Megjegyzés: Nem a mieink, csak játszunk velük.
Küldj visszajelzést! Az írónak, KIZÁRÓLAG ANGOLUL: John Fingerhut, vagy a fordítónak: Ida.

Köszönet Kirának egynémely sajtóhibák kigyomlálgatásért.

Az eredeti történet a Kardok Királynője című sorozat "Virtuális harmadik évad"-jának része. A teljes második és jelenleg futó, harmadik évadot megtaláljátok ezen a címen:

http://www3.sympatico.ca/maril.swan/qosvs/

1. fejezet

Monterey, Kalifornia,

Monseiur Louis d'Reteneu bezárta hotelszobája ajtaját, és lesietett a lépcsőn, hogy elvégezze szokásos reggeli gyakorlatait, melyeket sohasem mulasztott el, mióta belépett a hadseregbe. Gyorsan megtette a szálló mögötti istállókhoz vezető utat. Még sötét volt, a nap nem mutatkozott a keleti égbolton, és az alacsonyan járó telihold fényét csak néhány rongyos felhőfoszlány próbálta eltakarni. Gondolatai a tegnap megpakolt társzekerek körül jártak, miközben felnyergelte lovát. A karaván néhány órán belül elindul Santa Helena felé.

Izgatottan várta a találkozást barátaival, akiket hónapok óta nem látott: Helm doktor, Montoya ezredes, Alvarado kisasszony és Marta, a társalkodónője. Kivezette a lovát az utcára, és nyeregbe szállt. Louis elmosolyodott, miközben gondolatai Marta körül forogtak. A hetek alatt, amiket Santa Helenában töltött, nagyon közel került a nőhöz. Nyugodt viselkedése, intelligenciája, csendes szépsége, rokonszenvet ébresztett benne.

Lassan léptetett lovával a kihalt utcákon, kelet felé. Miután kiért a város sűrűn lakott részéből, megsarkantyúzta hátasát. Alig öt perces könnyű vágtával elérte azt a helyet, ahol az utóbbi reggeleken edzett. Mint spanyol területen dolgozó üzletember, a Francia Lovasság korábbi ezredese megpróbálta megőrizni formáját, felkészülve azokra az atrocitásokra, melyek óhatatlanul érték, mint minden honfitársát, a háború óta.

BUMM - BUMM - BUMM!

Az ágyútűz hangja megállította. Megfordította a lovát, és a város felé nézett.

BUMM - BUMM - BUMM!

A kikötőben horgonyzó két vitorlás ágyúiból kicsapó lángokra lett figyelmes. Louis a szeme elé táruló látványon tűnődött, a lehetőségeit latolgatva. Eszébe jutott a történet, egy Bouchard nevű kalózról, aki egy éve végigrabolta a partot. Vágtára sürgette lovát. "El kell vinnem a karavánt a városból!" gondolta, miközben Monterrey felé száguldott.

Utat tört az utcán hullámzó meglepett tömegben. Ahogy közelebb ért a szekérálláshoz, látta, hogy a város lakói értékeiket mentve sietnek az állások felé. Ők is emlékeztek a rajtaütésre.

Amikor elérte a karámot, elégedett vigyorral nyugtázta, hogy emberei már befogták a lovakat a szekerek elé. Két kocsit már tegnap megpakoltak, de egy még üres volt.

Pedro, az egyik kocsis megállt egy pillanatra, ahogy meglátta Louis-t leszállni a lováról. "Senor, befogjunk az üres szekér elé is?" kiáltotta.

"Nem, csak a megrakott szekereket visszük. Várj, várj, igen, fogd be a lovakat az üres szekér elé is," válaszolt Louis. Sokakat ismert, akiknek szüksége lehet rá, hogy elmeneküljenek a városból.

Louis odaugrott a szekerek mellé, hogy segítsen Pedronak és a többi kocsisnak, befogni a lovakat mindhárom kocsi elé. "Menjetek, szedjétek össze a holmitokat, és a fegyvereiteket!" kiáltotta, amikor befejezték a munkát. "Azonnal indulunk!"

Louis a lovához lépett, és a nyeregtáskából két pisztolyt húzott elő. Ellenőrizte, hogy rendesen meg vannak-e töltve, mielőtt az övébe tűzte őket.

Ahogy emberei visszatértek a holmijukkal, Louis felfigyelt rá, hogy a korábbi ágyútűz megszűnt, és helyette most muskéták hangját hallja. Elmosolyodott, ahogy elképzelte, amint a beképzelt Orvantes ezredes, és helyettese, Estevan kapitány felveszi a harcot a kalózokkal. Tisztában volt vele, hogy a spanyolokat meglepte a támadás, és nem bízott benne, hogy képesek visszaverni azt.

Gyorsan összehívta az embereit. "A legrövidebb utat választjuk, hogy kijussunk a városból, kelet felé, majd a szárazföld belseje felé haladunk, amíg el nem érjük a dél felé vezető utat," jelentette ki.

"Miért nem a tengerparti főúton megyünk dél felé?" kérdezte Pedro.

"Ha én terveztem volna ezt a rajtaütést, Pedro, embereket tettem volna partra a várostól északra és délre, pontosan azért, hogy elfogják az olyan zsíros falatokat, mint amilyen a mi karavánunk is," válaszolta Louis csendesen.

Az emberek bólogattak, amikor befejezte, ahogy Pedro is. "Igen, igazad van."

Louis elküldte az embereit, hogy készüljenek fel az útra. Pedrot ott tartotta egy pillanatra. "Te hajtod az üres szekeret, és követsz minket. Csak asszonyokat és gyerekeket veszel fel," mondta, miközben megveregette a kocsis hátát.

Louis kinyitotta a karámot, és felugrott a lovára. Kivezette a karavánt az utcára, és szétnézett, hogy merre is tudnának a legkönnyebben kijutni a városból. A hajnal egyre erősödő fényében már jobban átlátta az utakat. Az utcákon rémült tömeg hullámzott. A muskéták ropogása most az Alkirály rezidenciája felől hallatszott.

Néhány perccel később, a két megrakott szekér zöld utat kapott, a tömeg utat nyitott nekik, és a hajtók gyors iramot diktálva megindultak. Louis hátrafordult, hogy segítsen Pedronak.

A harmadik szekér lemaradt, miközben Pedro felvette az embereket. A kocsiban már sok asszony szorongott, gyermekeiket ölelve. A gyerekek kiabáltak és sírtak. Louis látta, ahogy egy férfi egy nőt, és egészen apró csemetéjét segíti fel a szekérre. Odakiáltott az embernek, hogy öt mérfölddel északra, a folyóparton megállnak, és ott találkozhat az övéivel.

Lovasok vágtattak el mellettük, hogy minél gyorsabban maguk mögött hagyják az ostromlott várost. Louis figyelte, ahogy a lovaik patái által felvert por lassan elenyészik hajnali nap sziporkázó fényében. A dél felől szórványosan érkező muskétalövések hangja arról tájékoztatta, hogy igaza volt. A kalózok megszállták a tengerparti utakat, hogy csapdába ejtsék a menekülőket.

Louis kitette a nőket és a gyerekeket ötmérföldnyire a várostól, a folyóparton. Az összes kenyeret, amit találtak a szekereken, otthagyta nekik. A karaván tovább indult kelet felé, hogy végül elérje a dél felé vezető biztonságos mellékutat. Az első pár mérföld még viszonylag jó állapotban volt, de később, ahogy a kevésbé használt részhez értek, egyre nehezebben és lassabban haladtak.

Csak késő délután álltak meg, amikor egy keskeny folyó keresztezte útjukat. Louis úgy gondolta, hogy egy-két mérföldön belül elérik a tengerparti utat, és fel akarta deríteni a terepet. Megkérte Pedrot és embereit, hogy osszák szét a rakományt a három szekér között, amíg távol van. Négyen nekiláttak a pakolásnak, míg másik kettő a lovakat látta el. Louis lassan haladt előre, amerre az utat gondolta.

Már majdnem két mérföldet hagyott maga mögött, mikor rátalált az útra. Gyorsan megtett pár mérföldet Monterrey felé, de kalózoknak nyomát sem látta. Ezután dél felé is felderítette a terepet, hasonlóan megnyugtató eredménnyel, mielőtt visszatért volna a szekerekhez. Bár nyomát sem látta a martalócoknak, azért felhívta emberei figyelmét arra, hogy tartsák fegyvereiket készenlétben, mert még mindig nem múlt el a veszélye annak, hogy a brigantikba botlanak.

Lassan vezette karavánját az út felé. A szekerek könnyebben haladtak, miután a rakományt háromfelé osztották, így hamarosan elérték a dél felé vezető, jól kitaposott utat, ahol végre nagyobb sebességre ösztökélhették a lovakat, hogy minél gyorsabban elérjék kitőzött céljukat, Santa Helenát.

2. fejezet

Ragyogóan fényes nap virradt Santa Elenára. Marta és Tessa a városba hajtottak, hogy bevásároljanak, és lássák, milyen árukat hoz magával Monterreyből a szekérkaraván, melynek érkezését mára ígérték. Marta a fogadóba sietett, hogy asztalt foglaljon ebédre. Tessa a piactéren sétálgatott, az árusok által kínált portékát nézegette, majd, mintegy véletlenül az orvosi rendelő felé pillantott.

Tessa haragudott Robertra. Nagyon haragudott, amit mi sem mutatott jobban, hogy egyik cipőjével idegesen topogott a talajon, ahogy a férfira gondolt. "Viselkedj férfiként," biztatta saját magát, és hirtelen elfordult, mielőtt még túl feltűnően bámulni kezdte volna a rendelő ajtaját. Gyorsan átvágott a többi vásárló apró tömegén, és a gyümölcsárusok felé vette útját. Szórakozottan válogatott a gyümölcsök között, gondolatai a múlt éjszaka körül forogtak.

Robert tegnap este meglátogatta a haciendát, hogy megvizsgálja Martát, "biztos, ami biztos" alapon. Legalábbis az volt Robert kifogása, hogy ellenőrízze, rendben begyógyult-e az a pisztoly ütötte seb, amit a gonoszlelkű Senora Captalas okozott. Tessa tisztában volt vele, hogy a seb már szinte teljesen begyógyult, és Robert szükségtelenül hosszú időt töltött a kezelésével.

Marta nem hagyta magukra őket túl hosszú időre, és volt olyan figyelmes, hogy mindig jelezte, mielőtt belépett volna a szobába, limonádéval, vízzel, tiszta ruhával, vagy éppen azzal, amit Robert kitalált, hogy eltávolítsa őt néhány percre. Az így lopott percekben Tessa és Robert gyengéden csókolóztak. A lány teljesen elolvadt az izmos karok ölelésében. Felpillantott a férfira, hogy megbeszélje vele ma reggeli találkozójukat, amikor Marta érkezése megtörte a meghitt pillanatot. Gyorsan szétváltak, és mindketten zavartan mosolyogtak, amikor Marta belépett.

"A te érdekedben, mostantól távol kell tartanom magam tőled," kezdte a férfi.

"Mire gondolsz?" kérdezte Tessa.

"A biztonságod miatt. A hirtelen támadt érdeklődés felkeltené Montoya gyanakvását, hiszen tisztában van vele, hogy érzek a Királynő iránt," válaszolta a doktor.

"Robert, nem hinném, hogy gyanakodna, ha lassan fokozatosan mutatnánk ki mások előtt, hogy vonzódunk egymáshoz," válaszolt élénken Tessa, és gyengéden megszorította a férfi karját.

"Valóban, doktor," vetette közbe Marta. "Talán Verát is bevonhatnánk, mint házasságközvetítőt. Mindenki úgy fogja tudni a városban, hogy ő hozta össze a kapcsolatot, ha egyszer kézbe veszi a dolgokat. Tenni fog róla, hogy mindenki tisztában legyen az *érdemeivel*," tette hozzá, apró nevetéssel.

Tessa Martára mosolygott, mielőtt visszafordult volna Roberthez. "Ez kiváló ötlet. Mindenki, még az ezredes is úgy fogja tudni, hogy Vera hozott össze bennünket."

"Nem ismeritek Montoyát olyan jól, mint én," válaszolta Robert, miközben felállt a kanapéról. És elkövetett egy nagy hibát, amikor folytatta: "... és megtiltom, hogy belekezdj ebbe a játékba, mert túl veszélyes."

Tessa élénken emlékezett Marta arcára, ahogy szemei elkeskenyedtek a szavak hallatán, és száját egy meglepett "Ó!" hagyta el.

Tudta, hogy Robert csak miatta aggódik, ezért visszafogta a csípős visszavágást, ami már a nyelve hegyén volt. Ehelyett csendesen ennyit mondott: "Robert, ne aggódj. Nem muszáj ma éjszaka eldöntenünk, mitévők legyünk. Később is megtehetjük, mikor már tisztábban látjuk, mit is akarunk. A dolgok nagyon összekuszálódtak, és ezért nagyon óvatosnak kell lennünk."

Robert megfordult, hogy felvegye orvosi táskáját a díványról, és megjegyezte. "Montoya túl veszélyes, hogy játszadozzunk vele. Úgy gondolom, tisztában vagyok vele, mi a legjobb nekünk."

Tessa is felkelt a díványról, és vett egy mély lélegzetet, hogy beolvasson Robertnak az ő szokásos kinek-gondolod-magad-hogy-megmondd-mit-tegyek-tudok-vigyázni-magamra-köszönöm-szépen stílusában, amikor Marta megragadta a vállánál fogva, és kirángatta a szobából. Marta még bele is csípett, hogy így akadályozza meg, hogy szóhoz jusson, amikor a válla fölött visszafordulva elnézést kért Roberttól, hogy nem kíséri ki, és biztosította, hogy holnap a városban találkoznak.

Az emlékek hatására még mindig dühös pír öntötte el Tessa arcát. Lepillantott, és látta, hogy a kezében tartott gyümölcsöt, óvatlanul, majdnem péppé nyomorgatta már. Gyorsan szétnézett, vajon észrevette-e valaki mit is tett. Szerencsére a közelben senki sem foglalkozott vele. Belette a gyümölcsöt a kosarába, és még egy másikat is, az összenyomorgatott tetejére. Előszedett egy pezót fizetségképpen majd meglátta, hogy Marta a fogadó bejáratától integet neki.

Átsétált a téren, és leült az asztalhoz, amit már megterítettek számukra. Marta már rendelt egy üveg bort. Tessa felemelte poharát, és gyorsan belekortyolt. Figyelte, ahogy Marta lassan felemeli az övét, és óvatosan belekóstol.

Végül Marta mosoly törte meg a feszültséget, ahogy letette poharát. "Tessa," kezdte a cigánylány. "Tudod jól, hogy a doktor végül be fogja látni, mennyire nem volt igaza tegnap este. Talán már be is látta, ezért kerül téged," fejezte be mosolyogva. "Hiszen már legalább két órája a városban vagyunk."

"Talán igazad van, Marta. De attól még szeretném tisztázni vele, hogy tudok vigyázni magamra, és nincs szükségem az atyáskodására."

"Neki még hozzá kell szoknia a gondolathoz, ki is vagy valójában. Azt hiszem, ez a túlzott aggodalom még bajt okozhat. Ugyanakkor túlságosan is jól ismerlek téged, és az a sanda gyanúm, hogy megjátszod magad előttem, hogy hosszabb időre magadra hagyjalak." Marta tréfásan megfenyegette ujjával Tessát.

