnvallást, ami - a közelgô halálveszedelem árnyékában - úgyis kierôltetett és nem ôszinte lett volna. Végül nem vetítette ki az asszonyra a saját, esetleges halálfélelmét sem (projekció szóval jelöli ezt meg a modern lélekgyógyászat!). Az asszonyt ezek nélkül is megmentette. Hiszen ezért jött, s erre volt atyjától megbízatása. Megkereste és visszahozta az elveszettet - a bárányt, a pénzt, a tékozló fiút, ahogy azt példázataiban olyan plasztikusan elmondta. Tôle kell tanulnom ma is, ha lelkigondozó akarok lenni. Nem az kell eltöltsön elégtétellel, ha összetörtem valakit, ha ráolvastam a fejére mindent, amit rosszul csinált, ha nyomorultként, összeroskadva fekszik a lábam elôtt. Nem, ez moralizálás, amely nem lehet egy Krisztus-tanítvány módszere.
S még mesteribb az, ahogyan elérte, hogy meg ne haljon az asszony. Egy szót nem ejtett arról, hogy Isten törvénye érvényes-e az esetében, vagy esetleg mégis van valami kiskapu, amelyen át megszökhet a felelôsségre vonás elôl. Isten törvénye a házasság tiszteletét kívánja meg, s mindenki, aki azt sárba-mocsokba rántja, - vétkezik. Magatartása és eljárása alapján nyugodtan állíthatjuk, hogy ez Jézus alapállása. Egyet azonban nem enged meg. Azt ti., hogy olyanok alkalmazzák ezeket a törvényeket, akik azokat csupán fegyvereknek tekintenék mások elpusztítása céljából. Ugyanakkor pedig ez az alkalmazás a saját, ugyancsak terhelt lelkiismeretük számára alibiként szolgálhatna. Hát nem azt mondja a közmondás, és sok tekintetben igaza is van: "Az kiabál, akinek a háza ég?"
Jézus nemcsak a törvényen nem ejtett csorbát, de az asszony életét is megmentette. Mert neki ez volt az isteni meghatalmazása. S a megbízatást csak így hajthatta végre, hogy elítélte a bûnt, de mindent megtett a bûnösért. Sôt -egyik példázata szavaival - még az Isten örömét is kifejezte, aki örül minden egyes ember megtérésének. Nem keverte össze az asszony személyét a következményterhes eltévelyedésével. Valószinû, hogy annak következményeitôl egy életen át nem tudott megszabadulni. De Isten megmentette az életét, mert azt akarja, hogy a bûnös megtérjen és éljen. S amikor Jézus egyetlen mondattal elbocsátja a megmentettet, akkor ebben benne van a felelôsség áthárítás teljes súlya: "Én sem ítéllek el, de most eredj el és többé ne vétkezzél!"
Nincs itt szó a törvény tiprásáról, de annak irgalmatlan akalmazásáról sem. Nincs itt szó bûnök takargatásáról, hanem a megbocsátás következményei meghirdetésérôl. Bûnök elbagatellizálásáról sincs szó, hanem azok feltétel nélküli megbocsátásáról.
Hadd mondjam el végül, hogy ez játszódik le valamennyiünk életében, ha ôszintén megvalljuk bûneinket. Mert ezzel rábízzuk magunkat gyôzelmes (mert megbocsátó) isteni kezére. Jézus Krisztusért.
