Státustörvény és történelmi párhuzamok
írta Gazda László
sepsiszentgyörgyi tanár, publicista

A státustörvény alkalmazása kapcsán is felvetődő nézetkülönbségek ismét napirendre tűzték a magyarországi románok kérdését. Helyzetüket előszeretettel hasonlítgatják a romániai magyarokéval, és a román politikusok sietnek elmarasztalni a magyar államot, amelyet a nemzetiségek könyörtelen elnyomásával vádolnak minduntalan, mivel fajtestvéreik nem tudják megőrizni önazonosságukat. Ezzel mintegy jog-, illetve hivatkozási alapot is igyekszenek kreálni a hazai nemzetiségi jogok érvényesülésének megtagadásához.


Legutóbb a Román elnök, 350 ezer románt kért számon a magyar államtól, akik - szerinte - Trianon óta Magyarországhoz kkerültek. Csak azt felejti el megjegyezni, hogy hol éltek ezek a románok. Az adat alapján egy egész megyényi népességről lenne szó.

A valóságban a trianoni határt a románok és a velük szövetséges, győztes hatalmak diktálták, tehát nemcsak az összes román anyaországához csatolása, hanem bizonyos gazdasági kritériumok, mint például a vasút stb. is szerepet játszottak abban, hogy nagy kiterjedésű magyarlakta területek kerültek a szomszédos államokhoz, így Romániához is.

A Magyarországon maradt egyetlen tisztán román lakosságú falu, Méhkerék és néhány vegyes lakosságú község, mint Kétegyháza, Elek, Battonya, Nagyléta, Bedó, Pusztaszuszág, Sarkadkeresztúr, Pusztaottlaka, Körösszakál és Pocsaj, néhány ezres román lakossága nem mérhető össze a Romániába szakadt másfél milliós, tehát több százszoros nagyságrendű romániai magyarsággal.
A hasznos összevetéshez a valóságban csak a két alföldi terület, a román és a magyarországi Nagyalföld népesedésében találunk megfelelő adatokat. Itt meg kell jegyeznünk, hogy az alföldek benépesítése a XVII-XVIII.
században vett nagy lendületet. A Román Alföld rónaságait csak a Kucsuk Kajnardzsi-i béke (1774) után kezdték felszántani. Az azelőtti évszázadokban a bizonytalan politikai helyzet, a gyakori török-tatár betörések miatt a lakosság a dombok és a hegyek védelmében élt, az alföld pusztaságnak számított.

A Magyar Alföld ugyan a középkorban a korabeli erős magyar állam védelmét élvezve sűrűn benépesedett, de a török világ idején nagy területek néptelenedtek el, hajdani magyar lakosságuk elmenekült vagy elhurcolták. A XVII- XVIII. században kezdett újra benépesedni részben földesúri telepítések révén, másrészt önkéntesen odaköltöző telepesek által. Az Alföld termékeny, könnyű megélhetést biztosító tájaira messze földről jöttek telepesek, akik a magyar lakosság közé önként vándoroltak. Tótok, szerbek, rutének mellett románok is letelepedtek, akik évszázadok óta mindig Magyarországon, magyar környezetben éltek. A Román Alföld a szomszédos Szubkárpátok és a hegylábi medencék lakóin kívül a távolabbi szomszédos országok lakóit is vonzotta. Délről bolgárok tömegei telepedtek be, akik Ilfov, Călăraşi, Olt, Teleorman stb. megyében, főleg Bukarest és Olteniţa térségében élnek az elrománosodás előrehaladott stádiumában. Látható, a két alföld benépesedésének a körülményei nagymértékben hasonlóak.

A Román Alföldre északról főleg Erdélyből és Magyarországról érkeztek telepesek. Az ők nyomaikat őrzik az Ungureni, Unguraş, Unguri helynevek, amelyek nagy számban fordulnak elő az alföld különböző vidékein. Ezek lehettek Magyarországról érkező románok települései, de szép számmal voltak köztük magyarok is. Az elmúlt századokban főként a székelyek között terjedt el a Román Alföld mesés gazdagságának a híre, s hegyvidéki, gyengén termő földjeik miatt őket vonzotta legjobban a szomszédos alföld termékeny talaja. Szállóigévé vált: "Aki Munténiába megy, az soha nem bánja meg."

A XIX. században és a századfordulón is a székely kivándorlás legfőbb célországa az akkori Románia, főleg Munténia volt. Erre a tényre az akkori hatóságok is felfigyeltek, és megkongatták a vészharangokat. Csak a hivatalosan távozókat tartották nyilván, s ezeknek a száma is ezres nagyságrendű volt. Az adatok nem tartalmazzák a havasokon, hegyi ösvényeken keresztül távozókat, ami szintén nem volt csekély. Ott jobbnak látszottak ugyanis a jövedelmi viszonyok, s főleg a volt szabad székelyek és az úrbéresek vándoroltak ki. Csak 1874-ben 4384-en s 1875-ben 3169-en távoztak Romániába szerencsét próbálni.

1880-1890 közt újabb 11 377 személy vándorolt ki csak a három legszékelyebb megyéből (Csík, Udvarhely, Háromszék). Az 1899-1903 közt Romániába vándoroltak megyénkénti összesítésében a kis Háromszék megye 4. helyen állt közel 2000 távozóval.
Mindezek ellenére napjainkban hiába keresnénk a hajdani magyarság nyomait Munténia falvaiban. A hajdani székely megye is a múlt ködébe vész, amit 1856-ban Prahova és Buzău megyék között osztottak fel s csak a helynevek őrzik az emlékét.