Tessa elvörösödött, és megpróbált kellőképpen meglepettnek és felháborodottnak látszani Marta utolsó megjegyzése hallatán. Világosan emlékezett rá, hogy pontosan ez járt a fejében tegnap este, és már ezt megelőzően is, több alkalommal.

"És vajon mihez kezdene azzal az idővel?" kérdezte Vera, meglepve a két nőt, és csatlakozott az asztalukhoz.

"Vera! Milyen jó, hogy találkoztunk. Kedvesem, kissé kipirultnak tűnik." Tessa megfigyelte, hogy Vera királykék ruháját sötét izzadtságfoltok csúfítják. "Talán szaladt?" kérdezte, hogy témát váltson.

Nem, nem. Csak túl sokáig voltam a napon," válaszolta Vera, miközben elővett egy kendőt, hogy finoman leitassa a homlokáról a verítéket.

Tessa figyelte, ahogy Marta elmegy egy harmadik pohárért. "Ön is a Monterreyből érkező szállítmányt várja?" kérdezte, miközben előrehajolt, hogy megérintse Vera kezét.

"Nem, nem hinném, hogy megérkezik, Tessa."

"Miért nem?"

"Marcus éppen az imént mondta nekem, hogy az emberi jelentették, miszerint a karaván nem jelent a megbeszélt helyen. Ez azt jelenti, hogy bizonyára késni fog. Szerinte ma már aligha fog már megérkezni, valószínűbb hogy holnap, vagy még később."

Tessa Verára mosolygott, és ezt gondolta: "Aha, *beszélgetett* Grishammal, és még mindig így ki van pirulva - kimerítő beszélgetés lehetett."

"Nos, akkor talán nézzünk szét még egyszer a piacon, és utána menjünk vissza a haciendára," javasolta Marta, miközben bort öntött Vera poharába.

"Igen Marta, igazad van," mondta Tessa, és felemelte poharát, hogy igyon Verával. Ahogy barátnőjére nézett, valami megragadta a figyelmét. "Átalakította a ruháját, kedvesem?"

"Ó igen, Tessa. Hogy tetszik?" kérdezte Vera. Felemelte kezét, és megérintette a gallérját, és kicsit közelebb hajolt a másik nőhöz, hogy az jobban lássa. Ujjai végigfutottak a mélyen kivágott ruha fehér csipke gallérján. "Kicseréltettem a régi világoskéket erre a fehérre."

"Igen, megragadja a tekintetet," jegyezte meg Tessa, miközben arra gondolt, hogy ragyogó szépségű barátnőjének aligha van szüksége ilyen praktikákra, hogy felhívja magára a férfiak figyelmét.

Vera hasonlóképpen megdicsérte Tessa ruháját, bár nem állta meg, hogy meg ne igazítsa az amúgy is mélyen kivágott ruha vállát, veszélyesen lejjebb húzva azt. "Így, ez segít felkelteni a figyelmet arra, amivel a természet megajándékozott," mondta miközben cinkosan hunyorított. Tessa nem állta meg, hogy fel ne nevessen.

Kellemes beszélgetés közben fogyasztották el az ebédet. A desszertnél tartottak, amikor látták, amint Grisham kapitány számos ember élén kilovagol, és magukkal viszik Montoya szeme fényét, az ágyút, amit oly nehezen szerzett meg végül.

Tessa elmosolyodott a látványon. Ijesztő külseje ellenére, az ágyú nem jelentett rá veszélyt. Montoya nem volt túl körültekintő a vásárlás során, és emberei túl sok lőport pazaroltak el a gyakorlásra. A fegyver inkább csak holt teher volt a katonák számára, hogy még jobban lelassítsa őket.

Rábeszélte Robertet, hogy magyarázza el neki, hogyan lehet működésképtelenné tenni egy ilyen szerkezetet, és most számos puha ólomból készült szöget cipelt magával a nyeregtáskájában, arra az esetre, ha alkalma nyílna az ágyú közelébe férkőzni. "Még nem sikerült," gondolta, miközben a katonákat figyelte, amíg eltűntek a távolban. "De amint az őrök figyelme lanyhul, el fogom rontani az ágyújukat," fogadkozott magában, majd mosolyogva visszafordult Verához, aki még mindig a ruhákról beszélt.

Valamivel később, amikor Tessa és Marta hazafelé hajtottak a birtokra, Marta odafordult Tessához, aki a lovakat hajtotta. "Tessa, a legjobb tudomásunk szerint, a doktort beteghez hívták ma reggel."

"Szerencséjére. Ma tényleg tisztázni akartam vele a dolgainkat."

"Azt hiszem, jobb, hogy végül nem tetted. Mindketten kaptatok még egy kis haladékot, hogy végiggondoljátok a dolgaitokat."

"Igazad van, Marta," sóhajtott Tessa, és türelmetlenül megrántotta a gyeplőt. "Csak nehéz, hogy nyilvánosság előtt nem viselkedhetek úgy Roberttal, ahogy szeretnék, nehogy Montoya megsejtsen valamit."

"És vajon miért késik a szállítmány?" Marta témát váltott. "Korábban sohasem késett. Nem gondolod, hogy történt velük valami?"

"Azt hiszem, a Királynő ma éjszaka kilovagol, hogy utánanézzen, Marta."

3. fejezet

M. d'Retenu az utolsó pillanatban nyerte vissza egyensúlyát, mielőtt kizuhant volna a nyeregből. A fenébe, gondolta, már a második alkalom, amikor elaludtam a nyeregben. Vetett egy gyors pillantást a szekerek felé. Rendben mozogtak, tartva a megbeszélt szoros távolságot egymás után. A hajtók óránként váltották egymást, hogy frissek maradjanak. Hamarosan itt volt az újabb váltás ideje.
Az utazás a vártnál tovább tartott. Az egyik szekér lerobbant, és sokáig tartott, amíg megjavították. Nem volt benne biztos, hogy az őrjárat egész éjszaka várni fog rájuk a megbeszélt találkozóhelyen. Ahogy balra pillantott, kelet felé, a látvány felrázta őt.

Egy magányos lovas vágtatott párhuzamosan a karavánnal, körülbelül ötven méterre tőlük. Gyorsan szétnézett, de nem látott senki mást. M. d'Retenu felé fordította lovát, közben pedig ellenőrizte, hogy kard és pisztolyai a keze ügyében vannak-e.
Ahogy közelebb ért, megkönnyebbülten ismerte fel a Kardok Királynőjének alakját.

Közelebb léptetett, és halk, nyugodt hangon köszöntötte. "Kisasszony, kedves öntől, hogy beugrott hozzánk."

"M. d'Retenu, örülök, hogy látom. Mivel a karaván nem érkezett meg, arra gondoltam, valami baj történt," válaszolta a Királynő, hasonlóan halkan.

"Valóban baj van, kisasszony, ami még Santa Helenát is elérheti." M. d'Retenu gyorsan elmesélte a kalóztámadást, és menekülésük történetét.

"Az 1818-as támadás során, a kalózok, nem jutottak el Santa Helenáig. A város elég messze esik a parttól," mondta a Királynő.

"Nem fogom ölbe tett kézzel kivárni, hogy ezek a kalózok is olyan kényelmesek-e mint a múltkoriak."

"Az őrjárat két mérföldnyire táborozik innen. Emiatt már nem kell aggódnia. A kalózok pedig valószínűleg megint elkerülik a városunkat, mert túl messze van a parttól. Ha mégsem, akkor Montoya ezredes meg fogja tenni a szükséges lépéseket," válaszolta a Királynő, és vágtába ugratta a lovát.

"Kisasszony," kiáltott utána a francia. "Ha vívópartnerre lenne szüksége..."

"Tudom, hol keressem," szólt vissza a Királynő a válla felett.

M. d'Retenu figyelte, ahogy eltűnik a sötétségben. A zajok hallatára, a hajtók nyugtalankodni kezdtek. A férfi feléjük indult, hogy megnyugtassa őket.

Nem sok ideje maradt a Királynő felől gondolkodni. Az őket váró katonák egyike hamarosan rájuk bukkant, és hangos szóval szólította fel őket megállásra. M d'Retenu tájékoztatta az őrmestert a történtekről, aki azon nyomban egy lovast menesztett a hírrel Montoya ezredeshez. A járőr többi tagja is nyeregbe szállt, és a karaván immáron kísérettel folytatta útját.

---

Szervezett káosz fogadta Tessát és Martát, amikor másnap behajtottak a városba. Emberek futkároztak mindenfelé az utcákon. A katonák felrakták az ágyút egy szekérre, mely most Montoya rezidenciája előtt várakozott. Ahogy Grisham kapitány is.

Tessa és Marta odasétáltak az ágyú mellett várakozó kapitányhoz. "Csakugyan kalóztámadás fenyegeti a mi kis városunkat, kapitány?" kérdezte Tessa.

"Nem tudom, kisasszony," válaszolta Grisham. "Talán nem jutnak el ideáig. De minden eshetőségre fel kell készülnünk. Megkapta az üzenete, hogy küldesse a városba az összes munkását?"

"Igen, a hírnöke útközben találkozott velünk, amikor ide tartottunk."

"Remek," válaszolta, és Montoya ezredes felé fordult, aki gyors léptekkel jött le a lépcsőn.

Tessa látta, hogy az ezredes egyenruhát és kardot visel. Arca frissen volt borotválva. "Jó reggelt, hölgyeim," köszöntette Montoya vidáman a nőket. "Bocsássanak meg egy percre, amíg elintézek néhány halaszthatatlan katonai ügyet." Azzal Grisham felé fordult.

A nők hallották, amíg kiadja utasításait helyettesének. Utolsó megjegyzése az volt, ha keresnék, a vendéglőbe megy, hogy megreggelizzen.

Az ezredes megfordult, és visszalépett hozzájuk. "Hölgyeim, reggeliznének velem?"

Tessa elmosolyodott és visszakérdezett, "Ezredes, hallottam, miket mondott Grisham kapitánynak. Ön nem aggódik?"

A férfi előbb körbehordozta a tekintetét a téren, mielőtt válaszolt. "Nem, kisasszony, nem aggódom túlságosan. Hála M. d'Retenu figyelmeztetésének, rengeteg időnk van, hogy felkészüljünk az esetleges kalóztámadásra. Jöjjenek," azzal kettejük közé lépett, és beléjük karolt. "Csatlakozzanak hozzám a kantinban. Fontos, hogy ne mutassunk pánikot az emberek előtt."

Kart karba öltve vonultak végig a téren. Az ezredes a fő helyen álló asztalhoz kalauzolta őket. Mielőtt leült volna, az ezredes összeütötte a tenyerét, így kérve az ott tartózkodók figyelmét. "Hölgyeim és Uraim! Egy óra múlva találkozunk a templomban, hogy megszervezzük a város védelmét. A nemesek zöme itt lesz addigra, embereikkel együtt. Már ezzel is több emberünk lesz, mint a kalózoknak összesen. Nincs mitől tartaniuk." Ezzel Montoya helyet foglalt, és reggeli rendelt magának.

Tessa látta a férfi mosolyát, ahogy a tömeg felzúgott körülötte, mint valami méhkas, de azt is látta, hogy a szavak megnyugtatták az embereket. Egy kanna kávé érkezett az asztalukhoz. Amikor érte nyúlt, Marta megállította, és ő töltött mindnyájuknak.

Tessa belekortyolt a kávéba, és a mosolygó ezredest figyelte. Észrevette, hogy nyájas arckifejezése ellenére Montoya szeme egy percre sem áll meg, folyamatosan figyeli, mi történik a piactéren. Úgy döntött, rákérdez azokra az utasításokra, amit Montoya a kapitánynak adott. "Ezredes, el sem tudom mondani, mennyire megnyugtattak a szavai. De ha már így is többen vagyunk, mint kalózok, mire véljem azokat a parancsokat, amiket Grisham kapitánynak adott?"

Montoya átható pillantást vetett a lányra. A csészéért nyúlt, és belekortyolt a kávéba. Letette a csészét, és még mindig a lányt nézte, de tekintetébe elismerés költözött.

"Egyszerű a válasz," mondta Montoya. "Ha a kalózok a közelünkbe sem jönnek, még csak harcolnunk sem kell. Az parancsoltam Grishamnak, hogy küldje ki az embereit a tengerpartra, és bizonyosodjon meg felőle, nincs nyoma annak, hogy itt vagyunk. Az öblöt, ahol a hozzánk érkező hajók és a halászok ki szoktak kötni, kis szerencsével álcázni tudjuk úgy, hogy a kalózhajóról ne tűnjön fel, hogy itt hajók szoktak kikötni. Emellett, mivel a tengerről figyelhetnek, mától tilos éjszaka lámpát vagy tüzet gyújtani a városban. Ha szerencsénk van, a kalózok elkerülnek minket, ahogy 1818-ban tették. Ha mégis partra szállnak, várni fogjuk őket."

"Örülök, hogy ilyen bizakodó, ezredes," Mondta Tessa.

"Biztos vagyok benne, hogy nincs mitől tartania, kisasszony."

Mozgás támadt a piactéren, ami felkeltette a férfi figyelmét. Marta felemelkedett székéből, és így szólt, "Tessa, bocsáss meg. A szekerek, amiket Monterreyből vártunk, megérkeztek."

Tessa hátrafordult, és figyelte, ahogy Marta átvág a téren a tömeg felé, mely a szekerek körül verődött össze. Látta, ahogy M. d'Retenu lassan lekászálódik lováról. Ahogy visszafordult, látta, hogy az ezredes megint őt figyeli. Kipréselt egy mosolyt. "Biztos vagyok benne, hogy igaza van, ezredes, és csakugyan nincs mitől tartanunk."

A férfi futólag rámosolygott, mielőtt mindketten nekiláttak a reggelinek.

Jó fél órával később, amikor Montoya ezredes már második adag kávéját fogyasztotta, Marta és M. d'Retenu léptek az asztalhoz. M. d'Retenu köszöntésképpen biccentett Tessa felé, majd kezet fogott az ezredessel. Majd mindnyájan leültek, és Marta egy csésze kávét szervírozott M. d'Retenu elé. A férfi hálásan rámosolygott, és nagyot kortyolt az italból.

"Elmesélné, mint tapasztalt Monterreyben?" kérdezte Montoya ezredes.

Tessa végighallgatta M. d'Retenu történetét, amit Montoya számos kérdéssel szakított félbe, a rajtaütés részleteit illetően, különös tekintettel a kalózhajók méretére és fegyverzetére. Ha igaz, amit az ezredes mondott, akkor valóban legalább annyi embere volt, mint a kalózoknak, ha nem egy kicsivel több.

Montoya a reggeli végeztével megtörölte ajkait, majd a szalvétát egy finom mozdulattal az asztalra fektette. Felállt, majd Tessa felé biccentve, így szólt, "Kisasszony, bocsássa meg nekem, de a megbeszélés hamarosan kezdetét veszi a templomban." M. d'Retenu-hoz fordult, "Uram, számíthatok szolgálataira városunk védelmében?"

"Természetesen ezredes, állok rendelkezésére," válaszolta a francia.

Ezzel, Montoya ezredes a templom felé vette útját. A tömeg nagy része követte.

Tessa felemelkedett székéről. "Marta, itt maradnál d'Retenu úrral, amíg megreggelizik? Meg szeretném hallgatni, mi történik a megbeszélésen."

"Menj csak, Tessa. Néhány perc múlva utánad megyünk," válaszolta Marta, halvány mosollyal az arcán.

Tessa magában mosolyogva indult a templom felé, azon gondolkodva, hogy saját orvosságával fogja megkínálni Martát, azaz ahol lehet, megzavarja együttlétüket M d'Retenu-val.

