MAGYAROK!
Virággal a kezünkben állunk itt minden idők magyar hősi halottainak,
ismeretlen katonáinak sírja előtt, békés szándékkal, de eltökélten és
hazánk iránti olthatatlan szeretetünktől eltelve, a magyar megmaradás akarásával, kemény küzdelemre készülve. Azok a katonák, akik jelképesen nyugszanak itt, elestek bár a tatár ellen a muhi pusztán, a török ellen Mohácsnál, a végvári harcokban, Erdély hadszínterein, Bocskai seregében, Rákóczi kurucaiként, vagy a szabadságharc ütközeteiben, s a végső vereséggel végződő segesvári
csatában, majd az első és második világháború borzalmas srapnelltüzes és sztalinorgonás csataterein, akik Budapest ostromakor végsőleg elcsigázva hullottak alá, vagy akik 1919-ben a Székely Hadosztály katonáiként mind mind Nagy Magyarországért haltak, a románoktól védték az egész hazát. És ide tartoznak 56 hősei. Szovjet tankok ellen harcolva népfelkelőként estek el.
Ezeknek a hősöknek az életáldozatát tenné mind értelmetlenné és meg is gyalázná, ha mi itt nem vennénk tudomásul, hogy nekik valamennyiüknek a Nagy Magyarország, az egyetlen lehetséges Magyarország volt a szivükben, amikor a golyó átütötte, vagy a dárda átszúrta.
Mindenki, aki itt ebben a jelképes sírban nyugszik azt a Magyarországot látta az égboltra rajzolódni, mielőtt utolsót dobbant hős szíve, amelyik a "Kárpátok gerincétől le az Al-Dunáig" tart! Nincs másik Magyarország! Ez kötelez bennünket!
Vegyük a kezünkbe Petőfi akármelyik versét, Arany János akármelyik eposzát, Kölcsey Himnuszát, Vörösmarty szózatát, Ady Endre bármelyik költeményét és a trianoni tragédia után irt akármelyik magyar remekművet Móricz Zsigmond Erdély trilógiájától, Krúdy Gyula akármelyik mesterművéig, egyikben sincs benne még csak egy sejtetés erejéig sem az az eltorzult lélek, amelyik elfogadja a megcsonkítást. Mindenki, aki élt, írt, alkotott és magyar volt csak az egészet látta lelki szeme előtt.
Az önfeladás, a belenyugvás kommunista és a balliberális aljasság, a magyarellenes, kúnbélás politika műve. 1945-ig, amíg a szovjetek le nem igáztak bennünket nem volt lehetséges olyan kormány Magyarországon, amelyik beletörődött volna Csonka-Magyarországba.
Azt a nép egyöntetű akarata, uraké és parasztoké, szegényeké és gazdagoké söpörte volna el, s csupán a megtűrt maroknyi kommunista és liberális, kozmopolita hazaáruló ágált - moszkvai zsoldban - Trianon mellett, mert őket az elkövetett bűntett és a magyarellenesség késztette erre. És készteti ma is.
Nekünk tehát kései utódoknak, a huszonegyedikbe áthajózó magyaroknak mindenekelőtt erős fogadalmat kell tennünk: mi sem akarunk úgy élni egy percig sem, hogy feladjuk azt a hazát, amelyet Árpád szerzett meg nekünk és amelyből Szent királyunk István teremtett keresztény európai államot. Mi Árpád, István, Szent László, Bethlen Gábor, Bocskai István, II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos örökösei vagyunk, s mindent annak a Széchenyi Istvánnak a tragikus látásával fogadunk, aki abba őrült bele a döblingi fegyházban, hogy ennek az ezer éves hazának a szörnyű szétmarcangolását sejtette meg rémlátomásaiban.
A szétmarcangolás megtörtént. De a nagyobbik baj, hogy a lelkünket is szétmarcangolták. 1945 óta olyan rendszerekben élünk, amelyek idegen célok jegyében kormányoznak. Elfogadják és a magyar nép tömegeivel is elfogadtatják a szétmarcangolást. Rákosi és a Kádár rendszere alatt a trianoni tragédiára való emlékezés is be volt tiltva.
Az egymást követő csatlóskormányok oktatási politikája levétette az iskolák faláról a Szentistváni Magyarország térképét és a nemzedékek sorát nevelte fel úgy, hogy sokan ma sem tudják, kikből állt és mekkora volt egykor a hazájuk. A rendszerváltás sem hozta meg a magyar függetlenséget és a trianoni igazságtalanság alóli felszabadulást. A rendszerváltás első kormánya, az Antall kormány sem állt ki a teljes Magyarországért. Hiába mondta Antall, hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni, néhány hónappal később már - ezzel szöges ellentétben megkötötte az
ukrán - magyar alapszerződést, amelyben a kárpátaljai magyarság és ruszinság önrendelkezését feladva behódolt az európai státuszkóvósok nyomásának.
