Fábri Péter:

Kiábrándulás

Én tizenhat éves koromban, 1969 őszén ábrándultam ki végleg a kommunizmus eszméjéből.

Kellemes, kora őszi este volt. Barátommal, a nálam egy évvel idősebb Ivánnal ültünk egy padon az Oktogon közelében, amit baloldali neveltetésünk ellenére mindketten Oktogonnak és nem No-vem-ber-he-te-di-ke-tér-nek neveztünk a szintén mindkettőnk által Andrássynak és nem Nép-köz-tár-sa-ság-út-já-nak nevezett úton (mely kimondhatatlan névre a legjobb változatot egy másik, angol barátom alkotta, aki nemes egyszerűséggel és brit nagyvonalúsággal megkérdezte: How shall I go to the Nokokapi?).

Ott ültünk tehát a két kimondhatatlan sarkán és a kommunizmus esélyeiről beszélgettünk.

Kedves olvasóm, mielőtt elnevetnéd magad, megkérlek, ne légy feledékeny. Ha fiatalabb vagy nálam, gondolj arra, hogy tizenhat éves korodban még a te ismereteid sem igen táplálkoztak másból, mint amihez a környezeted hozzájutni engedett. (Minket sokmindenhez nem engedett hozzájutni a hatvanas évek Magyarországán.) Ha pedig idősebb volnál, mint én, jusson eszedbe, hányféle kimondhatatlan nevű izmus esélyeit latolgattad te már kimondhatatlan vagy elképesztő nevű utakon és tereken sétálva (Hitler tér, Mussolini tér, Sztálin tér, Zsdanov utca, Vörös Hadsereg útja, stb.). Még mielőtt ilyen okos lettél, hogy így megmosolyogd az én kamaszkori naivitásomat.

A puszta tény, hogy a kommunizmus esélyeiről beszélgettünk, mutatja: éreztük, hogy a kommunizmussal valami baj van.

Kedves olvasóm, sietlek fölvilágosítani: annyira naivak nem voltunk, hogy azt hittük volna, amiben élünk, annak bármi köze van ahhoz, amit mi olvasmányaink alapján kommunizmusnak képzeltünk. Nem voltunk teljesen hülyék. Tudtuk, hogy üresfejű bunkók vezetik az országot, tudtuk, hogy népuralomról szó sincs, tudtuk, hogy a munkásosztály természetesen nincs hatalmon, sőt, már arról is tudtunk, hogy rólunk is készült egy-két dosszié különféle obskurus helyeken és egészen biztosak voltunk benne, hogy lehallgatják a telefonunkat. A 68-as bevonulást sem felejtettük el, ezzel kezdődött a mi kamaszkorunk. Egyet nem tudtunk: hogy a kommunizmus eszméje olyan erőszakos utópia, amely szükségképpen vezetett el ezekhez a viszonyokhoz. Nem tudtuk, hogy olyan ez, mint egy egyenlet: csak egy megoldása, egy eredménye van. Azt hittük, a keresztény egyház középkori eretnekeihez hasonlóan, hogy van, igenis lesz megváltás, csak most valakik becsapják a népet a megváltás nevében.

Nálam ott kezdődtek a bajok, hogy Iván nagyon szép volt, én pedig legföljebb jóképű voltam, vagy ahogy későbbi szerelmeim mondani szokták, charme-os, ami szerintem csupán köntörfalazás és valójában azt jelenti: "Hát öregem, nem bánnám, ha olyan szép volnál, mint az Alain Delon és olyan izmos, mint a Sylvester Stallone, de azért a dumád így is levesz a lábamról."

Mondom, Iván nagyon szép volt, göndör, fekete hajú, barna bőrű, kisportolt alkatú fiú (én hiába sportoltam egész életemben, valahogy sose lettem kisportolt, kisportoltnak, úgy látszik, születni kell). és a bajt csak fokozta, hogy mindketten ugyanabba a lányba voltunk szerelmesek. Aki viszont egy harmadik barátunkkal járt. Aki ugyan se szép nem volt, se kisportolt, viszont egyrészt még Ivánnál is idősebb volt egy évvel, másrészt ő volt az iskolai ellenzék vezére.

A mi iskolánkban ugyanis volt ellenzék. Mai ésszel ugyan nehéz belátni, hogy baloldali idealizmusunk miért eredményezett sorra igazgatói rovókat, ahelyett, hogy örültek volna a marhák, hogy egyáltalán akad még az országban fiatal ember, aki komolyan veszi a baloldali értékeket. Mondom, ezt mai ésszel, egy egész nemzet pálfordulása után nehéz belátni, de számunkra világos volt a képlet. Ezeknek cinikus meghunyászkodók kellenek, ezeknek ávójuk volt, abba az ávóba a nyilasokat is bevették (hogy is ne, kellettek nekik a verőlegények), ezekhez nekünk semmi közünk.

Mozgalmi embernek becézett pocakos hivatalnokok helyett megkerestük tehát a magunk megváltóit és persze hamarosan meg is találtuk(mindig akadnak megváltók, ha az ember kitartóan keresi őket) Che Guevarában és Angela Davisben.

Istenem, tinédzser barátom, mondanak-e még valamit neked ezek a nevek? Azokban az években hangos volt tőlük egész Európa és Amerika. Párizs, München, Washington, Prága, Varsó, Budapest. ők voltak a baloldali eretnekmozgalom szentjei.

De mondom, nálam már baj volt. Iván szebb volt, Péter sikeresebb, mint én. Hogy is van ezzel a kommunizmussal?

Meg leszünk váltva?

Mitől?

Az én legfőbb bajom az, hogy Csuti nem engem szeret, hanem a barátomat, Pétert.

Ezt is megoldja majd a kommunizmus?

és megkérdeztem Ivántól, ott, az Andrássy úton, az Oktogon közelében, az akkor még ki nem vágott platánfák egyike alatt ülve:

- Mondd, Iván, ugye a kommunizmus azt hirdeti, hogy majd megoldja az emberek problémáit?

- Igen.

- Szerinted a reménytelen szerelem problémáját is megoldja?

- Nem hinném.

- Hát ez az!

- Tényleg. Igazad van. én is gondoltam már erre.

És megállapítottuk, hogy becsaptak minket. Csuti a kommunizmusban sem minket választana.

És ezzel a kommunizmus eszméje nálunk kettőnknél egy életre elintézte magát.