Belépett a félhomályos templomba. Quintera atya éppen isten áldását kérte az egybegyűltekre. Megvárta, amíg befejezte, majd keresett egy alkalmas helyet a hátsó sarokban, ahol mindenkit szemmel tudott tartani.
Montoya ezredes lépett elő, és beszélni kezdett. "Köszönöm, hogy ilyen hamar és ilyen nagy számmal eljöttek. A probléma, amivel szembe kell néznünk..." Tessa végighallgatta, ahogy röviden összefoglalja a Monterreyt ért kalóztámadást, és felvázolja mit kell tenniük, hogy felkészüljenek az esetleges rajtaütésre. A Donok egymás után szólaltak fel ezt követően, embereket, fegyvert, lovakat ajánlva fel a város védelmére.

Montoya megköszönte a felajánlásokat, majd megkérdezte, ki lenne hajlandó segíteni a hadtápban, az önkéntesek ellátásában. Kijelentette, hogy az emberek a városban fognak maradni, illetve a város és a tenger közötti részt fogják szemmel tartani. Az első őrjáratok délután indulnak. Az emberek kiképzését Ő maga, Grisham kapitány, és M. d'Retenu fogják felügyelni a kaszárnyában.

A francia neve hallatán tiltakozó hangok hallatszottak. Montoya gyorsan emlékeztette a zúgolódókat, hogy a férfi figyelmeztette őket a közelgő veszélyre, és a tény, hogy korábban Napóleon lovasságának ezredese volt, csak még alkalmasabbá teszi a feladatra.

Tessa teljesen elmerült az ezredes szavaiban, amikor egy kéz szorította meg a kezét. Ahogy megfordult, Helm doktort látta meg maga mellett. "Robert! Hallottad, mi történt?" könnyedén viszonozta a kézszorítást.

"Igen. A hacienda, ahová reggel elhívtak, megkapta a figyelmeztetést. Jöttem, ahogy tudtam. Úgy tűnik, Montoya ezredes elemében van," bólintott arrafelé, ahol a Donok Montoya köré csoportosultak.

"Közelebb kellene mennünk, Robert. Szeretném hallani, mit terveznek."

Robert lopva megölelte kedvesét, majd a tömegen keresztülfurakodva, a Donok felé indultak. A tömeg utat nyitott nekik, amikor meglátták őket. Robert megállt, és maga elé engedte Tessát. Montoya éppen egy darab papírra írt valamit. A lány figyelte, ahogy az ezredes felnéz, végigpillant a tömegen, majd megint a papír felé fordul, és tovább ír. Megint felpillantott. Tessa látta, hogy az ezredes tekintete rászegeződik, és rámosolyog. Nem szerette ezt a mosolyt. Az átható tekintet Robertre siklott, mielőtt az ezredes megint a papír fölé hajolt volna.

Tessa megvárta, amíg az ezredes befejezi. A férfi felemelte a lapot, és fennhangon így szólt. "Összeírtam az itt megjelent nemesek nevét erre a lapra. Kérem, írják alá, és jegyezzék le, pontosan hány embert, lovat, és milyen fegyvereket tudnak a város rendelkezésére bocsátani. Ahogy elöljáróban mondtam, kénytelen vagyok hadiállapotot bevezetni, arra az időtartamra, amíg a veszély el nem hárul."

Don Gaspar lépett elő, és átvette a papírt. Átolvasta, és az egybegyűltekhez fordult. "Egyetértek abban, hogy a kalóztámadás veszélye szükségessé teszi a hadiállapotot, habár az "időtartam" meghatározása kissé homályos."

"Köszönöm, hogy rámutatott, Don Gaspar," válaszolta Montoya nyugodtan. "Ki fogom egészíteni a "három napig érvényes" meghatározással. Remélhetőleg, a kalózok addigra már elhagyják ezeket a partokat. Ha nem, újra összegyűlünk, és még három napra meghosszabbítjuk. Ez hogy hangzik?"

Ezzel már zömében egyetértettek a jelenlevők, bár Don Gasparnak még voltak kétségei. "Ezredes, szeretném, ha azt is belevennénk, már ha a jelenlevők is egyetértenek, hogy a hadiállapot hamarabb is véget érhet, mint három nap. Egyetért velem?"

Tessa elmosolyodott magában, és arra gondolt, hogy az ezredes csak magának köszönheti, ha Donok csak ennyi bizalmat hajlandóak adni neki. Meglepetésére, Montoya ellenkezés nélkül belevette Don Gaspar indítványát a szövegbe. Miközben írt, Montoya így szólt, "Felhívom a figyelmüket, hogy a hadiállapot ideje alatt önök kötelesek engedelmeskedni az én, Grisham kapitány, és d'Retenu úr parancsainak. Egyetértenek önök ezzel, beleegyeznek anélkül, hogy írásba adnák?" Befejezte, és felpillantva, minden egyes nemest alaposan szemügyre vett. Tessa azon kapta magát, hogy az ezredes egyenesen rá bámul. "És ön Alvarado kisasszony? Talán problémát okoz, hogy a munkásai közül néhányan esetleg életveszélybe kerülnek?"

A lány érezte, hogy nemcsak Montoya, hanem a nemesek tekintete is rászegeződik. A tömeg nyomásával szemben, ott volt Robert támogató közelsége alig néhány centiméterre. Tessa viszonozta Montoya pillantását, és kivárt néhány másodpercet, mielőtt nyugodt, vidám hangon válaszolt neki. "Miért okozna, ezredes? Természetesen nem. Ahogy említette, számbeli fölényben vagyunk a kalózokkal szemben, az ön vezetésével, és a mi támogatásunkkal. Tudom, hogy egyesített erőink jó kézben vannak. Mi mást tehetnénk még?"

A nemesek helyeslően bólogattak, és visszhangozták Tessa kérdését. Az ezredes felemelte a papírlapot. "Olvassák el, és utána írják alá. És kérem, ne feledkezzenek meg róla, hogy szükségem van a becslésükre, hány fegyveres embert tudnak kiállítani."

Először Don Gasparnak adta át az iratot. A többi nemes köré sereglett, amíg ő átfutotta az írást. Tessa érezte, hogy Robert megmozdul a háta mögött, és hátranézett. Helm doktor és M. d'Retenu éppen kezet ráztak. Miközben a férfiak üdvözölték egymást, Marta is felbukkant Tessa mellett. "Nagyjából hallottuk, miről volt szó."

"Jó," válaszolta Tessa. Amikor a nemesek felé nézett, Don Gaspar éppen aláírta, és továbbadta a papírt. Közelebb lépett. A nemesek egyenként aláírták, és továbbadták az iratot, majd izgatott beszélgetésbe kezdtek. Montoya még egy pillanatra figyelmüket kérte, és azt javasolta, hogy a Donok küldjenek hírnököt birtokukra, hogy embereik kezdjék meg az előkészületeket.

Tessa apró sóhajjal vette át az iratot. Alaposan átolvasta, és látta, mit ír: Hadiállapotot hirdetnek, három napra, de ez hamarabb feloldható, ha a nemesek úgy kívánják. Aláírta a nevét. Mivel ő volt az utolsó, átadta a papírt Montoyának.

"Köszönöm, kisasszony," mondta a férfi, rá sem pillantva a lapra. Hangosan megkérte az aláíró nemeseket, hogy fáradjanak át az irodájába, további megbeszélésre. Megkérte még M. d'Retenu-t, Quintera atyát, Paredes urat, valamint Helm doktort, hogy csatlakozzanak hozzájuk.

Ahogy Montoya rezidenciája felé tartottak, Marta Tessa mellé lépett. "Tessa, a kantinban megvárlak, hacsak nem akarod, hogy visszamenjek a haciendára, az előkészületek miatt."

"Nem, Marta, láttam, hogy Pedro is itt van a városban. Küldd őt vissza. Magyarázd el neki mennyi és milyen élelmet pakoljanak, valamint sátorvásznat, meg derékaljnak valót is."

Tessa nézte, ahogy Marta elindul megkeresni Pedrót, majd követte a többieket fel a lépcsőn, Montoya irodájába.

Montoya ezredes éppen egy, a város környékét ábrázoló térképet göngyölt ki, és erősített a falra, amikor Tessa belépett a zsúfolt irodába. Mindenki feszülten figyelt. Gaspar hellyel kínálta Tessát, aki gyorsan leült, mert látta, hogy a mozgolódása már így is magára vonta Montoya figyelmét. Amint helyet foglalt, az ezredes rámutatott a térkép egy pontjára, és beszélni kezdett.

"Itt vagyunk, több mérföldre a tengerparttól. Ez védett meg bennünket 1818-ban, amikor a kalózok elkerülték városunkat. Talán megint ez fog történni, de minden eshetőségre fel kell készülnünk. Ha mégis idejönnek, több előnyünk is van velük szemben. Az egyik, hogy tudunk az érkezésükről. A másik, hogy nem tudják majd használni a hajóágyúkat, mint azt Monterreyben tették. Túl sok időbe telne, amíg idevontatnák őket, és valószínűleg nem fogják megkockáztatni. Grisham kapitány mindenesetre már figyelteti a partot, így nem érhet minket meglepetés."

Szétnézett a teremben, majd folytatta. "A kalózok félelmetes harcosok, ezért résen kell lennünk. Ha megnézik a térképet, láthatják, hogy az öböltől, ahol a hozzánk érkező hajók ki szoktak kötni, a városig, ez az út vezet. A következő kikötési lehetőség itt van, amit Helm doktor hajóskapitány rokona használt pár hónapja. Onnan ezen az úton lehet a városba jutni. Láthatják, hogy a két út keresztezi egymást, itt, a várostól nyugatra. Ha elfoglaljuk ezt a pontot, mind a két utat ellenőrzésünk alatt tarthatjuk, és nem kell szétforgácsolnunk erőinket. Tehát itt fogunk várni rájuk," az ezredes egy pontra mutatott, közel a helyhez, ahol a tenger felől érkező utak keresztezték egymást, de a hagyományos úthoz közelebb volt. "A kalózok észak felől érkeznek," folytatta. "És valószínűleg ezt az utat választják. Ha mégis a déli utat választják, elég időnk lesz, hogy riasszuk az embereinket, és átcsoportosítsuk őket. És itt fogunk rajtaütni a kalózokon," a térkép egy másik pontjára mutatott. A közelebb sereglő nemesek elzárták Tessa elől a kilátást.

"Ha emlékeznek, ez a terület szinte teljesen nyitott, néhány fát leszámítva. A tenger felől, számos, egyre magasodó hegyen keresztül lehet eljutni oda. Önök közül sokan, mint például ön, Gaspar, harcoltak Napóleon ellen. Szükségünk van harctéren szerzett tapasztalataikra, hogy megtanítsák embereiknek a harc alapjait az alatt a rövid idő alatt, ami rendelkezésünkre áll."

"Pontosan mi a terve, ezredes?" kérdezte Don Gaspar.

"Tervem nagyon egyszerű. Három csoportra osztjuk az embereinket, és minden osztagnak csak egyszer kell harcolnia, mielőtt a másik a helyére lép. Az első két csapat fogja alkotni a fővonalat, és a harmadik, ami az ágyú körül sorakozik fel. Az első csapat tüzel, majd visszavonul, a második csapat vonala mögé, hogy újratöltse a fegyverét a másik vonal fedezékében, majd a második vonul vissza a másik kettő mögé, és így váltják egymást. Az ágyút kartáccsal töltjük meg. Miután mindhárom vonal tüzelt, ekkor jelenik meg M. d'Retenu az embereivel, akik egy lovassági rohammal ütnek rajta a kalózok maradékán."

Tessa elmosolyodott, ahogy az emberek megvitatták a tervet. Egyszerűnek tűnt, de tudta, ha harcra kerül sor, még a legjobb terv is könnyen köddé válhat.

"Uraim, uraim," Montoya megpróbálta lecsillapítani a hangzavart. "Akiknek önök közül van harctéri jártassága, tudják, meddig tart egy ilyen terv, ha valódi harcra kerül sor. Talán még csiszolhatunk a miénken, de nincs túl sok választási lehetőségünk. Ezekkel az emberekkel és feltételekkel, sajnos, nincs. És most, össze kell törnöm néhányuk szívét, de nem tudnak mindnyájan M. d'Retenu lovasságával tartani."

Tessa hallotta, ahogy a nemesek felnevetnek szavai hallatán. "És forrófejű fiaikat sem fogom engedni, hogy a vesztükbe lovagoljanak. M. d'Retenu személyesen fogja kiválasztani az embereit a csapatába," hűtötte le a kedélyeket az ezredes.

"Uraim," M. d'Retenu szólalt fel, és előrelépett, hogy még inkább magára vonja a figyelmet. "Hitem szerint, Montoya ezredes terve meg fogja védeni a várost. Halottam, hogy nevettek, amikor az ezredes megjegyezte, hogy nem tudnak mindnyájan lovagolni. Mindazok, akik ott voltak a háborúban, kérem, emlékezzenek, milyen könnyű elveszíteni egy barátot, egy pillanat alatt. Talán arra kérem önöket, vagy a fiaikat, hogy lovagoljanak velem. Jelen helyzetben, úgy vélem, nem fog különösebb nehézséget okozni a csapdába esett brigantik lekaszabolása. Ugyanakkor, a harctéren bárkit elérhet egy eltévedt golyó. Kérem, vegyék figyelembe, hajlandóak-e kockáztatni feleségük és családjuk boldogulását a város védelmében. Ha igen, azt négyszemközt jelezzék majd nekem."

A francia szavai elnémították a nemesek lármáját. Montoya ismét szólásra emelkedett. "Megköszönöm M. d'Retenu hozzászólását, aki emlékeztetett minket, hogy ez egy komoly ütközet lehet. Helm doktor, kérem, majd tudassa velem, mire van szüksége az előkészületekhez. És most, ha senkinek sincs ellenvetése, talán lássunk hozzá a csapatok megszervezéséhez."

Tessa a kezét nyújtotta Robert felé, aki felsegítette a székből. A többiekkel együtt, az ajtó felé indultak, amikor Montoya megállította őket. "Még egy utolsó megjegyzést engedjenek meg. Kérem, hogy az itt elhangzottakat tartsák titokban. Nem tudhatjuk, hogy a kalózoknak nincsenek-e máris kémeik a városban. Szándékomban áll figyelmeztetést küldeni a déli településekre, és tengerpart távolabbi szakaszán élő Mary Rose asszonynak, aki, amennyiben jónak látja, maga is a felléphet a kalózok ellen, tovább javítva esélyeinket."

Ezekkel a szavakkal bezárták a megbeszélést. Odakint Marta csatlakozott hozzájuk, és Robert Tessához fordult, "Megengednéd, hogy Marta segítsen nekem az előkészülni a sebesültek fogadására."

"Természetesen. Így Marta is közelebb lesz az eseményekhez," Tessa féloldalas pillantást vetett M d'Retenu-ra, és nyugtázta Marta halvány vigyorát, ami további bonyodalmakat ígért.

Amikor a francia végül lova felé indult, Tessa Roberthez fordult. "Robert, szükséged van a táskádra?"

"Persze, fel kell készülnünk az estleges balesetekre."

"Jó, akkor elkísérlek. Marta, nem akarsz d'Retenu úrral tartani?"

Marta egy mosollyal válaszolt, mielőtt a francia felé indult. Tessa belekarolt Robertba, amíg a rendelő felé sétáltak. Amikor visszanézett, a lány látta, hogy Marta már d'Retenu mögött ül a lovon, szorosan átölelve a férfi derekát.