Miközben sisteregve szakadnak szét a második világháború nagyhatalmi egyezményeiben meghúzott határok és omlanak szét államok a magyarság részben belső gyengesége és megosztottsága következtében, valamint kormányzóinak sorozatos árulásai következtében semmit sem tesz az életét gúzsbakötő feltételekkel szemben és még egyes nemzetrészeinek önállósági törekvéseit sem támogatja.
Ledűlt a Berlini fal, Németország egyesült, de miért? Mert a németek, miközben megteremtették a gazdag Nyugat-Németországot soha, egy pillanatra nem adták fel az egyesítés gondolatát. Mi boldogok vagyunk, hogy észt, lett, litván testvéreink kiszabadultak az őket megsemmisítéssel fenyegető orosz-szovjet bekebelezésből és ma független államokat alkotnak és önállóan fejlődnek, felmutatva a világnak, hogy igen kicsi népek is lehetnek önállóak, függetlenek, ha akarják, ha megvívnak a szabadságért. De ők megvívtak érte!
Benes és Maszaryk mesterséges állama, a nyugat dédelgetett kedvence, amelyet elárultak Münchenben, l996-ban megszůnt, de a Horn kormány képes volt még az utolsó pillanatban úgy aláírni ezzel a műállammal a magyar- csehszlovák alapszerződést, hogy ezek nem törölték el a Benesi dekrétumokat. Így olyan államokkal van most alapszerződésünk, amely államok megfosztották 1944-45-46-ban a magyarokat minden emberi joguktól, földönfutóvá tették őket és kollektív büntetést mértek rájuk. Ezeket a gyalázatos törvényeket alkotmányukba foglaló államokkal szemben mondtunk mi le minden területi igényünkről, sőt Szlovákiában a magyarok önrendelkezéséről is. Ugyanígy Romániában és Jugoszláviában is. A magyarok nem kaphatják vissza elkobzott vagyonukat, mert magyarok, nem kapnak kárpótlást, mert magyarok, s a magyar keresztény egyházak nem jutnak hozzá elállamosított birtokakihoz, mert magyarok és keresztények.
Csehszlovákiát Hitler kebelkezte be. Az első Bécsi döntésben, amelyet Anglia és Franciaország is elismert, tehát nemzetközileg fedezett aláirt, támogatott megegyezés volt, nem magyar erőszak műve, mi magyarok visszakaptunk egymillió magyart Szlovákiától, visszakaptuk Kassát és a Csalóközt, s ezért még most is bűnösöknek vagyunk nyilvánítva, pedig nem vettünk el senkitől semmit, csak visszakaptuk - részben - ami a miénk, ami járt és jár nekünk. Ez az igazság. Az, hogy a Benesi dekrétumok fennállnak egész Európa szégyene.
Azt jelenti, hogy ötvenöt évvel a második világháború befejezése után még mindig vannak bűnös népek és másodrendű népek, meg vannak kivételezettek. A benesi dekrétumok törvényben tartása üres fecsegéssé silányítja az emberi jogokról való hosszadalmas beszédeket és az Egyesült Nemzetek Szervezetének alapokmányát.
Van kollektív büntetés, de nincs kollektív jog? Az egyik népnek van önrendelkezése, a másiknak nincs? Ez a gyalázat azt tartósítja, hogy az új egyesült Európában is vannak és lesznek is győztesek és kivételezettek, meg vesztesek és folyton megszégyenítendők.
De nem baj, kedves barátaim, ebből a nagy brüszeli blöff-európából egyelőre nem lesz semmi. A nemzeti kultúrához való ragaszkodás, az anyanyelv és a hazaszeretet szét fogja pukkasztani ezt a pénzautomatát.
Az utóbbi tíz évben környezetünkben véres háborúk dúltak,
népek estek egymásnak, mert népeket uszítottak egymásra, adtak a kezükbe fegyvert és új államok, új határok és függetlenségek keletkeztek.
Csehszlovákiából két állam lett, Jugoszláviából négy, de ez a négy is
tovább osztódott, Koszovó ma gyakorlatilag nem tartozik Szerbiához és Bosznia Hercegovinában is van bosnyák, horvát és szerb fennhatóságú terület.
Minden megváltozott körülöttünk, csak a magyar élettér maradt változatlan, egyetlen egy üldözött, megalázott magyar sem kapott önállóságot, területi autonómát és nem is térhetett haza az anyaország kebelébe, ámbár semmi sem választja el tőle, átjár dolgozni és hazamegy tűrni és szenvedni.