1994. Szentháromság utáni 24. vasárnap
Hasonló a mennyek országa egy királyhoz, aki számadást akart tartani szolgáival. Amikor hozzákezdett, vittek eléje egy szolgát, aki tízezer tálentummal volt adósa. Mivel nem volt mibôl fizetnie, megparancsolta az úr, hogy adják el ôt és feleségét, gyermekeit és mindenét, amije van, és fizessen. A szolga erre leborult elôtte, és így esedezett: Légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek neked. Az úr pedig megszánta a szolgát, elbocsátotta, és elengedte az adósságát. Amikor azonban eltávozott az a szolga, összetalálkozott egyik szolgatársával, aki száz dénárral tartozott neki. Megragadta, fojtogatni kezdte, és ezt mondta neki: Fizesd meg, amivel tartozol. Szolgatársa ekkor leborult elôtte, és így kérlelte: Légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek neked. De az nem engedett, hanem elmenve börtönbe vettette ôt, amíg meg nem fizeti tartozását. Amikor szolgatársai látták, hogy mi történt, nagyon felháborodtak. Elmentek, és jelentették uruknak mindazt, ami történt. Akkor magához hívatta ôt ura, és így szólt hozzá: Gonosz szolga, elengedtem minden tartozásodat, mivel könyörögtél nekem. Nem kellett volna-e neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, amint én is megkönyörültem rajtad?
(Mt 18,23-34)
Ugye, milyen érthetô ez a példázat? Elsô hallásra az a benyomásunk: nem sok magyarázat kell hozzá. Megbotránkoztató a fôszereplô méltatlan viselkedése, s ezen fel is lehet háborodni. S végül a tanulság is kézenfekvô benne: akinek megbocsátottak, annak is megbocsátónak kell lennie.
Engem azonban az ilyen, elsô benyomáson alapuló felismerés csak ritkán szokott kielégíteni. S ilyenkor nem marad más hátra, mint hogy - minden feltétel és elôítélet nélkül - jobban elmélyedünk ennek a példázatnak a tanulmányozásába. S akkor egyszerre kezd kibontakozni elôttünk Isten igéje, a maga mélységében. Ilyen elmélyedô felfedezô körútra vagyunk most hivatalosak. Próbáljuk meg elfogadni a meghívást!
1.
Szinte valószínûtlen helyzetet ábrázol ez a példázat. Egy király elszámoltatja szolgáit, s közülük egyrôl két meglepô tényt tudunk meg rögtön. Az egyik az, hogy ezt a tisztviselôt már valószínûleg a börtönbôl, de mindenképpen királyi parancsra citálják/idézik meg az elszámolásra, vagyis úgy kell ôt elôvezetni. A másik pedig az, hogy elôvezetésének oka a hihetetlenül nagy tartozása. Ha most ezt a két tényt jól értem és továbbgondolkozom rajta, akkor így fogalmazok: ennél a rovancsolásnál nem valami hirtelen felgyülemlett adósságról, hanem a szolga tartós, állandó állapotáról van szó. A szolga már viseli is ennek az örökös állapotnak a következményeit, amint azt a kényszerelôállítása is bizonyítja.
A másik meglepetés megvilágításához legyen elég egyetlen számadat. Nagy Heródesrôl, a zsidók gátlástalanul kapzsi és véreskezû királyáról tudjuk, hogy hatalma tetôpontján 900 tálentum évi bevétele volt. òriási összeg! Ha itt pedig olyan szolgáról van szó, akinek a királyánál csak a tartozása ennek a tizenegyszerese, akkor milyen gazdagnak kell lennie ennek a Krôzus-királynak?
A következô meglepetés akkor ér bennünket, amikor a szolga pusztán a király türelmét kéri, amíg mindenét pénzzé teheti, hogy megfizesse a tartozását. S mivel ismerjük az akkori árakat is, rögtön meg kell állapítsuk, hogy ez az ember milyen képtelenséget vállalt ezzel magára. Hiszen, ha mindenét tényleg pénzzé is tette volna - ami alig is volt akkor lehetséges - a legmagasabb értékesítési árat számítva esetleg egy tálentum egyötödét kapta volna összesen. Nem tudok szabadulni ezért attól a gondolattól, hogy ez a tisztviselô-szolga nem is érzékelte tartozása nagy súlyát, mert különben nem tett volna ilyen elhamarkodott ígéretet.