A csendet Helm doktor törte meg. "Tessa, a tegnap estével kapcsolatban... Tudom, hogy nincs jogom előírni számodra, mit tegyél. Önző voltam. Kérlek, bocsáss meg!"

Tessa magában elmosolyodott, de nem szólt egy szót sem.

"Tessa, most nem a rész jön, hogy 'Ó nem, Robert, megbocsátok Neked'?"

A lány szívből felnevetett. "Ó nem, Robert... Azt hiszem, ettől sokkal többre van szükségem, hogy megbocsássak."

A doktor visszamosolygott. "Igazad van. Ostoba voltam. Önző, öntelt, érzéketlen tuskó, aki nem meri beismerni magának, hogy szíve hölgye tökéletesen meg tudja védeni magát..."

"Tessa, Tessa!" Vera kiáltása állította meg lépteiket és a doktor szavait.

A lány elengedte a doktor kezét, és az érkező Verába karolt.

"Tessa, doktor," intett Vera üdvözlésképpen. "Hova tartanak, így kettesben?"

"A doktor elkísér a kocsimhoz, és utána kiviszem őt arra a helyre, ahová a férfiak mentek. Velünk tartasz?"

"Ha Gaspar is ott van, akkor igen."

"Igen, a férfiak mind oda indultak néhány perce." Azzal elindultak Tessa kocsija felé.

Robert egy pillanatra magukra hagyta őket. "Ha megbocsátanak hölgyeim, még el kell mennem a táskámért," és rendelője felé indult.

Vera nem tudott napirendre térni férje viselkedése felett. "Nem értem, Tessa. Amikor a hírnök belovagolt a haciendára a kalózok hírével, Gaspar elkezdett ugrálni, mint valami kisgyerek. Alig várja, hogy harcolhasson. Hát nem veszi észre, hogy nem fiatalember már? Azon nyomban a városba sietett. Most pedig eltűnt a többiekkel, és fogalmam sincs, miben sántikál. Mi ütött az emberekbe?"

"Nem tudom, Vera. Mindenki olyan izgatott lett a csata lehetőségétől. Azért annyira nem lehet unalmas ez az élet, hogy életük és testi épségük kockáztatásában keressenek szórakozást."

"Férfiak!" Vera felmászott a bakra, majd lenyújtotta kezét barátnőjének.

Tessa mellé telepedett, megrántotta a gyeplőt, és Helm doktor rendelője felé irányította a fogatot. Amikor odaértek, a doktor éppen bezárta az ajtót.

"Ha már férfiakról beszélünk, észrevettem, hogyan vezetett végig doktor Helm a piactéren, Tessa. Talán készül valami közöttetek?" Vera mindentudó mosollyal hajolt közelebb Tessához.

"Vera! Mégis, mire gondolsz?" adta a meglepettet Tessa, miközben arra gondolt, hogy Vera az egyik legfáradhatatlanabb házasságközvetítő, akivel találkozott.

"Nagyon jól érted, mire gondolok." Vera közelebb hajolt, és suttogva folytatta. "Fogd meg őt, Tessa. Helm jó ember."

Tessa csak egy gyors, dühös pillantással tudott felelni, mert közben beszélgetésük tárgya odaért a kocsihoz. Vera legangyalibb mosolyát felvillantva invitálta az orvost, "Üljön ide, kettőnk közé, doktor, hogy mindketten beszélgethessünk önnel," megveregette az ülést kettejük között.

---

Alig tíz perces út után, Tessa megállította a kocsit, és Verára pillantott, aki végig szóval tartotta őket. A férfiak közül már messziről feltűnt Don Gaspar testes alakja, aki az ágyú mellett állt.

"Hál istennek, már azt hittem, ő is nyeregbe száll, mint azok ott," sóhajtott Vera, miközben a lovakkal gyakorlatozók felé intett.

Tessa a mezőn sürgölődő asszonyok felé fordította a kocsit, akik apró tüzeket gyújtottak. Az egyik mellett Martát pillantották meg. Miután megálltak, Robert leugrott, majd megfordult, hogy lesegítse a nőket a kocsiról.

Vera nyomban férje felé indult. Robert felvette táskáját, és egy gyors elköszönés után elindult egy kis csoportosulás felé, aki valamit körülálltak a földön.

Marta Tessa mellé lépett. "Az a férfi tíz perccel ezelőtt lezuhant a lováról. Azt hiszem, eltört a karja." A kis csoport felé intett.

Történt még valami," kérdezte Tessa.

"Montoya nagyon elfoglalt. Grisham visszaérkezett, és most mindketten az ágyú körül csoportosuló embereket gyakorlatoztatják. M. d'Retenu a lovasok zömével északra indult."

Felfigyeltek rá, hogy a sorokba rendezett férfiak közül, a legelöl állók, még Gaspar is, térdre ereszkedik. A nők látták, ahogy Montoya elsétál a sorok előtt, fel-alá járkál, egy csupasz karddal a kezében, és magyaráz.

Hirtelen az első sor felugrott és visszarohant a másik két sor mögé, ahol megint letérdeltek. Tessa vigyorogva figyelte, ahogy Don Gaspar végig magával rángatja Verát. A lány azt is észrevette, hogy Grisham kapitány is a térdeplők között van, a második sor szélén. A második sor ugyanúgy mozgott, mint az első, behátrálva a harmadik mögé.

Montoya sor azon részéhez lépett, ahol most Vera, Gaspar és Grisham kapitány álltak. Pár pillanat múlva, Vera kilépett a sorból, és Tessáék felé sétált. A férfiak tovább folytatták a gyakorlatozást.

Vera nem tűnt túl boldognak. Ahogy közelebb ért, azonnal kitört belőle a panaszkodás. "Ó, ezek a férfiak! Hogy imádnak háborúsdit játszani! Gaspar azt mondta, menjek a többi asszony közé. Túl elfoglalt, hogy törődjön velem. És Montoya ugyanezt mondta, amikor odajött hozzánk. Hogy merészelik!"

Tessa csak fél füllel hallgatta Vera sopánkodását. Figyelmét jobban lekötötték a mezőn zajló események. A férfiak alkotta három sor, most már folyamatosan mozgott. Az első sor letérdelt, majd felemelkedett, behátrált a másik kettő mögé, majd az előre került sor ugyanígy cselekedett.
 

Eközben Helm doktor nekilátott a sebesült ellátásának. Tessa felé indult. "Súlyos a sérülés?" kérdezte, és a földön fekvő felé intett.

Nem, csak eltört a karja, amikor leesett a lóról."

"Mit csinál az ezredes, Robert? Te érted?" Tessa Montoya és emberei felé intett.

"Úgy tűnik, megmutatja nekik, hogyan harcoljanak a kalózok ellen. Egyszerű, de hatásos technika. Az első sor tüzel, majd visszavonul tölteni a másik kettő fedezékébe. Így szinte folyamatosan tűz alatt tarthatják a kalózokat."

Ahogy tovább figyelte az embereket, Tessa szeme előtt világossá vált az ezredes taktikája. Robert folytatta. Amikor az első sor visszavonul, úgy fog tűnni, mintha megfutamodnának. Ez arra fogja ingerelni a kalózokat, hogy üldözőbe vegyék őket, kiváló célpontot nyújtva a második sornak. A harmadik sorban lesz az ágyú, ami remélhetőleg meg fogja adni a kegyelemdöfést a kalózok támadásának.

"És ha mégsem? Mi lesz akkor, Robert?"

"Akkor..." Helm doktor észak felé mutatott.

Tessa bólintott, hogy megértette, amikor M. d'Retenu és lovasai felé pillantott. "Robert, úgy tűnik, nagyon könnyen átlátod a taktikájukat. Mintha lenne benne gyakorlatod, ha nem tévedek." A férfi vállára tette a kezét.

Érezte, hogy a férfi izmai megfeszülnek egy pillanatra, és látta, a keserű ráncokat megjelenni az arcán. Bármik is voltak, nem lehettek kellemes emlékek. "Robert," folytatta gyengéden. "Hamarosan időt kell szakítanunk, hogy a múltról beszélgessünk. Mindkettőnkéről."

"Talán, csakugyan itt az ideje," válaszolta a férfi halkan.

M. d'Retenu és két másik lovas érkezése szakította félbe beszélgetésüket. Amint leszálltak, Marta és Vera feléjük indult. Tessa és Robert csatlakozott hozzájuk.

"Alejandro, hogy érzi magát?" Tessa az egyik lovast kérdezte, egy fiatal férfit, aki pár hónapja megsebesült.

"Kitűnően, kisasszony," válaszolta Alejandro zavartan, miközben két kézzel kapaszkodott a kantárba, hogy féken tartsa lovát.

"És a válla?" szólt közbe Helm doktor.

"Sokkal jobb, doktor. Bár még nem tudok nehéz tárgyakat emelni vele."

"Türelem, Alejandro, türelem," intette az orvos.

Mielőtt d' Retenu bemutathatta volna a másik fiút, Montoya érkezett hozzájuk. Az ezredes mindig nett uniformisát verítékfoltok éktelenítették. Megállt egy pillanatra, és megtörölte homlokát egy zsebkendővel. Mögötte, kissé lemaradva Don Gaspar tartott feléjük, és ezt látva, Vera elé indult.

Montoya ezredes a franciára nézett. "Ők azok, akiket kértem, d' Retenu úr?"

"Igen, ezredes. A két leggyorsabb lovas."

"Nagyszerű. Kérem, jöjjenek közelebb," intett a két fiatalember felé.

A többiek utat engedtek a két fiúnak, hogy lovaikkal együtt közelebb jöhessenek. Vera közbe elérte Gaspart, és karjánál fogva rángatta a szekérhez, nehogy kimaradjon valamiből.

"Egy létfontosságú feladatot szeretnék önökre bízni. Önök ketten azok, akik figyelmeztetni fognak minket, ha a kalózok partra szállnak. Minél előbb figyelmeztetnek, annál több időnk lesz az előkészületekre. Ismétlem, ez talán a legfontosabb minden feladat közül. Képesnek érzik magukat az ellátására?", kérdezte Montoya, a fiatalemberek szemébe nézve.

"Igen, ezredes," válaszolta gyorsan Alejandro.

"Igen, ezredes," visszhangozta a másik fiú.

"Jó," mondta Montoya. Egy percig elgondolkodva járkált, fel-alá, majd megállt a kettő előtt. "Ön, fiatalember, délre indul," mondta Alejandronak. "Itt nehezebb a terep, és az ön lova gyorsabb. És ön megy az északi megfigyelőpontra," mondta a másiknak. "Ez távolabb van, de jó az út, így gyorsabban lehet haladni. Azt fogják tenni, amit a katonák mondanak, akik a megfigyelőpontokat ellenőrzik. Nem gyújthatnak tüzet, fényt, és nem mutatkozhatnak a parton. Csak várnak, türelmesen. A kalózok talán nem is jönnek el eddig, de ha nem találom magukat a helyükön, amikor ellenőrzöm a terepet, könnyedén fogok találni embereket a helyükre, mielőtt agyonlövöm magukat." Rideg hangsúlyától a két fiatalember ijedten hátralépett.

"Most lóra!" a két fiatal ijedten ugrott teljesíteni a parancsot. Egy emberként ugrottak nyeregbe.

A közelben állóknak félre kellet ugrani, hogy a lovak fel ne lökjék őket. "Vegyenek élelmet, és ami szükséges," mondta Montoya. "Utána induljanak."

Alejandro egy szempillantás alatt elporzott, társa egy hajszállal lemaradva követte.

Montoya d'Retenu-hoz fordult. "Jól választott. Kiválóan megfelelnek a célnak, és szüleik is örülni fognak, hogy nem a tűzvonalban vesznek részt a harcban," fejezte be halvány mosollyal. Ezután a doktor felé fordult. "Történt sérülés eddig?"

"Semmi maradandó, ezredes," válaszolta Robert.

Az ezredes a ragyogóan kék égboltra nézett. "Mindjárt dél. Adjunk az embereknek még fél óra ebédszünetet, mielőtt folytatjuk a gyakorlatozást."

Szavait helyeslő moraj fogadta. Mindenki fáradt volt, éhes, és szomjas. M. d'Retenu Marta felé fordult. "Velem tartasz?" Válasz helyett Marta mosolyogva a francia lova felé indult.

Robert Helm figyelmét felkeltette valami mozgás. "Bocsássanak meg, de mintha nekem integetnének," Tessára pillantott. "Mindjárt visszajövök."

Tessa váratlanul egyedül találta magát Montoyával. Vera és Gaspar hallótávolságon kívül voltak, a kocsijuknál. A lány arra gondolt, hogy odamegy hozzájuk, amikor Montoya közelebb lépett. A férfi közben a tarkóját törölgette egy zsebkendővel. "Kisasszony," szólította meg, miközben összehajtogatta a kendőt. "Remélem, hogy nem lesz szükségünk a Királynő segítségére, hogy megvédjük városunkat a kalózoktól."

Tessa rámosolygott. "Abból, amit látok, ezredes, úgy gondolom, hogy egyetlen magányos nő sem tehet többet, mint ön, és az emberei."

"Túl sokszor meglepett már ahhoz, hogy osszam a véleményét, kisasszony," válaszolta a férfi, mintegy mellékesen.

A lány lélegzete elakadt egy pillanatra, amikor rájött, hogy Montoya úgy beszélt vele, mintha a Királynőhöz intézte volna a szavait! Úgy döntött, nem veszi fel a célzást. "Igen, a Királynő már úrrá lett néhány nehéz helyzeten, ezredes."

Montoya továbbra is fürkésző tekintettel meredt rá. Úgy tűnt, ugyanúgy figyelmen kívül hagyta Tessa válaszát, mint az előbb a lány az övét. A lány izmai enyhén megfeszültek, amikor az ezredes még közelebb lépett hozzá. "Igen, győzött, eddig, ezért értékelném, ha segítene nekünk a kalózok ellen, ha a szükség úgy hozná," folytatta az ezredes társalgási stílusban, tekintete a lány szemébe fúródott.

Rezzenéstelenül állva Montoya pillantását, Tessa úgy döntött, hogy felveszi a kesztyűt. "Ezredes, úgy beszél velem, mintha én lennék a Királynő," mondta enyhén megrovó hangsúllyal.

A férfi tekintete nem eresztette Tessáét még egy percig, majd az ezredes szétnézett, mielőtt ismét a lányra pillantott. "Csakugyan azt tettem volna? Milyen elővigyázatlan vagyok." Montoya még egy fél lépést tett előre, majd cinkos suttogással folytatta. "Bár, ami azt illeti, ha nem láttam volna mindkettejüket együtt a városban, nem is túl régen, azt mondanám, hogy ön az a hölgy, akinek az arcát a Királynő maszkja mögött sejtem," tréfásan Tessa felé biccentett, hogy elvegye a megjegyzés élét.

A lány látta, hogy a biccentés ellenére, Montoya tekintete hideg és átható maradt. "Ez nagyon hízelgő, ezredes," válaszolta. "Úgy gondolom, a Királynő sokat tett városunkért. Mint amikor segített a nemesek feleségeinek a gazember Krane elleni harcban."

Montoya pislogott, és elfordult, ahogy Tessa Krane-t említette, de azon nyomban visszafordult. "Ez is egy nézőpont, kisasszony. De ettől még az a nő meggyilkolta a katonáimat, és ellopta az adómat."