Körbenézünk és azt látjuk, hogy mindenki nyert vagy kapott valamit, különösen sokat azok, akik keményen harcoltak és fegyvert fogtak az érdekeikért, de a magyarság nem kapott semmit és még belső világában sem tudott rendet teremteni,, A magyarországi sajtó, rádió televizió kilencven százalékban trianon haszonélvezőinek, kunbélásoknak a kezében, vagyis trianon előidézőinek, aztán pedig haszonélvezőinek a kezén van. Ezek alakítják a közszellemet és ezek sugallják a magyarságnak lemondás, az önfeladás szellemét.
Felvetődik a kérdés: nem mi magunk vagyunk a saját sorsunknak, saját magunknak a legnagyobb ellenségei? Azáltal, hogy ezt eltűrjük?
Hát vajon, most, egy éve, amikor dörögtek a fegyverek és bombázták Jugoszláviát és Koszovó feladására kényszerítették Milosevicset és mi a NATO tagjaként résztvettünk ebben a háborúban és elkezdődött a Bácska és a Bánát, a Duna és Tisza menti magyarlakta városok és falvak, a magyar élettér megszállása menekülő szerbek, öldöklő szabadcsapatok, balkáni kecskepásztorok, és oda nem való
munkakerülők által és Jugoszláviát új határok közé kényszeríteték, nem az lett volna minden magyar kötelessége, hogy megállítsa a magyarok ifjabb kiszoritását? Nem az lett volna a természetes, hogy amikor a világhatalmak háborút indítanak, hogy megakadályozzák és megtorolják a szerb népgyilkosságokat és a tömegsírokat, akkor mi is felszólalunk saját testvéreink védelmében és kimondjuk, hogy ők pedig jobb helyen vannak itthon, köztünk, adják meg nekik a jogot a döntésre. Ez lett volna a világ legtermészetesebb, legemberibbkövetelése.
És mi történt? Mindenki ellenünk fordult és odaát szerb zsoldban álló, magukat magyarnak mondó politikusok vették kezükbe a zemétdomb-hatalmat. A magyarországi liberális, kúnbélás sajtó, a magyar kormány is, nemet kiáltott felvetésünkre és mi lettünk a nacionalisták, a békebontók, s közben ma pedig mit látunk? Kénye- kedve szerint folytatja diktatúráját az a kormányzat, amelyiket lebombázásra méltónak találtak, Milosevics hidat avat Újvidéken. A zentai, a szabadkai, a kikindai magyarok pedig ottmaradtak alattvalónak, egy olyan állam kötelékében, amelyhez semmi közük.
Hibáztassuk Milosevicset, vagy hibáztassuk a bombázás elrendelőjét Madeleine Albrightot? Magunkat hibáztassuk. Igaz, a NATO sem nyerte meg a Koszovói háborút, amint fennen hirdeti , de mi bizonyosan elvesztettük, mert a kedvező alkalmat elszalasztottunk. Mert mindmáig nem értettük meg, hogy ha mi magunk nem állunk ki a jogainkért, a jussunkért, a szabadságunkért, akkor ezt senki nem teszi meg helyettünk.
Ne nézzünk mindig kifelé, másokra, ne kérincséljünk, hanem követeljünk. Úgy mint mások. Térjünk már észre, amíg nem válunk öntudatos, egész magyarokká, addig minden alkalmat mindig elszalasztunk.
Miért kellett feladni a magyar autonómia törekvéseket Erdélyben, a
Felvidéken, Kárpátalján? Ha már a határkiigazítást megtiltják nekünk,
mert második világháborúban a rossz oldalon álltunk és vesztettünk, legalább az autonómia, az önrendelkezés meg kellene, hogy maradjon.
Mert az jár, mindenképp jár!
De hogyan várhatnánk el attól a magyartól, hogy megküzdjön kárpátaljai vagy erdélyi testvére önrendelkezéséért, aki itthon a Magyar Köztársaságban a legsúlyosabb tudatlanságban van tartva, semmit nem tud önmagáról, a magyarsága semmi értéket nem jelent számára, mert a gonosz szándékú, idegenszivů liberalizmus, a volt kommunisták hatalma, gazdasági pénzügyi szorítása önző és korlátolt embert csinál belőle, akit már az elemi iskolában eltántorítanak a saját népétől, akinek csak a folyékony kábításokra van érkezése és akit pontosan azért tartanak a nemzeti vakság tompa állapotában, hogy ezeknek a köröknek a hatalmát fenntartsa.