De a legnagyobb meglepetést még csak a végére tartogatja Jézus: a nyomorult, eladósodott szolga a király türelmére, hosszútûrésére apellált csak, de annak szíve indult meg a sorsán, és nem határidô meghosszabbítást ígért, hanem egy tollvonással eltörölte a hatalmas tartozástömeget! Jézus nem sokat magyarázza ezt a lépést, de az indítórúgóját elmondja: a király könyörületre indult, a szívét hagyta beszélni és cselekedetét irányítani. - Itt sem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy nem földi, normális viszonyokról szól Jézusnak ez a példázata.
S ebben megerôsít az, hogy a példázatot így kezdte Jézus: "Hasonló az Isten országa a királyhoz ...". Mivel pedig egy másik, jézusi példázatban ez a mennyek országa hasonló a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyért a földmûves mindenét eladja, hogy megvehesse a kincset rejtô szántóföldet, ez is elgondolkoztatóan hasonló helyzet. Amikor pedig egyszer azt kérdezték Jézustól, hogy mikor jön már el az Isten országa, akkor ô, magára mutatva, ezt mondta: az Isten országa közöttetek van! ìgy most már teljes a kép. ùgy tûnik, hogy ebben a példázatban Jézus a mérhetetlenül gazdag Isten nagy kincsére, ajándékára hívja fel a figyelmet: Isten az ô országát igérte meg, s az ô, Jézus Krisztus elküldésével meg is valósította, fel is állította azt ezen a földön. Ingyen, könyörületbôl, ahogy azt a példázat mondja, mert szeretetét, rólunk való gondoskodását, üdvözítô akaratát így akarta kifejezésre juttatni.
De akkor mi a tartozásunk? Itt is érdemes két apróságra figyelni. Az ùjszövetségnek igen változatos szókincse van a bûnre. Bûn lehet a félrelépés, eltévelyedés, istennélküliség, vagy valami törvény áthágása is. De lehet tartozás is, és ezt a szót használja itt Jézus. A tartozás mindig elkötelezettséggel, kényszerû kötôdéssel és függôséggel jár együtt. Amikor azonban Isten odaadta értünk Jézus Krisztust és feláldozta ôt, akkor "eltörölte az ellenünk szóló adóslevelet, s a keresztfára szögezte azt" - ahogy azt a Kolosséi levélben olvashatjuk (Kol 2,14). Mert az Isten országa az adósság/tartozás elengedésében valósul meg az életünkben, állandóan. Ahogy azt Luther olyan nyomatékosan megfogalmazta: ahol bûnbocsánat történik, ott van élet és üdvösség. Ott az Isten országa.
A másik megjegyzés szintén Jézusra irányítja a tekintetünket. º soha nem beszélt bûnökrôl, annál többet a bûnösökrôl. Hogy ezt a bûnös állapotunkat mivel indokolta meg, hadd idézzem egyik legkeményebb mondatát: "Jaj neked, Korazin és Bétsaida! Mert, ha Tíruszban és Szidónban történtek volna azok a csodák, amelyeket bennetek tettem, rég megtértek volna gyászruhában és hamuban. De mondom nektek: Tírusznak és Szidónnak könnyebb lesz a sorsa az ítélet napján, mint nektek." (Mt 11,21-22)
S itt a példázatunk nagy figyelmeztetése. Tíruszban és Szidónban tudtunkkal soha nem járt Jézus, ott nem hirdette meg az Isten bûnbocsátó kegyelmét, az Isten országa jelenlétét és valóságát. De Korazinban és Bétsaidában igen! Isten közli velünk legnagyobb örömét, amikor bûnbocsánatot tartogat számunkra, akár a két városban. De mi nem érzékeljük sem a kincs nagyságát, sem az isteni tartozás-elengedés valóságát. Elutasítjuk Isten felénk kitárt karját, kinyujtott kezét. Ez a bûn, ez a mi tartozásunk Isten elôtt. Ezt nem lehet letörleszteni, leíratni a fizetésünkbôl. Ennek egyetlen megoldása Isten rajtunk való megkönyörülése. Aki a Jézus Krisztusban felkínált isteni megbocsátást visszautasítja, azon viszont nem lehet segíteni.