"Nem csak az életét védte, ezredes? És az 'Ön' adója?" vágott vissza Tessa.

"Ha nem szegte volna meg a törvényt, a katonáim sem üldözték volna," Montoya válasza gyors volt, bár még mindig halkan beszélt.

"Kinek a törvényét, ezredes?" Tessa utólag jött rá, hogy válasza talán túl gyors, és éles volt.

"Spanyolországét és Kaliforniáét," jött Montoya nem túl meggyőző válasza.

Tessa körülnézett. Senki sem volt hallótávolságon belül. "Ezredes," most ő lépett közelebb, már alig néhány centiméter választotta el őket egymástól. "Milyen közel volt ön a Királynőhöz?" kérdezte.

4. fejezet

Az ezredes átható pillantást vetett rá. "Hogy érti ezt, kisasszony?"

"Úgy értem, milyen közel volt hozzá. Alaposan meg tudta figyelni?" elfordította a jobb vállát az ezredes felé, és egy hajszállal még közelebb hajolt. Az ezredes pillantása önkéntelenül is a lány dekoltázsa felé rebbent, majd visszatért az arcára. Tessa balra fordította a fejét, és jobb kezével hátrasimította előrebukó haját. Ujjai közé fogott egy tincset, és a férfi elé tartotta. "Jól megnézte őt? Egy nő tudná, hogy parókát viselt-e, vagy sem."

Montoya félig felemelte a kezét, mintha meg akarná fogni Tessa haját. A lány elmosolyodott, és hátradobta a tincset. "Hát ez a baj, ezredes. Nem úgy nézett rá, mint ahogy egy nő nézett volna rá." Csípőre tette a kezét, és szembe fordult az ezredessel. "Az előbb hízelgett, amikor azt mondta, én lehetnék a Királynő. Nos, én lehetnék a Királynő! Megvan a magamhoz való eszem. Jól lovagolok. Lőni is tanultam a cigányok között, és egyedül vezetek egy egész gazdaságot." Mindezt a lehető legkomolyabb arckifejezéssel mondta, majd elvette kezét a csípőjéről, és bal mutatóujját játékosan az ezredes mellének szegezte, és huncutul elmosolyodott. "Volna miért aggódnia. Ha én lennék a Királynő, ezredes, már én lennék itt a parancsnok, és maga... a titkárom," hátraszegte a fejét, és vidáman felnevetett.

"Azt kell mondanom, kisasszony, maga lenne a legcsinosabb parancsnok, akit valaha láttam," mosolygott halványan Montoya. Kinyújtotta balját, és megfogta a lány jobb kezét, és finoman felemelte. Mielőtt megcsókolta volna, ujjai között tartotta egy pillanatig, és így szólt. "Habár meg kell ígérnie, hogy sort kerítünk arra, hogy megvitassuk mi a különbség az ön és az én elméletem között, a Királynőt illetően. Most viszont vissza kell térnem jelenlegi feladatomhoz."

Montoya könnyed meghajlással kezet csókolt. Ahogy előrehajolt, Tessa látta, hogy haja csapzott az izzadságtól. Majd az ezredes elfordult, és az emberek felé indult. A lány azt fontolgatta, vajon sikerült-e eloszlatnia Montoya tekintetéből a gyanú szikráit. Mert az teljesen nyilvánvaló volt, hogy Montoya gyanakodott rá. Tessa a kocsi felé fordult, de a mozdulat közepén megdermedt. Rádöbbent, hogy a kézcsók közben Montoya kihasználta az alkalmat, hogy olyat tegyen, amire a lány az elsők között figyelmeztették az Escorialban! Amikor ajkához emelte a kezét, szándékosan úgy tartotta, hogy izzadt homloka a lány melléhez érjen!

Tessa megperdült, az ágyú felé nézett. Montoya megtorpant, és a válla felett visszanézett. Amikor pillantásuk találkozott, a férfi szélesen elmosolyodott, mielőtt elfordult, és tovább folytatta útját az ágyú felé.

"A fenébe!" átkozódott Tessa hangosan. Mellén érezte Montoya verejtékének nedvességét. Szándékosan lassú, nyugodt mozdulattal fordult a kocsi felé, és lopva körülnézett, hogy látta-e még valaki ezt a kis közjátékot. Az ezredes viselkedésén gondolkodott. Montoya aligha engedte volna meg magának ezt a fesztelen gesztust, hacsak nincs komolyan meggyőződve róla, hogy ő a Királynő.

A kocsinál Gaspar éppen befejezte az ebédet, amit Vera hozott neki egy kosárban. Megtörölgette ajkait egy szalvétával, Tessához fordult. "Tessa, éppen most mondtam Verának, hogy Montoya késő estig folytatni akarja a gyakorlatozást. Visszavinné az én kis virágszálamat a városba?"

"Hát persze, Gaspar. És megígérem, hogy Marta és én később visszajövünk, és hozunk valami finomat vacsorára."

Mindhárman az éppen visszatérő M. d'Retenu felé fordultak. Marta lesiklott a ló hátáról, és a francia, miután barátságosan feléjük intett, megsarkantyúzta a hátasát, és arrafelé indult, ahol emberei gyülekeztek.

Marta odaért hozzájuk. "Marta, azt hiszem, vissza kell mennünk a városba, hogy vacsorát készítsünk az embereknek," mondta Tessa.

"Igen, mennünk kell," felelte Marta. M. d'Retenu felé bólintott, "Azt mondta, egész éjszaka itt lesznek."

Vera búcsúzóul hosszan megcsókolta Gaspart. "Ne aggódj, kedvesem, tudok vigyázni magamra," mondta Gaspar, amikor Vera végül elengedte.

Vera játékosan megveregette a karját. "Hát persze." Tessához fordult. "Menjünk, kedvesem. Hagyjuk a férfiakat tovább játszadozni."

A három nő felkapaszkodott a kocsira. "Tessa, úgy tűnik, a doktornak egyedül kell visszajutnia a városba," mondta Vera.

"Szerintem még itt lesz este, mikor visszajövünk," válaszolta Tessa, és felkapta a gyeplőt.

Vera integetett Gasparnak, amikor elindultak, majd Martához fordult, "Marta, beszélsz franciául?"

Nagyjából ugyanebben az időben, Monterrey partjait elhagyva, két hajó tartott és dél-délnyugatra. Jó egy mérföldnyi távolságot tartottak egymástól. A feltámadó szélben mindkét vitorlás jobbra fordult. Az egyik, a 22 ágyús Barracuda francia zászló alatt hajózott, Paul Voler vezénylete alatt. A másik hajó legénysége amerikai volt, a Sea Harvest 18 ágyúval volt felszerelve, kapitányát Alex Hipplewaite-nek hívták. Mindketten harcedzett tengerészek voltak, Voler a napóleoni háborúk alatt, Hipplewaite pedig az 1812-es Amerikai-Brit háború alatt szerezte meg tapasztalatát.

A két kapitány Jamaicán találkozott. Voler, a szigorú tengerészkapitány, aki még mindig a francia haditengerészet előírásai szerint vezette a hajóját, és Hipplewaite, az iszákos tengeri medve, aki félelmetes harcos volt. Laza szövetséget alkottak, melyből mindkét hajó legénysége hasznot húzott. Voler volt a magasabb termetű kettejük közül, és vékony maradt. Gondosan tisztán tartott egyenruhája már foszladozni kezdett a kézelőjénél, éppúgy ahogy civilizáció máza kezdett lekopni tulajdonosáról, a kalózévek alatt. Hipplewaite, aki zömök volt és testes, el tudta rejteni barbár szokásait, ha a szükség úgy hozta, de különben vajmi keveset törődött a külsejével, mióta kirúgták az Amerikai Tengerészettől.

Jamaikán találkoztak egy Forster nevű amerikaival, aki De Bouchard kapitánnyal hajózott, amikor végigrabolták Kalifornia partjait 1818-ban. A könnyű zsákmány reményében, a kapitányok úgy döntöttek, megkockáztatnak egy utat a Csendes-óceánon keresztül. Voler terve az volt, hogy a befolyó haszonból vásárol egy ültetvényt, valahol a Karib-tengeren. Hipplewaite-nek persze nem voltak ilyen tervei a békés öregkorról. Biztosak voltak benne, hogy mindkét hajó, és ami még fontosabb, mindkét legénység, akiket huszonöt-huszonöt frissen toborzott újonccal egészítették ki, képes lesz úrrá lenni mindazokon a nehézségeken, amit a Csendes-óceán átszelése támaszt ellenük. És ha mégis erősebb hajóval akadnának össze, józan megfontolás alapján még mindig visszavonulhatnak, másik prédát keresve maguknak.

Voler kapitány, mint a tapasztaltabb kettejük közül, vezette őket Jamaikától. Az út több hónapig tartott, amíg elérték Kaliforniát. Hogy ne keltsenek gyanút, a két hajó három nap eltéréssel futott be San Diegóba, hogy kikémleljék a helyi védelmi erőket. Nagyon elégedettek voltak a látottakkal. Mindkét kapitány egyetértett abban, hogy a legfontosabb megszerzendő információ az, hogy mikor szállítják az adót Monterreybe. Ehhez akarták időzíteni a támadás időpontját, hogy az Alkirály kincstára éppen tele legyen csengő aranyakkal. Számos alkalommal partra tették spanyolul tudó embereiket, hogy minél többet megtudjanak a part menti települések védelméről. Monterrey előtti támadás előtt, a spanyolul legjobban beszélő kém három napot töltött a városban, hogy minél többet megtudjon a város kocsmáiban lebzselő katonáktól, akiknek nyelvét könnyű volt megoldani pár kupa borral.

A Monterrey ellen intézett támadásuk éppoly sikeres volt, mint ahogy eltervezték. Az Alkirály által begyűjtött adók megszerzésén kívül, sikerült magát az Alkirályt, és szárnysegédjét, Orvantes ezredest is foglyul ejteniük, amikor azok délre próbáltak menekülni. Voler kapitány előrelátóan az Alkirály levelezésére is rátette a kezét. Az volt a tervük, hogy busás váltságdíjat kérnek a két fogolyért.

Voler kapitány messze nem volt megelégedve szövetségesei viselkedésével. Hipplewaite kapitány iszákossága, és emberei hozzá nem értése már útjuk során lelassította őket. Mielőtt elhagyták Monterreyt, a Sea Harvest legénysége, ivóvíz és élelem berakodása helyett, még egyszer utoljára a partra özönlött, hogy végigharácsolja a várost, pénzzé tehető értékek, és nők után kutatva. Az előbbiből találtak egy keveset, az utóbbiból semmit, ahogy a partraszállás napja óta minden próbálkozásukkor ez történt. Amikor végül kihajóztak, Voler tisztában volt vele, hogy Hipplewaite sem a víz-, sem pedig az élemiszerkészletet sem töltötte fel teljesen. Voler kapitány tudta, hogy Hipplewaite azért nem fordított nagyobb figyelmet erre, mert végig partközelben fognak hajózni, és így nem volt értelme teljesen feltölteni a hajó tartalékait.

Voler kapitány elküldte váltágdíj-követelését Estevan kapitánynak. Mikor Estevan késlekedett a válasszal, Voler vitorlát bontott, és Hipplewaite-et is meggyőzte, hogy ne késlekedjenek, hiszen a városból elmenekült emberek hírét vihették a rajtaütésnek a part mentén.

A Barracuda kapitánya távcsövén keresztül szemlélte a másik hajót. A Sea Harvest jól tartotta az iramot aznap. Talán Hipplewaite nem itta le magát annyira előző este, mint általában, így most ügyelni tudott az embereire, gondolta Voler, amíg azt figyelte, hogyan veszi beljebb a vitorlákat az amerikai hajó legénysége.

Traduct hadnagy, a spanyol tolmács és kém megjelenése szakította félbe Voler gondolatait. "Kapitány úr, azt hiszem, meg kellene hallgatnia a foglyok mondanivalóját," jelentette Traduct hadnagy.

"Mondtam, hogy mondd meg nekik, egy későbbi időpontban kiválthatják őket," válaszolta Voler kapitány.

"Igen uram, de a spanyol ezredes nem hagyta, hogy belekezdjek a mondandómba. Szinte belém fojtotta a szót, ahogy elkezdte magyarázni, hogy álljunk meg az egyik délre eső városkánál, akik ki tudnák fizetni a váltságdíjat. Amikor az ezredes befejezte, az Alkirály is elmondta ugyanazt. Kettejük közül nyilvánvaló, hogy az ezredesé az igazi hatalom."

"Az egyik falu ki tudná fizetni a váltságdíjat? Hogy lehet az? Forster térképe szerint, nincsenek is falvak ezen a partszakaszon," jegyezte meg Voler.

"Ott kell lennie, vagy azóta épült, mióta Forster itt járt. Mindenesetre, az ezredes azt mondta, hogy ők még nem szolgáltatták be az adót," válaszolta Traduct hadnagy.

"Menj, és nézd át azokat a papírokat, amiket az alkirály irodájában zsákmányoltunk. Azokból megtudhatjuk, igaz-e amit állítanak," utasította a kapitány.

Traduct hadnagy bólintott, és haladéktalanul a hátsó kabin felé indult.

Voler kapitány utánaszólt, "Hadnagy, mi is volt kisváros neve?"

"Santa Helena."

Órákkal később, Orvantes ezredest és az Alkirályt felkísérték Voler kapitány kabinjába. Mindketten borostásak és törődöttek voltak, ruhájuk gyűrött és piszkos, miután már napokat töltöttek az egyik raktárhelyiségbe zárva. Kabátjaik, csakúgy, mint személyes tárgyaik már fogvatartóik tulajdonába vándoroltak. Traduct hadnagynak igaza volt. Kettejük közül az ezredes volt vezető egyéniség, aki befolyása alá vonta az Alkirályt, legalábbis Voler kapitány is így látta, ahogy figyelte őket. Voler vetett egy pillantást Hipplewaite felé, aki az egyik félreeső polcnak támaszkodott. Az amerikai kapitány spanyoltudása elég volt ahhoz, követni tudja a párbeszédet, és a két férfi már úgyis megbeszélte, mit fognak tenni.

"Oldozzák el őket," utasította Voler a matrózokat, akik felkísérték a foglyokat.

Megvárta, amíg teljesítik a parancsát, és a kötelek lekerültek a spanyolok kezeiről. "Kérem, foglaljanak helyet," mondta spanyolul, mivel elfogadhatóan beszélte a nyelvet.

Amikor leültek, intett egyik emberének, aki egy-egy pohár bort tett eléjük az asztalra. Az Alkirály egyetlen korttyal majdnem a felét leküldte az italnak. Az ezredes nem nyúlt a pohárhoz, szemei a kabint fürkészték.

Valóban, gondolta Voler, Orvantest figyelve, 'Te' vagy az az ember, akire figyelnem kell.

Voler kapitány megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára az Alkirály figyelmét. Abban biztos volt, hogy Orvantes már figyel. "A hadnagyom megerősítette a történetüket, uraim. Tehát ez a Santa Helena nevű város még nem küldte el az adót. Biztosak benne, hogy megvannak a forrásaik a váltságdíj kifizetésére?" kérdezte.

"Van pénzük, kapitány. Emiatt nem kell aggódnia. A parancsnok egy fukar gazember, aki mindig késik az adóval, és valami nőre hivatkozik, aki kirabolja az adószedőit," válaszolta gyorsan az Alkirály.