A székelyföldi kivándorlók közt különböző mesterségek iparosai, kézművesek is nagy számmal szerepeltek. A XVIII-XIX. században virágzásnak indult székely kisipar fő felvevőpiaca a "Regát" volt. Az 1884-ben kirobbant "vámháború" után az iparosok tömegei kényszerültek kivándorolni, hogy ne szakadjanak el felvevőpiacaiktól. A századvégi romániai gyártelepítések szintén vonzották a magyar munkaerőt. A legtöbb nagyvállalat magyar munkásokból indult. Ilyenek voltak a Bukaresti Fegyvergyár, az Állami Vasutak Gépgyárai, a Tabács városrészi Gép- és Öntőgyár, a Mendres-féle cipőgyár, az Állami Gyufagyár és a Dohánygyár. A Prahova völgyében alapított üveg-, posztó- és sörgyárak munkásai még 1900-ban is magyarok voltak. Így a városokban nagyszámú magyarság telepedett meg főleg Bukarestben, Galacon, Ploieşti-en, Focşani-ban, Târgoviştén stb., ahol magyar iskoláik és egyházaik voltak.

Ezzel szemben az 1910. évi népszámlálás tanúságaként a mai Magyarország területén csak egy város, Gyula lakosságának 10 százaléka román, ami 2540 személyt tett ki. Budapesten 1746 volt a magukat románnak vallók száma (az ország román intézményeinek a dolgozói, diákok stb.), Szegeden 232 személy, Debrecenben 202 személy volt román, ami a lakosság 2 ezrelékét sem tette ki.

Ma már senkinek sem jut eszébe számon kérni a román államtól az ott felszívódott magyarság tömegeit, akik önként távoztak szülőföldjükről, románok közé telepedtek, és asszimilálódtak a többségi románságba. Hasonló feltételek közt, mint a magyarországi románok, akik mindig magyar uralom alatt, magyar környezetben éltek évszázadok óta. Ha sikerült megőrizniük nemzetiségüket, az csak a magyar nép toleranciájának s a magyar állam abbeli törekvésének köszönhető, hogy "bánjunk jól a kisebbségeinkkel, mutassunk példát, hátha követik, s enyhítenek a kisebbségben élő magyarság sorsán". A valóságban a szomszédok a magyar állam gyengeségének fogták fel, s annál erőszakosabban fojtották el a nemzeti törekvéseinket, hazug demagógiával álcázva elnemzetlenítő szándékaikat.

Amint rámutattam, volna mit összehasonlítani, ha a két alföld, a Nagyalföld magyarországi területeit vetnénk össze a munténiaival, ahol a nemzeti elnyomásnak évszázados hagyománya van. Ilyen intézkedések voltak az 1895. évi munkáselbocsátások, amikor szabadságolták a nagyszámú munténiai magyar nemzetiségű gyári munkásságot, s románokkal helyettesítették. Trianon után hasonló intézkedések történtek Erdélyben is. A vasutak dolgozóival kezdték, majd az állami alkalmazottakkal. A gyárak állami támogatását a munkások "kötelező" nemzetiségi arányához kötötték. Így a legtöbb helyen utcára került a magyarság még a korabeli 12 órás műszakban dolgozó munkahelyekről is.

Nem hasonlíthatjuk össze a magyarországi románokat számarányuknál fogva sem a moldvai csángósággal, akik kisebb-nagyobb tömböket alkotnak és több százezres számban élnek. Egyrészük természetes asszimiláció révén már a múlt századokban elrománosodott, de akik még őrzik anyanyelvüket, azok is félszázezren vannak. Az összehasonlítás azonban az ők esetükben sem lenne a román állam előnyére, mert megtagadják tőlük az anyanyelvi iskolákat, de még az anyanyelvük iskolai bevezetését s az egyházi magyar szolgáltatások jogát is.

Míg a csángók mindig román környezetben éltek, nem mondhatjuk ezt el az erdélyi magyarságról, akik nem saját akaratukból vándoroltak ki mai hazájukba, hanem sok évszázada ott éltek, mindig magyar állami keretek között. Erős öntudattal és saját anyanyelvű iskolákkal rendelkeznek évszázadok óta, és saját anyanyelvű egyházaik voltak, vannak. Számarányuk szerint nagy területeken a lakosság többségét képezik, s hiábavaló próbálkozások maradtak a megsemmisítésükre irányuló törekvések. Egy ilyen tömeget eltörölni bármilyen terror képtelen volna, s az információktól való elszigetelés szándéka is mind kevésbé eredményes.

Ha őszinte volna a külföldi románok sorsával való törődés akarata, akkor a valóban létezők felé fordulna, így a Balkán-félszigeten, főleg Szerbiában vagy Bukovinában élők felé, de ezekről vajmi keveset lehet hallani, s a kérdést politikai célkitűzéseiknek rendelik alá, a magyarellenes demagógiának, ami távol áll minden realitás talajától.

A romániai magyarság szülőföldjén való érvényesülésének kérdését azonban nem lehet hasonló álproblémáknak alárendelni.

forrás://Krónika