Fábri Péter:

Méltóság

A Bajcsy-Zsilinszky úton történt, az Arany János utcai metrókalickával szemben.

Szeretek arra járni. A Bajcsy-Zsilinszky út olyan széles, amilyennek egy nagyvárosi főútvonalnak lennie kell. Ama kevés budapesti utak egyike, ahol, ha az ember gyalogosan jár, ma is éppen olyan kényelmes, tágas járdán bandukolhat, mint gyerek- és kamaszkorom Budapestjén valamikor. Itt van hely császkálni, nézelődni, nem kényszerülök minduntalan félreállni, hogy utat engedjek valakinek. Hellyel-közzel fák is akadnak errefelé, és köztük helyek, ahová jó volt és ma is jó járni. Itt van például a Toldi mozi, ahol a hetvenes években a betiltás határán egyensúlyozó magyar filmrendezők, mitologikus távolságokban élni látszó nyugati filmvarázslók és titokzatos szláv filmpapok, olykor cseh bohócok műveit vetítették és ahol már akkor is voltak éjszakai előadások, melyeknek közönsége szinte klubszerűen jött össze, és a legtöbben ismertük is egymást. Itt van ma a metrópavilon és körülötte a sok újságos-, zöldséges- és könyvespult, amelyektől egy város élete olyan színessé lehet, amilyenek a zöldségek és a gyümölcsök, vagy olyan szürkévé, amilyenek a hetvenes évek lapjai voltak. A Bajcsy-Zsilinszky út elég tágas hozzá, hogy az ember kényelmesen föllásson a házak tetejére, melyek némelyikén óriási szobrok fekszenek és idéznek olyan korokat, amelyekben az ekképp szemlélődőknek még nem az volt az első gondolatuk, ha megláttak egy ház tetején fekvő aktot, hogy ez is rossz helyen napozik szegény, hiszen csak úgy száll rá a füst, a korom, csak úgy lepi a szmog. Itt volt továbbá, a Bajcsy-Zsilinszky úton, gyerekkoromban a világ egyik vége: a Teréz-templom melletti Labda utcai iskolából idáig, a Bajcsy-Zsilinszky út terézvárosi oldaláig merészkedtünk ki kisiskolás koromban, mert itt lakott (nagyon messzire, hű, de messzire) az egyik osztálytársunk. és itt áll, az újlipótváros és a Terézváros határán, a Bazilika is, ez a gigantikus monstrum, Budapest legnagyobb katolikus temploma, az egykori medvehecc helyén, ezen a valamikor zsidók lakta környéken, ahová, a Bazilika közelébe és annak építésével egy időben egy végül soha fel nem épült, hatalmas zsinagógát is terveztek. Itt áll a Bazilika, ahol néhány éve a Dalai Láma is istentiszteletet tartott. Furcsa templom ez, gőgösen hátat fordít a főútvonalnak, aki erre jár, csak a szentély hátát láthatja, nagy, szürke, félkörívű falat. Erre a nagy, szürke, félkörívű falra firkáltam én mindenféle butaságot közel harminc évvel ezelőtt, afféle krétával felfegyverzett városi gerillaként. Nekem tehát ez is eszembe jut a városnak hátát mutató Bazilikáról és illő is már megkövetnem a templomszolgát, akinek annak idején föladata lehetett a mi irka-firkánkat eltávolítani. és itt, a Bajcsy-Zsilinszky úton történt, úgy tízéves, rövid nadrágos koromban (mert akkoriban még csak mi gyerekek hordtunk nyáron rövid nadrágot), hogy majdnem elgázolt egy teherautó és a sofőrje persze rám volt dühös, pedig nem is én voltam a hibás. én úgy vagyok ezzel a várossal, hogy ami egyszer megtörtént velem, amit egyszer láttam, az valahogy ott marad azon a helyen, ahol megtörtént. Nem látom ugyan százezer éve, de látom talán még százezer évig. így aztán mindazt, amit most elmondtam, a firkát és a teherautót, régi barátaimat a Toldi moziban, az óriási aktszobrokat és a Bazilikához érkező turistabuszokat a Dalai Láma látogatásának napján mind egyszerre látom, ha a Bajcsy-Zsilinszky útra gondolok, vagy ha arra járok és így az a két kutya is örökre ott maradt számomra a Bajcsyn, akikről ez a történet szól.

Mondom, az Arany János utcai (tulajdonképpen Podmaniczky Frigyes téri) metrókalickával szemben láttam meg őket. Az egyik már messziről föltűnt: vakvezető német juhászkutya volt. Nyakában a vörös kereszt és a csengő. Bölcs nyugalommal, lassan vezette a gazdáját a zebra felé és mivel pirosat jelzett a lámpa, megállt vele a járda szélén. Gazdája negyven körüli, vaksága ellenére élénk arcú, magas, egyszerűen öltözött férfi volt. A másik kutyát, amely egy kis kövér öleb volt, és amely egy - saját véleménye szerint nyilván elegánsan, szerintem hisztérikus föltűnni-vággyal öltözött - nőt hurcolt magával, akkor vettem csak észre, amikor vékony hangján elnyűhetetlen vinnyogásba fogott. Alig hittem a szememnek: a farkaskutyával kötözködött. Olyan volt ez, mintha egy törpe esernyős dáma kötözködött volna egy kalapácsos óriással. Azt hittem, a farkaskutya csak odamordul egyet, és azzal vége a jelenetnek.

Tévedtem.

A jelenetnek sokkal hamarabb lett vége, de sokkal érdekesebben.

A farkaskutya előbb meg sem látszott hallani a lelkes vinnyogást. Majd - lassan, mintha álomból ébredne - odafordította a fejét, de különben nem mozdult. Előbb saját szemmagasságában kereste vakmerő támadóját (szemmagasság, vakmerő: milyen vakon használjuk a szavakat mi látók!), majd lenézett a földre és ott végre megtalálta. és ekkor - továbbra is hangtalanul - ugyanolyan lassan visszafordult és tovább nézte a szemközti lámpát, várva, hogy zöldre váltson. A maga részéről lezárta az ügyet.

Bravó, gondoltam ekkor. Ismét tanultam valamit. Ezúttal a méltóságról.

és azóta eggyel több emlékképet őrzök magamban a Bajcsy-Zsilinszky útról.