"Akkor hogy tudnának fizetni? Ha megállunk hogy tárgyaljunk egy emberrel, akinek talán nincs is elég pénze a váltságdíjra, az túl sokáig tarthat, és a másik célpontunkat, Los Angelest közben figyelmeztethetik a jöttünkre. Ez terve, Alkirály? Hogy hátráltasson minket?" kérdezte élesen Voler kapitány.

"Nem, nem," hebegte az Alkirály. "Montoya fizetni fog. Elő fogja teremtetni a váltságdíjat a nemesekkel, amennyiben szükséges. Utasítani fogom rá, hogy tegye meg," fejezte be az Alkirály határozottan, és Orvantesre sandított, hogy helyesli-e.

Voler kapitány is Orvantesre pillantott. "Nos, ezredes, alátámasztja, amit az Alkirály mondott?"

"Éppoly jól tudja, mint én, hogy nem garantálhatok semmit. Belenyugszom, hogy fogságban maradok addig, amíg vissza nem tér Monterreybe. Biztos vagyok benne, hogy Estevan kapitány addigra előteremti a váltságdíjat."

"Az a kapitány, aki nem küldte el a megbeszélt időpontra a pénzt, inkább hagyta, hogy önök továbbra is itt raboskodjanak? Talán a becsvágyó kapitány előléptetést remél, ha az ezredese nem térne vissza," Voler kapitány felnevetett, ahogy látta Orvantes arckifejezését. Megjegyzése az ezredes elevenébe talált.

"Montoya azt fogja tenni, amit parancsolok," mondta gyorsan az Alkirály. "Nem merészelheti megszegni az utasításomat."

Voler látta, hogy Orvantes halványan elmosolyodik. "Egyetértek, kapitány. Montoya nem fogja megtagadni az Alkirály parancsát," mondta az ezredes lassan. "Bár azt gondolom, hogy az emberei, akiket a váltságdíj követelésével küld hozzá, jobban teszik, ha nyilvánosan adják át neki, vagy legalább több Don jelenlétében. Egyébként," most Orvantes engedett meg magának egy széles mosolyt, "Montoya esetleg elveszítené a levelet, amibe leírják a követeléseket, vagy tréfának veszi az egészet, és visszaküldi az embereit, kapitány."

Hipplewaite harsogó nevetésben tört ki. "Ez úgy hangzott, mintha ismerné a fickót."

Az Alkirály felugrott, és Hipplewaite felé fordult. "Azt fogja tenni, amit én mondok neki!"

Voler figyelte, amíg az ezredes visszahúzta az Alkirályt a székére. "Montoyának és nekem, volt némi nézeteltérésünk a múltban, de ahogy mondtam, az embereinek mindössze meg kell róla bizonyosodnia, hogy az Alkirály parancsa célba ér," mondta Orvantes csendesen.

"Engem meggyőzött," Mondta Hipplewaite hangosan, és Voler kapitány mellé lépett.

"Jó," mondta az Alkirály. "Nagyon egyértelműen fogom leírni a parancsaimat."

"Éppen ellenkezőleg, Alkirály, nincs szükség a parancsaira," válaszolta csendesen Voler.

"Hogy érti ezt," hebegte az Alkirály, tekintete először Volerre, majd Orvantesre repkedett.

"Úgy érti, hogy már eldöntöttük, így is, úgy is kiraboljuk a várost, mielőtt folytatjuk utunkat a part mentén. Talán majd Los Angelesben kiváltják, de az is lehet, hogy nem," válaszolta Hipplewaite.

Az Alkirály felpattant, először Orvantesre, majd Volerra nézett. "Ez... ez... Tiltakozom az ilyen viselkedés ellen, uraim," dadogta. "Mint magas rangú hivatalnoknak, vannak bizonyos jogaim."

"Tehát nyamvadt bábú," Hipplewaite félbeszakította, fenyegetően az Alkirály elé lépve. "Szerencsés vagy, hogy nem öllek meg itt nyomban, és tűzlek horogra, haleledelnek."

Az Alkirály székébe roskadt. Hipplewaite durván a vállára csapott. "Szerencsés fickó, barátom, hogy Voler kapitány úgy gondolja, élve több hasznukat vesszük. Különben egy üres hordóra kötözve a tengerbe dobatnám, hogy az embereim gyakorolhassák a célbalövést," röhögött harsányan a kalóz.

Voler a foglyok felé intett. "Kötözzék meg őket, és dobják vissza a lyukba."

Ahogy a tengerészek feléjük indultak, Orvantes felállt, egy hajtásra kiitta a bort, és hagyta, hogy megkötözzék. Az Alkirály megpróbált ellenállni, de olyan könnyen elbántak vele, hogy újabb nevetést csalt elő Hipplewaite-ből. A matrózok is röhögtek, és kilódították az Alkirályt a kabinból. Amikor Orvantessel is ezt akarták tenni, lerázta őket, és így szólt Volerhez, "Kapitány, várni fogom a napot, amikor egy másik szellemes eszmecserét fogunk lebonyolítani, a kardjaink pengéi fölött."

Ezt a kijelentést Hipplewaite újabb orkánszerű nevetése jutalmazta, és Voler is elmosolyodott. "Az igen rövid beszélgetés lesz, ezredes," válaszolta Voler, mielőtt Traduct durván kilódította volna a fülkéből.

Hipplewaite még mindig kuncogott, amikor Volerhez leült az asztalhoz, Voler mellé. "A két hülye. Már értem, miért küldték őket ide, az isten háta mögé Spanyolországból."

"Igaz, bár azt hiszem, sűrűn tekingetnék a hátam mögé, ha Orvantes a barátom lenne," csatlakozott hozzá Voler nevetve.

Hipplewaite elkomolyodott. "Gondolod, holnap reggelre elérjük a város partjait?"

"Igen. Délről közelítjük meg, az éj leple alatt, és előreküldjük Traduct hadnagyot, hogy bejuthasson a városba. Ha menekülnének, akkor bizonyára délre indulnak, és Traduct figyelmeztethet minket."

"Jó. Amíg ezt teszed, addig én előresietek az embereimmel, és hajnalban partra teszem őket. Te pedig követsz minket. Milyen messze van a város a parttól?" kérdezte Hipplewaite.

"A térkép szerint, amit Monterreyben találtunk, úgy öt-tízmérföldnyire. Jobb lesz, ha legénységed ma este nem issza le magát a sárga földig, különben holnap kifáradnak a hosszú gyaloglás alatt," ugratta társát Voler nevetve.

Hipplewaite harsogva felröhögött, válaszul. "Jó, akkor visszamegyek a Sea Harvest-re, és követjük a hajódat. Ne feledd, ha holnap túl sokat piszmogtok Traduct-tal, az embereim az összes zsákmányt elhappolják a legénységed orra elől," azzal a testes kalóz felállt, hogy távozzon.

"Igen, de bármi történjen is, holnap este már Los Angeles felé hajózunk," felelte Voler, és az amerikai után indult.

Alejandro lassú mozdulatokkal simogatta lovát, a hajnali szürkületben. Örült, hogy két órával azelőtt felébredt, amikor Grisham kapitány fellovagolt a hírrel, hogy az északi őrség nem látott semmi gyanúsat. Ahogy a keleti égbolt világosodni kezdett, félretette a kefét, és a vele őrségben levő katonához lépett, hogy felébressze. Amíg a katona felült és félredobta a takaróját, Alejandro a tengert figyelte, észak felé. A hajnali derengésben körülbelül öt mérföldre látott el, de nem volt semmi rendkívüli a látványban. Majd délre pillantott, és megdermedt a látványtól. "Hajó!" kiáltotta, és a tengerre mutatott.

A katona felugrott, hogy lássa, mit mutat a fiú. "A kalózok!"

Alejandro a lovához ugrott, de ahogy Montoya szavai eszébe jutottak, megtorpant. Felkapta a katona távcsövét, és a hajóra irányította. A vitorlás kétmérföldnyire lehetett a parttól, és egyenesen az öböl felé tartott, ahol az angol hajó is kikötött. Alejandro tovább pásztázott a távcsővel, és végül észrevett valamit, ami alig volt kivehető a látóhatár szélén, kicsit délebbre, mint a másik hajó. Várt és figyelt. A katona sürgetni kezdte, hogy induljon már, és Montoya szavaira figyelmeztette. Alejandro a távoli pontra mutatott. "Az bizonyára egy másik hajó," mondta.

A katona átvette a távcsövet. "Igen," mondta. "Ketten vannak. Vágtass, fiú!"

Alejandro a lova felé fordult....

Montoya ezredes éppen befejezte a borotválkozást, gyertyafénynél, a sátrában. Hamar hozzászokott a tábori élethez. Keményen végigdolgozták a tegnapi napot, és még az éjszaka jó részét is. Megengedte, hogy a férfiak gyakoroljanak a muskétákkal, de az ágyút nem engedte elsütni. Felvette a kabátját, és elfújta a gyertyát, és kibújt sátrából. Körülhordozta tekintetét a hajnali szürkületbe burkolózó, rögtönzött táboron és a tegnapi megpróbáltatások után még mélyen alvó embereken. Észrevette, M. d'Retenu közeledik a lovasok táborhelye felől. Montoya a legközelebbi szekérhez ment, átlépegetve az alvó embereken. Talált egy csészét, és némi hideg, édes kávét öntött magának. A nap bármelyik pillanatban felbukkanhat a hegyek mögül, gondolta, ahogy belekortyolt a kávéba.

M. d'Retenu felé bólintott, amikor az odaért, és öntött magának egy csészével. A francia nekidőlt a szekérnek, és dél felé pillantott, a lovak kötéllel határolt karámja felé, és ivott egy kortyot. Egyikük sem szólt egy szót sem.

Montoya ezredes is a lovak felé fordult. Észrevette, hogy lovaik feje dél felé fordult. Ekkor M. d'Retenu ellökte magát a szekértől, felemelte karját, és dél felé mutatott. Tekintetével követve a kinyújtott kart, az ezredes először nem látott semmit. Majd hirtelen észrevette. Egy lovas vágtatott feléjük, nagy sebességgel!

Montoya várt, amíg d'Retenu a karám felé indult, és intett a lovasnak. Az újonnan érkezett hirtelen a karám felé rántotta a lova fejét, megállította a hátasát, és leugrott róla. Alejandro.
Visszafordult a szekér felé. A nap éppen felbukkant a hegyek mögül. Összehúzott szemmel felpillantott rá, és egyetlen korttyal leküldte a maradék kávét....
 

5. fejezet

Hipplewaite kiugrott a csónakból. Emberei azonnal visszatolták a járművet a habokra, hogy partra szállítson még egy rakomány felfegyverzett kalózt. Figyelte, ahogy két kisebb csónak is kiköt a fövenyen. "Mozgás, fiúk!" kiáltotta feléjük. "Minél hamarabb elérjük a várost, annál hamarabb érünk vissza a hajóra, és folytatjuk tovább az utunkat."

A férfiak felkapták szavát, és egymást biztatták a gazdag zsákmány, ital és nők emlegetésével. Hipplewaite visszanézett a Barracudára, ami éppen most érkezett az öbölbe, már bevont fővitorlákkal. Egy óra előnyük lehetett Voler embereivel szemben, most pedig nemsokára utolérik őket. Sietve elindult a szárazföld belseje felé, embereivel a sarkában.

Hipplewaite hasonló öltözéket viselt, mint emberei. Széles övébe két pisztolyt tűzött, és egy kétélű bárdot lóbált a baljában. A kalózok közül sokan muskétákat is hoztak. Ők biztosították az utat. Sokuknál balta volt, főleg azoknál, akik szerettek közelről ölni.

Voler kapitány parancsot adott a horgony leengedésére. 100 méterre, északra voltak a Sea Harvest-től. Leengedték a csónakokat. Emberei gyorsan és összehangoltan dolgoztak, mert tudták, Hipplewaite emberei már a parton vannak, és nem akarták, hogy minden zsákmány az övék legyen. Voler hagyta őket, had siessenek előre, amíg partot nem értek, kényelmes tempóban követve őket.

Egy mérföldnyire a parttól érte utol embereit, akik a rohanástól kifulladva pihegtek. Éppen azt magyarázta nekik, hogy egy lassabb, egyenletes tempót vegyenek fel, és maradjanak együtt, amikor elszórt puskalövések hangját hozta feléjük a szél. Korábbi tervét feledve, odakiáltott az embereinek hogy kövessék, és a hangok irányába rohant.

Mielőtt még elérték volna az előttük magasodó domb tetejét, újabb sortűz hangját hallották. Voler megálljt kiáltott az élen haladóknak. Óvatosan, egymást fedezve, végül megközelítették a tetőt, hogy megnézzék, mi történt a többiekkel. Nyugalmat parancsolt embereinek, míg elővette távcsövét, hogy pontosan megnézze, mi is történik. A hangok alapján társaik szervezett ellenállásba ütközhettek, és itt, hajóiktól távol, ők is könnyen sebezhetőek voltak.

A harmadik sortűz okozta füst elárulta neki a védők hollétét. Alig háromnegyed mérföldnyire voltak tőle, a következő hegy oldalán állították fel állásaikat. Hipplewaite emberei fejvesztve rohangáltak odalent a völgyben. Néhányan Voler emberei közül a segítségükre akartak sietni, de parancsnokuk gyorsan leintette őket. Csapdát gyanított, és ez lehűtötte az embereit is. A csapat felét Voler kapitány visszarendelte a partra, hogy indulásra készen tartsák a csónakokat, és figyelmeztessék a hajókat. Néhány emberét előreküldte, hogy próbálják visszavonulásra bírni a völgyben levőket, bár nem bízott benne, hogy az indulatos Hipplewaite hallgat a szavára.

Igaza volt. Hipplewaite inkább összeszedte embereit egy újabb rohamra. Voler a távcsövén keresztül látta, hogy a védők három sorba rendeződnek, és az első sorban álló, megközelítőleg negyven ember letérdel. A sor szélén álló egyenruhás katonatiszt kivont karddal vezényelte civil és egyenruhás alakokból felsorakozott vonalat.

A védők szinte eltűntek fegyvereik füstjében. Ahogy a szél eloszlatta a füstöt, látták, hogy az első sor villámgyorsan visszahúzódott a második mögé. Most ez a sor térdelt le. Elszórt muskéta és pisztolytűz érkezett Hipplewaite embereitől, ahogy újratöltöttek. Voler a harmadik védvonalra állította a távcsövet. Látta, hogy az emberek éppen újratöltik fegyvereiket. Ahogy a távcsővel a mögöttük levő területet pásztázta, egy pillanatra megfagyott ereiben a vér. Lovasok! Míg figyelte őket, hallotta a második sortüzet. Három lovast látott, melyből kettő éppen elvágtatott a hegygerinc mögé. A harmadik ott maradt, és kivonta a kardját.

Felugrott. "Lovasság! Lovasságuk is van! Vissza a hajóhoz! Most!", kiáltotta, megfordult, és elindult a part felé, éppen akkor, amikor a harmadik sortűz is eldördült, elvegyülve egy ágyú eltéveszthetetlen hangjával. Ez szárnyakat adott embereinek, akik meg sem álltak biztonságot adó hajójukig. Néhányan még kardjukat is elhagyták menekülés közben.