Hazug világban élünk, kedves magyar testvéreim!
Trianon legszörnyűbb következménye a folyamatos hazudozás.
Férgeként rág bennünk az önbizalomhiány Tönkre a
nemzeti nemtörődömség tesz.
Az önfeladás és a belenyugvás.
Mi nem szerb, vagy román, szlovák vagy cseh emberek, népek ellenében és nem is bosszúra szomjasan akarunk fellépni, hanem tisztességes, igazságos együttélést akarunk, önrendelkezést, új, jobb, igazságosabb határokat és szabadságot, egyenlőséget mindenkinek.
Mi csak azt a hazug státuszkvó-politikát utasítjuk el, amely részünkről lemondást, beletörődést követel a velünk szemben viszont ma is megengedi és elnézi a lassú népírtást, hulláitól
megfosztást, erőszakos beolvasztást.
Brüsszel és New York most bůzlő mocsáron, a megölt magyarok tömegsírjain, a bebörtönzöttek végtelen szenvedésein akar megbékélést teremteni. Így nem lehet. Erre mondjuk azt: nem nem soha.
Nekünk cenzúrázott béke és cenzúrázott szabadság nem kell.
Hallgassák csak meg Dörner György barátom szavalatát. Aztán majd folytatom. Ahhoz, hogy nemzetként fennmaradjunk két dolgot kell tisztáznunk. Van e jogunk nekünk is ragaszkodnunk történelmi jogainkhoz, az Árpád által honfoglalt, Szent István által megalapított teljes, történelmi hazánkhoz, minden benne élő népével együtt, akikkel együtt éltünk majdnem ezer éven át, vagy mert két világháborút vesztettünk el egymás után ezt a jogunkat örökre elvesztettük, és a másik: van-e reális lehetőségünk erre a visszaszerzésre.
Most, vagy bármikor. Ezekre a kérdésekkel csak kérlelhetetlen őszinteséggel, és a független ember tárgyilagosságával szabad válaszolni.
Történelmi jogainkhoz ragaszkodnunk, akármit mond is erről a nemzetköziség és a mindig pillanatnyi érdek által befolyásolt liberális sajtó, nemcsak jogunk van, hanem kötelességünk is. Mert, ha ezt az erkölcsi kötelességünket nem teljesítjük, elpusztulunk, mindenünket elveszik tőlünk, meghódítanak, megszállnak és földönfutóvá tesznek bennünket.
Egészen más dolog a reális lehetőség.
Az egész visszaszerzésére ma semmilyen lehetőségünk sincs. Gyengék vagyunk, nincs gazdasági erőnk, nincs olyan politikai erőnk, amelyet megfelelő katonai erő támaszt alá. Ma legfeljebb erkölcsi erőnk lehetne, az igazságunk tudata és a velünk történt igazságtalanságok megcélozó ereje, a nemzeti kultúránk ereje, a saját kultúránk és civilizációnk egyesített asszimiláló képessége, de hála bűnös, nemzetellnes, idegen zsoldban álló politikusainknak, akik ötven évig uralkodtak rajtunk, ma egyikkel sem rendelkezünk.
Ma súlyos mértékben fogyatkozunk és az is gond, hogy ezt a teknőt, ami megmaradt nekünk betöltsük és meglakjuk jó magyarral. Ez a való helyzet.
De következik-e ebből az, hogy nekünk ezért örökre le kell
mondanunk történelmi jogainkról? Következik-e hogy el kell felejtsük
Kassát, Kolozsvárt és Szabadkát? Az pedig még kevésbé, hogy Budapestet feladjuk, és mindenünket odadobjuk a globális tőkének, a kozmopolitizmusnak.
Nem, ez ebből nem következik. A történelemben csak az veszett el, amiről végkép lemondtak. Amíg élünk, amíg képesek vagyunk megújulásra, addig a lehetőség teljesülésének napja is felragyoghat. Ha most nem, húsz év múlva, ötven év múlva, száz év múlva. De olyan magyarokra van szükség, akik az igényt átadják, nemzedékről, nemzedékre. Az igényt és az akaratot!
A fenti két kérdésből, kedves magyar testvéreim következik a harmadik. Mit kell tehát tennünk, hogy a most lehetetlenből valamikor való váljék. Fegyverkeznünk kell? Ellenségünké kell provokálnunk szomszédainkat?