2.
Most már gondolom, értitek, miért fejezzük be ezt a megbocsátásról szóló sorozatunkat éppen ezzel a példázattal? Pontosan azért, amit errôl az örökös tartozásunkról és annak Isten általi elintézésérôl üzen.
Persze kár lenne elhallgatni azt, hogy mennyire elmarasztal bennünket ez az üzenet. Mert, mivel nem tudatosítjuk magunkban a tartozásunk nagyságát, azért azt gondoljuk, jobb nem is emlegetni Istentôl való függôségünket. A reformáció korára emlékeztet az, hogy mivel az egyház kötelezôvé tette a fülbegyónást és gyakran visszaélt vele, ezért gondolták a reformációhoz csatlakozók, hogy a fürdôvízzel a gyereket is ki lehet önteni, azaz megszüntették bûneik megvallását. Luther ugyan elítélte az egyházi kényszert a gyónással kapcsolatban. De ugyanakkor figyelmeztetett is: "Ha tehát gyónásra buzdítok, akkor csak arra buzdítok mindenkit, hogy legyen keresztény." (Rövid buzdítás gyónásra). A mi példázatunkkal kifejezve: csak arra buzdítunk, hogy ha emberfeletti tartozásunkat az Isten elôtt komolyan vesszük, akkor siessünk hozzá, hogy atyai szíve megkönyörüljön rajtunk, s elengedje minden tartozásunkat. Ezt ígérte ô Jézus Krisztus által. Ha tehát erre nem vágyunk, akkor félô, hogy adósságunkat sem vesszük komolyan és elutasítjuk Isten nekünk felkínált ajánlatát. Akár csak Korazin vagy Bétsaida lakói, akiknek súlyos sorsot jósolt ezért az ùr az itélet napjára!
Nem az a gyónás lényege tehát, hogy rémes bûnkatalógusokat készítsünk. Ami terheli lelkünket, azzal ki vele! De, ha a gyóntató testvér Isten irgalma alapján hirdeti nekünk bûneink bocsánatát, akkor azt úgy kell fogadjuk, mintha Isten maga szólna a gyóntató szavain keresztül. Erôsen hinnünk kell, hogy Isten bocsánata érvényes, és ezzel egész életünket meg akarja újítani. Kell tehát a bûnvallás - példázatunk értelmében is: "Én szegény bûnös ember, Isten elôtt minden bûnben vétkesnek érzem magamat ... mindezt bánom, ..." De felszabadult szívvel igent mondok az emberi szavakon keresztül közölt isteni bûnbocsánatra, és életemet bizalommal annak fényébe helyezem.
3.
Azt gondolom, hogy itt be is fejezhetnénk felfedezô utunkat. Igen, mert a példázat legfontosabb üzenetét hallottuk. Isten nagy ajándéka nyomorúságunkon megindult szíve, meg nem érdemelt és megfizethetetlen adománya Jézus Krisztus, aki meghirdette nekünk is az adósság elengedés nagy örömhírét. Nem kell egy életen át függôségi, elkötelezett, kiszolgáltatott páriáknak érezzük magunkat. A bûnbocsánat elfogadásával Isten gyermekei lettünk, s boldogan élhetünk az atyai házban.
Ám Jézus tud arról is, hogy ezt a boldog örömhírt milyen nagy veszély fenyegeti. Sôt azt is tudja, hogy ez a veszedelem nem is kívülrôl jön elsôsorban. Isten bocsánatának mi magunk vagyunk a legnagyobb ellenségei. Annak lekicsinylése, komolyan nem vétele, fel nem dolgozása, tudatossá nem tétele, sôt megvetése eltompítja az érzékeinket, s nem látjuk a helyes arányokat. Ezt az így keletkezett káoszt ábrázolja a példázat második fele.