Alig érték el a hajót, amikor a lovasok feltűntek a parton. A Barracuda elsütötte ágyúit, hogy elriassza őket. A Barracuda legénysége közül néhányan áteveztek Hipplewaite hajójára, hogy segítsenek felhúzni a Sea Harvest horgonyát. Mindkét hajó eltávolodott a parttól. Néhány órával később, amikor a Sea Harvest legénységének még mindig nem látták nyomát a parton, Voler tudta, hogy Hipplewaite és emberei vagy meghaltak, vagy legalábbis fogságba estek. A Sea Harvest rangidős tisztje üzenetet küldött, hogy legalább száz embert veszítettek. Volernek mindössze tizenöt embere hiányzott. Azok, akiket Hipplewaite után küldött.

Voler dühe nem csillapodott. Bosszút akart állni azokon, akik tőrbecsalták őket. Ágyúlövésnyi távolságban maradt a parttól, és várta, hátha mégis felbukkan valaki, akinek sikerült elszöknie. De napnyugtáig senki sem érkezett.

Az éj közepén, Traduct és emberei megérkeztek a városból, ahova kémkedni küldték őket. Jó híreket hoztak. Hipplewaite élt, hatvan emberével együtt tartották fogva a városban.

Voler azon törte a fejét, hogyan szabadíthatná ki őket.

Kellemes reggel köszöntött Santa Helenára. Az őrszemek jelentették, hogy a két vitorlások még nem hagyták el a partokat. A város örömmámorban úszott. Az ezredes terve működött, és leszámoltak a kalózokkal.

A nemesek éjszaka megbeszélték egymás között, hogy arra kérik Montoyát, kössön egyezséget a kalózokkal, miszerint elengedik a kalózvezért és embereit, cserébe a Monterreyből elrabolt kincsekért. Hajnalban küldöttséget menesztettek az ezredeshez az ötletükkel. Grisham kapitány hangosan felröhögött a javaslat hallatán. Montoya udvariasan elmosolyodott, majd így válaszolt. "Ezek az emberek nem olyanok, akik vesztesként eloldalognának partjainkról. Attól tartok, ha elengedjük őket, véres bosszút állnának, bármire is esküdtek meg korábban."

Kilenc óra körül, Montoya lelovagolt a partra. A parti őrszemek jelentették, hogy fehér zászlóval felszerelt csónak közeledik a parthoz. Az ezredes Grisham kapitányhoz, és Don Gasparhoz lépett, akik a víz szélén várakoztak. "Jó reggelt, uraim. Don Gaspar, még egyszer köszönöm a tegnapi csatában nyújtott segítségét. Nagyszerűen irányította az ágyú legénységét." Mondta, és Gaspart figyelte, aki megpróbálta elrejteni vigyorát.

"A csónak mindjárt partot ért, ezredes," mondta Grisham, a föveny egy pontjára mutatva.

Montoya odapillantott, majd Grishamhoz fordult. "Tartsa távol az embereket, kapitány. Csak a nemesek jöhetnek ide." Don Gasparhoz fordult. "Kérem, jöjjön velem."

Mindketten a víz felé tartottak. Montoya elővette a kendőjét, és meglengette a feje fölött. Az evezősök feléjük fordították a csónakot. Amíg vártak, több nemes is érkezett hozzájuk. Tessa is közöttük volt. Montoya megállította, és megkérte őket, hogy pár méterrel arrébb, csendben várakozzanak, hogy még véletlenül se adjanak információkat a kalózoknak, amíg tárgyalnak. Grisham előrement parthoz, hogy ott fogadja a rablókat, akik éppen kikászálódtak a csónakból. Az egyik briganti egy csáklyát tartott, amire egy fehér kendőt kötöztek. Montoya felé tartottak.

"Traduct hadnagy vagyok," mutatkozott be az egyik, választékos spanyol nyelven. "Azért jöttem, hogy fogságba esett embereink kiváltásáról tárgyaljunk."

"Nem hinném, hogy teljesítjük a kérésüket, hadnagy," válaszolta Montoya csendesen. "Figyelmeztettük a part menti településeket. Hamarosan elindul a vadászat. Az önök helyében, én sürgősen elhagynám Amerika partjait, és meg sem állnék Európáig."

"Számos foglyunk van a fedélzeten, akiket még Monterreyben ejtettünk. Talán kicserélhetnénk őket," válaszolta Traduct udvariasan.

"Nem fogjuk szabadon bocsátani az embereiket azért, hogy azután megint rajtunk üssenek, ahogy alkalmuk nyílik rá."

"Biztosíthatom, hogy semmi ilyen nem fog történni, ezredes. Ahogy ön is rámutatott, az idő most nem nekünk dolgozik."

"Bocsássa meg, de nem hiszek egy kalóz szavának"

"Nincs okunk maradni, miután elengedik az embereinket. A szavamat adom, hogy azonnal elhajózunk."

Montoya Traduct-ra mosolygott, és várt. Végül ezt mondta, "Sajnálom, de nem adhatok engedélyt a foglyok szabadon bocsátására. Kalifornia ítélőszéke elé kell állniuk, és számot adniuk tetteikről. Nem fogom őket elengedni csak azért, mert van néhány foglyuk a fedélzeten." Montoya gyanakodva figyelte a hadnagy arcán elömlő vigyort.

Most Traduct várt ki a válasszal. "Tökéletesen megértem az álláspontját, ezredes. Mint katonának, ezt kell tennie," azzal a csónak felé fordult, és intett az egyik kezével.

A csónakban ülők egy összekötözött alakot emeltek fel. Egy férfi volt, zsákkal a fején. Gaspar szólni akart, de Montoya egy kézmozdulattal megállította. Traduct hadnagyra pillantva, az ezredes így szólt, "Látom, hoztak bizonyítékot, hogy csakugyan ejtettek foglyokat. Sajnos, csak az idejüket vesztegették. Nem fogom elengedni a kalózokat."

"És ha parancsot kapna rá, ezredes?" kérdezte Traduct.

Volt valami a hangjában, ami óvatosságra intette Montoyát. "Figyelmen kívül hagynám, hadnagy."

"Még Orvantes ezredes parancsát is? Mosolygott Traduct. "Ő az ön feljebbvalója, vagy nem?"

Montoya közömbös álarca mögött száguldottak a gondolatai. Bizonyára elkapták Orvantest Monterreyben. Ez kellemes gondolat volt. Ha ez az ember a csónakban mégsem Orvantes, akkor véget tud vetni a beszélgetésnek, és visszaküldeni a martalócokat a hajóra, gondolta végül. Mosolyogva így szólt, "Orvantes ezredes. Nem, azt hiszem, ő már régebben elhagyta Monterreyt. Talán egy férfi, hogy az életét mentse, kiadta magát neki."

"Igen, talán igaza van, ezredes. Ezért küldte a kapitányom ezt az embert." Traduct intett, mire az emberei levették a zsákot a fogoly fejéről. Visszafordult, hogy lássa Montoya arcát, amikor felpeckelt szájú fogolyban az felismeri az Alkirályt.

Montoya szemei kitágultak egy pillanatra, de ez volt minden reakció, amit mutatott. Don Gaspar, és azok, akik felismerték, az Alkirály nevét kiáltották, aki betömött szája ellenére megpróbált válaszolni valamit.

Montoya a nemesekre pillantott, majd újra Traduct hadnagyra. "Kérem, adjon egy percet, hadnagy," kérte. Montoya Don Gasparhoz lépett, majd együtt átmentek a nemesek csoportjához, a kalózok hallótávolságán kívülre.

"Meg kell adnia, amit kérnek, ezredes," mondta az egyik Don. "Az ott az Alkirály. Meg kell őt mentenünk." Két másik nemes csatlakozott a véleményhez. Montoya felemelte a kezét, hogy lecsendesítse őket. "Hatvan kalóz van a fogságunkban, akik égnek a vágytól, hogy felégessék házainkat, megbecstelenítsék asszonyainkat, elrabolják értékeinket. Ki garantálja önök közül, hogy a kalózok nem térnek vissza, ha elengedjük őket?" szünetet tartott, mintha a válaszra várna. "Nem tudok egyet érteni azzal, hogy engedjünk a kalózok követelésének."

"Hallotta, a szavukat adják, hogy elmennek, és soha nem térnek vissza," vetette közbe az egyik Don.

"Ugyanúgy partra tudnak küldeni még több embert, vagy akár ágyúkat is, az éj leple alatt, és máris képesek rá, hogy lerohanják városunkat," vágott vissza Montoya hevesen, berekesztve a további vitát. "Körültekintően kell eljárnunk, ügyelve városunk biztonságára. Látták a kalózokat, akiket elfogtunk? Olyanok akár az állatok. El akarják engedni őket, hogy újból ránk támadjanak? Nos, én nem."

"Az ezredesnek igaza van, biztosítékra van szükségünk," mondta Don Gaspar.

"Egyetértek Montoya ezredessel," szólalt fel Tessa. "A sebesült foglyok, akiket láttam, készek folytatni a harcot. Nem hihetünk nekik."

"Jól mondja, kisasszony," vetette közbe Grisham kapitány.

Újabb rövid megbeszélés következett, majd a Donok végül megállapodtak, hogy egyelőre nem kötnek üzletet a kalózokkal. Montoya megfordult, és visszatért Traduct hadnagyhoz. Közelebb lépett az Alkirályhoz, hogy jobban lássa. A férfi köteleinek feszült, és a szájába tömött rongy mögül fojtott hangok törtek elő. Montoya feléje bólintott, majd visszafordult Traducthoz. "Sajnálom, hadnagy, de komoly biztosíték nélkül, hogy emberei nem támadják meg a városunkat, ha elengedjük őket, visszaviheti az Alkirályt a hajóra. Talán Los Angeles lakói kiváltják a fogságból."

Montoya látta a kalóz meglepetését, ami elégedettséggel töltötte el. Az már kevésbé, hogy látta, az Alkirály homlokán kidagadnak az erek a dühtől a hallottak után. Két kalóznak kellett lefognia, hogy a csónakban maradjon.

Traduct hadnagy gyorsan összeszedte magát. Intett, és a zsák visszakerült az Alkirály fejére. "Elviszem az üzenetét a kapitányomnak."

Montoya elmosolyodott. Ezt a menetet ő nyerte. Elkísérte a hadnagyot a csónakhoz. "Kérem, emlékeztesse a kapitányát arra, hogy minél tovább marad ezen a parton, annál könnyebben a nyomára akadnak." Majd hátralépett, és figyelte, ahogy a tengerészek a hullámokra tolják a csónakot.

A többi nemes odasietett hozzá. "Ezredes, nem vagyok meggyőződve arról, hogy helyesen cselekedtünk," mondta egyikük.

"Szerintem igen," mondta Tessa. "Hatvan foglyunk van, de nem tudjuk, hányan maradtak még a hajókon. Azt hiszem, a veszély még nem múlt el."

Megjegyzése nyomán hangok emelkedtek, a nemesek egy része egyetértett, míg mások megpróbálták cáfolni az állítását. Tervek röpködtek a levegőben, védelmüket, és az Alkirály kiszabadítását illetően. Végül elhatározták, hogy húsz mérföldes körzetben őrszemeket küldenek végig a parton, nehogy a kalózok rajtuk üssenek.

Montoya napnyugtáig várt a kalózok válaszára, de az nem érkezett meg. Megelőzésképpen, az ezredes utasította Grisham kapitányt, hogy emberi mérföldenként gyújtsanak máglyát a parton, húsz-húsz mérföld hosszan a várostól északra és délre.

Másnap reggel jelentés érkezett, hogy csak egy hajó tartózkodik az öbölben, és az a part felé tart. Mikorra az ezredes a partra lovagolt a nemesek társaságában, a vitorlás már sok csónakot a vízre eresztett.
A csónakok a vitorlás mellett maradtak, kivéve egyet, ami fehér zászló alatt közeledett a parthoz. Ahogy tegnap, Montoya kendőjével jelzett nekik, és a víz széléhez sétált. Don Gaspar és Grisham csatlakozott hozzá.

Elsőként Traduct hadnagy ugrott a fövenyre, azután egy magas, egyenruhás férfi lépett a partra. Mindketten Montoya felé sétáltak.

Traduct hadnagy szólalt meg elsőként, "Montoya ezredes, engedje meg, hogy bemutassam Voler kapitányt."

Montoya biccentett, és így válaszolt, "Kapitány úr, engedje meg, hogy bemutassam Don Gaspar Hidalgót és Grisham kapitányt," két társa felé intett.

"Jó reggelt, uraim. Abban a reményben jöttem, hogy sikerül leküzdenünk a tárgyalások közben felmerült akadályokat," mondta Voler kapitány udvariasan.

"Ebben az esetben, halljuk az ajánlatát, kapitány," válaszolta Montoya.

"Ahogy szavaiból kivettem, biztosítékot szeretne, hogy miután elengedi a foglyokat, nem fogunk rajtaütni városukon. Ez érthető."

"Igaza van, kapitány. Bár jobb, ha tudja, hogy már elrejtettük városunk értékeit. Nincs értelme ránk pazarolni az idejét, melynek nincs éppen bővében, nem igaz?"

"Igaz, ezért is vagyok itt," válaszolta Voler.

"Mi az ajánlata?"

"Mint jóakaratom zálogát, ha ön is egyetért, itt hagyom önöknek az Alkirályt. Itt van a csónak aljában, sértetlenül, bár megkötözve," Voler a háta mögé mutatott, ahonnan emberei éppen kiemelték a csónakból a megkötözött alakot.

"Ilyen biztos benne, hogy elfogadjuk ezt a biztosítékot?"

"Hogy úgy mondjam, ez az egyetlen, egyben az utolsó ajánlatom."

"Ez majdnem fenyegetésként hangzott, kapitány."

"Csak ténymegállapítás, ezredes. Szeretné hallani az ajánlatomat?"

"Kérem, fejtse ki," felelte Montoya és látta, hogy Don Gaspar, Grisham és Traduct is közelebb húzódnak, hogy hallják, mit beszélnek.

"Mint mondtam, átadom önöknek az Alkirályt, mint jóakaratom zálogát. Orvantes ezredes egyelőre a foglyom marad. Itt hagyjuk azt a három csónakot, amit már vízre bocsátottunk, és elhajózunk. Nem hinném, hogy egyáltalán látni fogja a Barracudát valaha. Három nap múlva elengedi a foglyokat, akik a csónakkal kieveznek a tengerre, és én felszedem őket. Ezután elhajózunk, és elhagyjuk a partokat. Örökre megszabadul tőlünk."

"És ha mégis visszatér, hogy megtámadja a várost?"

"Ez igaz, ezredes. De mint ön is megjegyezte, az idő nem nekünk dolgozik. Három nap várakozás után, aligha fogom megkockáztatni, hogy tovább maradjak. Amint felszedjük az embereket, vitorlát bontunk."

"Engedje meg, hogy a nemesek elé tárjam indítványát" válaszolta Montoya.

"Tegye azt," mondta Voler. Elfordult, és Traduct hadnaggyal az oldalán a csónakhoz sétált.

Montoya figyelte, ahogy a zsák lekerül az Alkirály fejéről. Végül a nemesek felé fordult, és elindult feléjük. Észrevette, hogy Alvarado kisasszony és M. d'Retenu ma is eljött.

"M. d'Retenu hallott már Voler kapitányról?" kérdezte Montoya.

"Igen, ezredes. Attól tartok, igen. Még a háború elején történt. Igen sikeresen rabolta végig az egyiptomi partokat. Hírhedt volt a kegyetlenségéről. Ha nagyon rövid ideig is, Villeneuve tábornok kegyeltje volt, még Trafalgar előtt. Azután tett valamit, amivel kiesett a kegyeiből. Bár azt nem tudom, mi lehetett."

"Hihetünk a szavának?" kérdezte Gaspar.

