Fábri Péter:

Hajtóka

Hát ez bizony elég régi írás. Egy régi tavaszon írtam és egy még régebbi őszi napról szól. Azon ritka napok egyikén született, amelyekről előre lehet tudni, hogy történelmiek. Kérem, úgy olvassák, hogy ami ma már anakronisztikusnak látszik benne, az alig nyolc évvel ezelőtt, 1990 tavaszán nem volt még az.

Ugyanígy vagyok az októberrel is. Egy ragyogó októberi délelőttön könnyen elfelejti az ember, ősz van-e vagy tavasz. Ha nagyon megnézi a fák levelét, a rőt színeken érezni már az őszt; de mert soha annyi színárnyalat a fákon, mint éppen októberben, ez a hónap a megújulás idejének is tűnik. így aztán, amiképpen a szombat a hétköz- és a pihenőnapokat egyesíti, titkokat sejtet és örömöket ígér, úgy az október a nyarat és az őszt összegzi, de úgy, hogy belekeveri még a tavaszt is, és az ember szinte eltéved az évszakok között.

Napsütötte, tavaszias októberi szombat délelőtt volt tehát, és én éppen egy kisebb kerékpártúráról igyekeztem hazafelé. Megálltam a Mechwart tér közelében, valami apróságot, talán zseblámpaelemet venni a gondolom, nemsokára Margit körúttá visszaváltozó Mártírok útján, a KERAVILL-ban (de ez a betűszó vajon túléli-e a mostanában zajló előre- és visszaváltozásokat?).

A Mechwart tér Budapest egyik legfurcsább tere. El van billentve. és nem elég, hogy dől az egész, és ha mész át a zebrán, szinte érzed, hogy mindjárt rád potyognak az itt kezdődő Rózsadomb errefelé nőtt, legalsó fái, de ráadásul zegzugos is a szégyentelen, alsó sarkából el se látni elcsavarodó tetejéig, a sztálinbarokk stílusban épült, inkább bosszantó, mint méltóságteljes kerületi tanácsházáig (amiből a közeljövőben nyilván elöljáróság lesz, de ez mit sem fog változtatni az épület stílusán), ahonnan pedig gyönyörű, távlatos kilátáshoz tervezett lépcső vezet lefelé, csakhogy erről a lépcsőről a teret is alig lehet átlátni és aki lejön rajta, az is csupán egy játszótéren találja magát.

Ilyesmi tehát ez a Mechwart tér, furcsa jószág. és a tér aljában, a két szemközti ikerház egyikében egy kisebb áruház is helyet kapott.

Jövök tehát a (ma még) KERAVILL felől a (most éppen) Mártírok útján a (jelenleg) kerületi tanácsnak nevezett (majdani) elöljáróság irányában, tolom a járdán a kerékpáromat (az államosított és még nem reprivatizált csepeli gyár gyártmányát) és megállok bámulni a (legutóbbi évtizedekben Szivárványnak nevezett) áruház kirakatát.

Két öregúr találkozik mellettem. Egyikük, szatyraiból ítélve, jön már a vásárlásból, másikuk most indul beszerezni a hétvége kellékeit. A fiatalabbik öregúron rövid ujjú fehér ing, világosszürke nadrág, az öregebbik öregúron szürkésbarna öltöny, kalap. és gyönyörű, bunkós orrú cipő mindkettejükön! Olyan cipő, amilyet Magyarországon évtizedeken át csak néhány itt felejtett suszter tudott készíteni, és amilyet ma már konfekcióáruként kaphatni újra, méregdrágán. Oldalt a rátétbőrön finoman metszett minta, a cipő barna, de mélyvörösbe játszik, sarka nem képes kopni, ő maga a bőrbe álmodott állandóság. Egy darab (egy pár) ántivilág a nevüket sűrűn változtató utcákon, a hol államosított, hol reprivatizált boltok között.

A két szervuszkérlek öregúr maga is olyan, mintha meg sem érintette volna őket az a néhány évtized, amikor az utcák szerették sűrűn változtatni a nevüket, amikor a cipő vagy a hullákról került le, vagy a politika eszköze lett ("Cipőt a cipőboltból!" - hirdette a konzervatív suszterokra lesújtó haladó irányzatú reklám), esetleg halálos veszélybe sodorhatta viselőjét (ha sárga volt és ötvenhatban ávóscipőnek nézték). A két öregúr azt a benyomást teszi rám, hogy ők már ötven évvel ezelőtt is öregurak voltak, amikor még éppen nem volt háború, amikor még Margit körút volt a (most éppen) Mártírok útja, és még éltek azok, akik később az (akkor még) itt álló börtönben váltak azokká a mártírokká, akikről az út (egy időre) a Mártírok útja nevet kapta; szóval, az öregurak mintha már ötven évvel ezelőtt is öregurak lettek volna, amikor még semmi különöset nem találtam volna gyönyörű cipőjükön és amikor még a hajtókás nadrág volt a divat.

Na, helyben vagyunk. A történet ugyanis a két öregúrnak a hajtókás nadrágok fölött érzett öröméről szól.

Megállnak ott mellettem, a kirakat előtt, köszöntik egymást, és egyszer csak a fehér inges elneveti magát és a kirakatra mutat:

- újra hajtókás nadrágokat raktak ki!

és boldogan nevetnek, és közben rázzák egymás kezét.

A hajtókás nadrág volt ifjúkoruk divatja.

Azóta volt egy háború, egy nyilaséra, egy fölszabadulás, egy fordulat éve, egy ötvenes évek, egy ötvenhat (történetem idején éppen így nevezték azt, ami ötvenhatban történt), egy hatvanas évek, egy Helsinki folyamat, és így tovább. De most visszatért a hajtókás nadrág. Itt látható a (most éppen) Mártírok útján az (egyelőre) Szivárvány áruház kirakatában.

Látom a két öregúron: úgy érzik, győztek. Túlélték. átvészelték a hajtóka nélküli nadrágok korát.

Ez 1987 őszén történt. Ma, amikor megírom, 1990 április nyolcadika van, az első szabad választások második fordulójának napja.

A két öregúr kezet rázhat.

újra hajtókás nadrágokat raktak ki.