Fábri Péter:

Intelem

Aki meg akar ismerni egy várost, az gyalogoljon, vagy legalábbis kerékpározzon. Budapesten úgyis egyre igazabb a bölcs mondás: "Ha sietsz, menj gyalog, de ha ráérsz, elviszlek kocsival." én persze éppen nem sietségből szeretek gyalogolni és kerékpározni, hanem azért, mert az ember lófrálás, mászkálás, császkálás, lődörgés közben tud a legjobban bámészkodni. Márpedig bámészkodva ismerszik az élet.

Ha kerékpározni megyek, egyik kedvenc utam (nincs sok, mert Budapesten nem nagy öröm kerékpárral átvágni, alig lévén kerékpárutak, bőven lévén viszont bűz), mondom, egyik kedvenc utam innen tőlünk, a Terézvárosból visz Angyalföldön át a Népszigetre vagy keresztül a hídon a Római partra, föl Pünkösdfürdőig vagy a régi rosszlányokról (netán nőstényfarkasokról) elnevezett Lupa szigetig. Errefelé kerékpárút is vezet, a széles angyalföldi utcák hétvégén amúgy is többnyire üresek, a gyárak kihalt környékükkel mintha egy atomkatasztrófa emlékei volnának, a kóbor macskák pedig mintha egyedüli túlélői lennének egy eltűnt világnak.

Itt szoktam tehát átvágni a Népsziget felé. Talán az üres utcák teszik, hogy a mai Angyalföld jobban hasonlít gyerekkorom csöndes Erzsébetvárosára, mint a mai Erzsébetváros az egykorira. A Népsziget ugyan igazi sziget, csupa zöld, mégis érezni rajta a gyárak közelségét. Az emberek ugyanis tulajdonképpen csigák, hátukon hordják a házukat, mindenhová magukkal viszik a környezetüket. Az itteni büfék éppen olyanok, mint azok a gyári étkezdék, ahol azok az emberek esznek, akik hétvégén a Népsziget büféinek asztalainál ülnek. Az asztalokon ugyanolyan söröskorsók, mint a gyárak bejárata közelében álló ivókban, és a sortra vagy fürdőnadrágra vetkőzött emberek mintha lesülni is másképpen tudnának csak, mint a fölkapott pesti strandok robbanó fenekű és labdamellű gyöngytyúkjai és bodibilderes bájgúnárjai. Ha itt egy dagadt lábú háziasszony plédet terít a földre és kirámolja a táskáját, percek alatt megjelenik a zöldben egy málló vakolatú, repedezett fehér csempékkel rakott angyalföldi konyha képe.

A Népszigeten tehát kószálok egy kicsit, ülök a parton, nézem a Dunát, és ha nem érek rá egész nap csavarogni, nem megyek tovább, nem megyek át Budára a vasúti hídon, hanem a kis bekötőhídon visszatérek a pesti oldalra. A lépcsőn vállamra kapom a kerékpáromat, aztán lent az öböl partján bámulom még kissé a hajókat és az idevontatott ponton-kikötőket, melyeken többnyire ott a fölirat, tudniillik a kikötő neve, így aztán itt együtt úszik a vízen a dunaparti terek egész sora, van itt Jászai Mari tér, Bem tér, Vigadó tér, és ahogy lassan himbálóznak a pontonok, a Vigadó tér fölirat mögött lebegni kezd a Vigadó égre törő rizalitjaival, a Bem tér fölött ott száll az égen a távolba mutató Bem apó és így összekeveredik egész Budapest és közben, ha az ember a part felé néz, szürke gyárépületek sorát látja.

Aztán ahogy a Duna mentén hazaindulok, Délnek, a bal kezem felől húzódó téglafalon, nem sokkal a Csavargyár utca előtt meglátom azt a szépen kimunkált, zománcozott pléhtáblát, amely az általam eddig látott táblák közül a legértelmetlenebb és eme értelmetlenségében a legvarázslatosabb, egy tábla, egy fölirat, amelynek egyénisége van és amely fölirat az elmúlt néhány év során sem tűnt el a helyéről, amikor pedig annyi táblát és föliratot szereltek le (hol okkal, hol oktalanul) az egész országban.

Az üres, néptelen környéken, ahol autók talán soha nem is jártak, csak magamfajta bámészkodó kerékpárosok, szemmagasságban ez van feketével a fénylő, fehér, zománcozott táblára írva:

Soha nem is merek a kerékpárommal a tábla alatt parkírozni. Még megbüntetne valaki.

Például a fényező.