Ez elsôsorban Jézus ellenfeleinek szóló szemrehányás: Isten kegyelmébôl meglátogatott benneteket énbennem, s szíve nagy ajándékát tartotta oda tartozásotokkal szemben. De ti megmaradtatok Korazin és Bétsaida bûneiben, mert elutasítjátok Isten felkínált bocsánatát: engem. Ezért maradtok kívül az Isten országán. S nem segít az sem, hogy pár garasnyi tartozást akartok rajtam irgalmatlanul behajtani - törvényáthágásért, atyámmal való egységemért, a templom megtisztításáért, az Isten országa meghirdetéséért. Megragadtok engem mint a latrot (Mt 26,55), meg akartok fojtani, mint a tövisek a közéjük hullott jó magot (Mt 13,7), s végül át akartok adni a kínzó hóhérok kezébe (Mt 18,34). - Meglepô, hogy példázatában Jézus ugyanezekkel a szavakkal fejezi ki a hálátlan szolga felháborító eljárását kis szolgatársával szemben. Ugyanazokkal, amelyeket késôbb a saját szenvedéstörténetében olvashatunk róla.
De még tovább megy egy lépéssel. Isten szomorúságát ecseteli, aki el se tudja képzelni, hogy valaki az ô szíve megindultságát ennyire komolytalanul vegye. ùgy gondolta, hogy ez a megbocsátó könyörülete a megbocsátottban is hasonló hullámmal gyûrûzik tovább. Nem hiszem, hogy Jézus itt arról szólt, hogy hogyan bünteti meg a hálátlant az Isten. Jézus nem fenyegetô és megtorló törvényôrnek hirdette meg Istent. Annál fontosabb kiéreznünk Isten szomorúságát ebbôl a mondatból, amellyel, gondolom, a jézusi példázat be is fejezôdik: "Gonosz szolga! Nem kellett volna-e neked is könyörülnöd szolgatársadon, amiképpen én is könyörültem rajtad?" S a mondat mögött ott áll Jézus üzenete a minden megtérô fölött boldogan örülô apáról, és a boldogságmondás, amely szerint "Boldogok (csak) az irgalmasszívûek, mert ôk is irgalmasságot nyernek" (Mt 5,7).
Ám ennek a fordítottja is áll: akik nem adják tovább a megtapasztalt irgalmat, azok semmissé teszik a kapottat. Hiszen ez világosan megmutatja, hogy meg akarják akadályozni, hogy Isten uralma terjedjen ezen a földön. Hogy még nem örültek a bûnbocsánat felett, mert az különben átjárta és megmelegítette volna a másik iránt a szívüket. Itt tévedett a középkori egyház, amikor a megbánás és gyónás mellé még a megfizetést tette a megbocsátás feltételévé. Hiszen, aki valamit megfizet, az méltán dicsekedhet a jótéteményével, - még Isten elôtt is. Jézus nem errôl, hanem a megbocsátást megtapasztalt szív örömérôl beszél, amely tovább gyûrûzik, úgy, hogy abból nyeresége van a felebarátnak is. De ezért nem jár semmi dicséret, hiszen - hogy úgy mondjam - "természetes" reakcióról van szó.
Igen, mert bûneink megvallása és a bocsánat elfogadása nem az agyunk, értelmünk síkjára tartozik. Hanem az a szív dolga. Ezért fejezi be Luther gyónásra való "rövid buzdítását" azzal, hogy a zsoltárt idézi: "Ahogyan a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, ó Isten" (Zsolt 42,2).
Tényleg így kívánkozik a mi lelkünk is? Mert akkor nem szabad eldobnunk a gyónás nagy alkalmát. Hiszen benne rejtette el Isten a bûnbocsánat ajándékát!
1994. Örökkévalóság vasárnapja.