"Attól tartok nem," válaszolta M. d'Retenu.
 

6. fejezet

"Erről nem szabad elfeledkeznünk. És most, felvázolnám, mi a kalózok ajánlata," Montoya röviden összefoglalta Voler szavait.

"Átadja nekünk az Alkirályt?" kérdezte az egyik Don. "Ezt el kell fogadnunk!"

A nemesek vitatkozni kezdtek. Többen támogatták az alkut, mint ahányan ellenezték. Montoya egy darabig hallgatta őket, majd felemelte a kezét, hogy szót kérjen. "Uraim, és hölgyem, ahogy hallom, legtöbben a javaslat elfogadása felé hajlanak. M. d'Retenu, kérem, mondjon véleményt."

"Ezredes, az első alkalommal sikerült meglepnünk őket. Legközelebb már nehezebb dolgunk lenne velük. Arra sem számíthatunk, hogy megkímélik a várost, mert már biztonságba helyezték az ott lakók értékeit. Ha visszatérnek, csak a hegyekbe menekülhetünk előlük. Viszont a kalózoknak is veszélyes ezeken a partokon maradni. Egy spanyol hajó, "ez gúnykacajt váltott ki a körülötte álló nemesekből, "vagy Mary Rose asszony bármikor rajtuk üthet. Véleményem szerint szorult helyzetben vannak. Végül, azokat a katonákat, akik a hatvan fogoly őrzését látják el, nem tudjuk a város védelmébe bevonni. Egyet értek az alkuval, de fel kell rá készülnünk, hogy visszatérhetnek. Jobb lesz, ha kiürítjük a várost."

A vita ismét fellángolt. Montoya egy darabig figyelte a véleményeket, majd így szólt, "Köszönöm uraim. Rendben. Elfogadjuk az alkut, de tovább figyeljük a partot." A nemesek egyetértően bólogattak.

Montoya megfordult, és Grisham és Gaspar társaságában, visszament a partra.

"Nos, ezredes, mi lesz?" lépett feléjük Voler.

"Most azonnal átadja nekünk az Alkirályt, ahogy mondta. Három nap múlva elengedjük a foglyokat, és útjukra bocsátjuk őket a csónakokon."

"És evezőket is kapnak, ezredes," mosolygott Voler.

"Evezőket is kapnak, kapitány," válaszolta Montoya pókerarccal.

"Megengedi, hogy Traduct hadnagy elmagyarázza a tervet a foglyoknak?"

"Igen. Természetesen Grisham hadnagy elkíséri, biztosítékul, hogy csak ennyit mondjon."

"Magától értetődik," válaszolta Voler.

"Akkor ezt megbeszéltük, ezredes," Voler Traduct felé intett, aki elvágta az Alkirály köteleit. Gaspar gyorsan odasietett, és kisegítette a férfit a csónakból. A nemesek köréjük sereglettek.

"Ahogy mondta kapitány, ezt megbeszéltük," ezzel Montoya elfordult a kalóztól.

"Várjon ezredes. Mi legyen Orvantes ezredessel?" szólt utána Voler.

Montoya visszafordult, és halványan elvigyorodott. "Ő az önök biztosítéka, hogy három nap múlva elengedjük a foglyokat. Bár, ahogy mondtam, szerintem Orvantes ezredes Monterreyben maradt. A fogoly a hajóján csak valami szélhámos lehet. Ha Los Angelesbe érnek, és valóban ő az, a város ki fogja őt váltani. Bár, mivel az őrizetére bízott várost kirabolták, és az Alkirályt foglyul ejtették, inkább ne kérjen érte túl sokat. A végén még a nyakán marad."

"Értem," viszonozta Voler a vigyort. "Akkor, Montoya ezredes, isten önnel."

"Isten vele." Montoya figyelte, ahogy Voler visszatér a csónakjához, mondott valamit Traductnak, mielőtt beszállt. Traduct feléjük indult. Montoya intett Grishamnek, hogy jöjjön közelebb.

Később, Montoya figyelte, ahogy a hajó vitorlát bont. Megkérte Gaspart, hogy a nemesekkel szórakoztassák az Alkirályt. Közben Grisham társaságában ellenőrizte a foglyok őreit, és azokat, akiket a parton hagytak.

Három napig nyomát sem látták a kalózhajóknak, így Montoya a partra kísértette a foglyokat, és csónakokba ültetve, a tengerre bocsátotta őket. Helm doktor a három nap alatt folyamatosan ellátta a sebesült rablókat. Sokakat megmentett így, bár amikor a partra kísérték őket, már csak ötven-hárman maradtak. Az apró csónakok zsúfoltak voltak, de a kalózok vízre szálltak, és sebesen délnyugat felé eveztek.

Montoya tartotta a távolságot az Alkirállyal, emlékezve annak gyilkos pillantására, amikor első alkalommal visszaküldte őt a kalózhajóra. Inkább hagyta, hogy Don Gaspar, és a nemesek foglalkozzanak vele.

Nagy megelégedésére, egy nappal a foglyok elengedése után, Estevan kapitány lovagolt be a városba, egy csapat lándzsás élén. Montoya éppen a téren tartózkodott, amikor Estevan belovagolt és kantin előtt leugrott a nyeregből.

"Ezredes, Monterreyt kalóztámadás érte, és az Alkirályt elrabolták!" kezdte Estevan.

A kapitány bejelentését gúnyos kacaj fogadta. Majd, a kapitány legnagyobb megrökönyödésére, maga az Alkirály jelent meg a kocsma ajtajában, Gasparral és más nemesemberekkel a nyomában. Élvezet volt hallgatni az Alkirály Estevannak odavetett magyarázatát. A partra küldte az őrjáratot, hogy figyeljék, nem térnek-e vissza a kalózok. Megjegyezte, hogy beszéljenek az itteni katonákkal, hogy megtudják, hogyan kell harcolni, és győzni. Az Alkirály nyilván többet ivott a kelleténél, de akkor is jó volt hallgatni.

Montoyát nagyon lefoglalta, hogy éber őrködésre bírja embereit a parton, Már három hete, hogy nyomát sem látták kalózoknak. Mary Rose üzenetet küldött, hogy Los Angelesig végighajózott a part mentén, majd vissza Monterreybe, de nem találkozott martalócokkal. Az Alkirály elhagyta Santa Helenát, Estevan kapitány kíséretében, és az adót is magával vitte. Gaspar megemlítette, hogy Orvantes hívta fel a kalózok figyelmét Santa Helenára. Maga az Alkirály árulta el neki ezt, egy áttivornyázott éjszakán.

Montoya mosolygott ezen, mivel továbbra sem volt hírt Orvantes ezredesről. Délről ugyan jöttek hírek, hogy talán látták a hajókat, de nem tudták a gyanút megerősíteni.

A nemesek kivonták embereiket a katonai szolgálatból, és visszaküldték őket dolgozni. Az élet lassan visszatért a normális kerékvágásba.

És Montoya gondolatai is visszatértek Alvarado kisasszonyhoz.

Epilógus

Tessa visszaereszkedett a nyeregbe, amíg lova a fövet harapdálta. Érezte a reggeli nap melegét a vállán. Körülnézett. Nyugatról tornyos fellegek közeledtek, míg a közeli domb teteje körül tengeri madarak köröztek, majd kivitorláztak a látképből.

Ez volt a második nap, hogy reggeli lovaglásait ismét a tengerparton tette meg. Fekete szoknyát és egyszerű, fehér inget viselt. Levette kesztyűjét, és zsebéből elővett egy almát. Önkéntelen mozdulattal törölte bele ruhája ujjába, mielőtt belemélyesztette fogait a lédús gyümölcsbe. Elmélázva figyelte a nyugati égbolton úszó felhőket, amíg az almát rágcsálta.

Egy közelgő lovas zaja riasztotta fel gondolataiból. Montoya volt az. Az ezredes bő szabású, nyitott gallérú, fehér inget viselt. Lova patái még nedvesek voltak, mintha a habokba is belovagolt volna. A tüzes csődőrt felizgatta a hosszú vágta, idegesen toporzékolva akart tovább rohanni. Az ezredes erős kézzel fékezte meg az állatot, hogy megálljon Tessa hátasa mellett.
Tessa még egyszer beleharapott az almába, mielőtt odaintett volna Montoyának. A férfi visszamosolygott, és közelebb léptetett hozzá.

"Jó reggelt, kisasszony. Kitűnő idő a lovagláshoz, nemdebár?" kérdezte.

"Jó reggelt, ezredes. Valóban az. Csak élvezem a napsütést, és gyönyörködöm a felhőkben."

Az ezredes is nyugat felé pillantott, az ott tornyosuló fellegekre, majd visszafordult a lányhoz. "Igen, valóban megkapó látvány, bár azokból a felhőkből hamarosan jó kis vihart kaphatunk a nyakunkba," válaszolta.

Tessa beleharapott almájába. Zavarban volt. Ez volt az első alkalom, hogy négyszemközt maradt Montoyával azóta a reggel óta, mióta a Királynőről beszélgettek. Nem felejtette el az ezredes pikáns kézcsókját sem. Lassan rágta a szájában a falatot.

"Örülök, hogy találkoztunk, kisasszony. Mint jeleztem, szeretném folytatni legutóbb megkezdett beszélgetésünket."

Ó nem! Légy résen, Tessa, gondolta a lány.

"Valóban, ezredes?" kérdezte, újabb darabot kiharapva az almából. Az ezredes közelebb húzódott lovával. Szemben voltak egymással, és Salan feje most egy vonalban volt a nő lábával. Montoya ráfonta kezét a nyeregkápára, és előrehajolva, a lány szemébe nézett.

"Nos, ahogy azt legutóbb megjegyeztem, ön egyike azoknak a nőknek, akik mögött a Királynőt gyanítom. Elég jó lovas hozzá."

Tessa hátrahajtott fejjel hahotázott, óhatatlanul néhány almadarabka esett ki a szájából. Megtörölte száját a kézfejével, és Montoyára mosolygott.

"Igen, igen. Tudom, mit mondott korábban," folytatta az ezredes gyorsan. "Ha kegyed lenne a Királynő, akkor már a titkára lennék."

"Kérem, ezredes. Ezt itt fejezzük be," mondta Tessa, szélesen mosolyogva. "Maga sem gondolja komolyan, hogy én vagyok a Királynő."

"Éppen ezt próbálom elmagyarázni, kisasszony. De ahogy ön is mondta, kegyed elég intelligens, úgy tud lőni, lovagolni, ahogy egy férfinak is becsületére válna..."

"Ezredes," szakította félbe Tessa az ezredes mondanivalóját. "Hova akar kilyukadni? Mert ha ön..."

"Nem kisasszony. Azt próbálom elmagyarázni, hogy igaza van. Én valóban nem tudom úgy megfigyelni őt, ahogy egy másik nő tudná."

Tessa mosolyt erőltetett az arcára. Nem tudta, mit akar Montoya tőle, de már nem tetszett neki. Lehajolt, és odaadta az alma maradékát Montoya lovának, majd kezét szoknyájába törölte, és elkezdte felhúzni kesztyűit. "Talán közelebbről meg akarja nézni a hajamat, hogy tényleg hasonlít-e a Királynőére?"

"Nem, egyáltalán nem, kisasszony. Arra szeretném megkérni, hogy segítsen nekem. Segítsen nekem kideríteni, ki rejtőzik a Királynő álarca mögött."

Tessa ereiben megfagyott a vér. Nem tudta eldönteni, hogy az ezredes komolyan beszél-e, vagy csak így próbál közel kerülni hozzá, és valójában még mindig őt gyanúsítja. Mint az a csalóka kézcsók, amit legutóbb kapott. Tessa hangosan felnevetett a gondolatra, hogy legelszántabb ellensége saját maga ellen akarja felhasználni.

"Ön nevet, kisaszony. Pedig ez jó ötlet. Kegyednek jó a megfigyelőképessége. Ön és én, le tudnánk rántani a leplet..."

"Ezredes, ne folytassa, kérem. Adjon egy percet," Tessa még mindig előző gondolatán vigyorgott. Hogy időt nyerjen, megnógatta a lovát, és arrébb léptetett. Montoyának meg kellett fordítania saját hátasát, hogy kövesse. A válla felett visszanézve, sikerült elkapnia Montoya pillantását. Hideg volt és számító, az igazi Montoya tekintett rá egy másodpercre, majd az ezredes pislogott, és az ijesztő csillogás eltűnt a tengerzöld szempárból. Tessa megborzongott. Tudta, hogy még mindig vadászik rá.

"Kisasszony, ez az ön ötlete volt. Ki mást kérhetnék meg, hogy segítsen nekem?" Montoya beérte Tessát, átnyúlt és finoman megfogta a kezét.

Tessa elrántotta a kezét az érintésből, keményen meghúzva lova kantárját. Nem volt benne biztos, hogy el tudta rejteni undorát. "Várjon, ezredes. Adjon egy kis gondolkodási időt."

"Kisasszony, az ön képességeivel..."

"Nem, ezt nem fogom megtenni, ezredes," válaszolta Tessa gyorsan. Megállította a lovát, miközben agyában egymást kergették a gondolatok, milyen kifogást mondjon az ezredesnek.

"Miért, kisasszony? Talán nem akarja, hogy elfogjuk az a bűnözőt?" kérdezte a férfi.

"Mert nem tartom őt bűnözőnek," Tessa az igazat mondta.

"Nem bűnöző? Hogy ne lenne az? Megölte a katonákat..."

"Akik az életére törtek."

"Csak el akarták fogni. Hogy a törvény elé állítsuk és ítéljünk felette."

"Törvény! Hah! Megmutatta nekem a törvényét ezredes, már az első alkalommal, amikor találkoztunk, és kivégeztette apám szolgáját."

"Egy szolgát, aki megsértette a törvényt, kisasszony."

"Nem!" kiáltotta Tessa. "Ismertem azt az embert, a feleségét is..." Tessa könyökével erősen meglökte at ezredest, mire a férfi arca megrándult. "... és maga a szemem láttára végeztette ki őt!" sikoltotta, könnyekkel a szemében. Szája elé kapta a kezét, tudván, hogy felfedte a férfi iránt érzett undorát. Könnye szemmel pillantott a férfira, nem titkolva fájdalmát, de amikor Montoya visszanézett rá, a férfi szemei, ha lehetséges, még kegyetlenebbek voltak, mint az előbb.

"Azt hittem, túltette magát azon a kis incidensen. De úgy tűnik, tévedtem," mondta hidegen. "Szembe kell néznie a ténnyel, hogy már nem Spanyolországban van. Immáron komolyabb döntéseket kell meghoznia, mit azt, hogy melyik szentnek gyújtson gyertyát a templomban! Egy vad és veszélyes világban élünk. Döntéseink nemcsak saját magunkat, hanem az itt élő embereket is érintik, nap mint nap! Azon a napon döntést hoztam, hogy végezzenek ki egy tolvajt. Ennyi. Megtörtént. Ezt vésse az eszébe!"

Tessa megállította a lovát. Lovasaik idegessége az állatokra is átragadt. A nő megragadta az állat sörényét, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. "Nem akarok segíteni önnek, a Királynő elfogásában," mondta végül. "Ugyanúgy meg fogja ölni, ahogy megölte..." Látta, hogy Montoya szemei veszélyt jelezve kitágulnak, ahogy a háta mögé pillant. A férfi megrántotta a kantárt. Tessa követte példáját, és balra fordult, hogy megnézze -- BUMM!

Minden elsötétedett.

Vége a történet első részének...