Nem, mivel ellenségesek ők velünk szemben minden provokáció nélkül is. Ellenségességük nem szűnt meg azzal, hogy megkapták országunk nagy, értékes darabjait és nemzetünk élő részeit. Mégis, békére és felemelésükre kell törekednünk, mert ez a célszerű. Ámde azt is tudnunk kell, hogy ilyen nagy dolgok harc nélkül sohasem mennek végbe. Először mégsem kifelé kell néznünk. Hanem rendet kell
teremtenünk a saját belső viszonyainkban. Ez az első. Meg kell állítani
a magyarság tragikus fogyását és évtizedek szívós munkájával ebből a
fogyatkozó, öntudatlan nemzetből öntudatos, termő, fiatal nemzet kell
teremtenünk, amely képes érvényt szerezni történelmi jogainak, és képes kultúrájával, civilizációjával, eszével és szívével újra Szent Istváni országot teremteni.
Ennek a belső megerősödésnek először is belső feltételei vannak. Nem az erdélyi románok magyarellenessége, nem a szerbek kegyetlensége, nyomulása felfelé a mi életterünkre az oka annak, hogy gyengék vagyunk, hanem az, hogy eltűrjük belső félrevezetésünket, eltűrjük
magunk felett egy neoliberális, kozmopolita kaszt uralkodását, rablását, értékeink kiárúsítását, haszonélvezést, eltűrjük, hogy rátelepedjenek kultúránkra és megfosszák az értelmétől, kihazudjanak belőle mindent, ami magyar.
Eltűrjük Károlyi Mihályainkat, Kun Béláinkat, Petőjeinket, Hornjainkat. Trianon itt van, bent az országban, a Parlamentben, a
fővárosi közgyűlésben, a bankokban, a hazug újságokban, a félrevezető oktatásban, a félelemben és a nyomorban, amelyik beszorítja az embert az odújába, ahol csak a képernyő villog.
Tisztelt és kedves magyar testvéreim! Mi ma nemcsak emlékezni és borongani, könnyezni és koszorúzni jöttünk ide, hanem gondolkozni és aztán határozni is. Ha egyszer világosan áll előttünk, hogy trianoni tragédiánk nem csupán a szomszédos népek mohó szerzésvágya és
egy képtelen európai zűrzavar és ocsmányság következtében állt elő, hanem egy végzetes belső gyengeség következtében is, amelyben az akkori uralkodók felelőssége éppen úgy megállapítható, mint a mindenkor nemzetellenes, sőt nemzetgyilkos bolsevista, liberális, kunbélás árulás felelőssége, akkor most nyilvánvalóan az a kötelességünk, hogy azt állapítsuk meg, hogy nemzetünk
mostani trianonjának, nemzetünk mostani gyengeségének és
széttagoltságának, bénultságának és tragikus fogyásának mi az oka és hogyan lehet ezeket megszüntetni, megváltoztatni.
Ezek nagyon nehéz kérdések, természetesen, elmélyülést és vizsgálódást igényelnek és nem lehet őket egy népgyűlés keretében csak vázlatosan összefoglalni. De össze kell foglalni, hogy mindenki hazavihesse magának és magában továbbgondolhassa és megszabhassa maga számára a cselekvéseit, teendőit. Ahhoz, hogy élve maradjunk ebben a kis trianoni teknőben és innen aztán újra kiterjedjen magyar hatalmunk a Kárpátok gerincéig először is rendet kell teremtenünk ebben a kicsi, szegény maradék országban.
Mit kell értenünk rendteremtésen ezen a napon és ebben a
szomorú összefüggésben, amiért ma itt vagyunk?
Vajon csak azt, hogy ne lopjanak büntetlenül ennyit el tőlünk idegenek és nem idegnek és ne legyen ennyi csalás, korrupció, törvénytelenség? Ezt is de nem csak ezt. Rendet kell teremtenünk mindenekelőtt a magyarság és az állam viszonyában, a magyarság és a kultúra, a magyarság és az oktatás-nevelés, a magyarság és tájékoztatás, a sajtó és a képernyő viszonyában. Ma itt bent a ciánozott Tisza mentén megelégszünk azzal, hogy az iskoláinkban a tanítás magyar nyelven folyik, a matematikát és földrajzot is magyar nyelven tanítják, de azzal már nem törődünk, hogy az óvodától az egyetemig a magyar létezés elemi követelményeinek, feltételeinek, érdekeinek, a magyar történelem elemi ismereteinek és a magyar megmaradás szükségleteinek az oktatása és nevelése történjék meg, hogy mindenkit, aki itt él és ennek ez ezer éves, vagy több ezer éves kultúrának a gyümölcseit élvezi, életét itt akarja megvalósítani valóban magyarrá neveljünk és a magyar élet szükségleteire készítsünk fel.
Vagy talán rend az, hogy ma az emberek elé kerülő olvasható, vagy
nézhető közlések kilencven százaléka egyoldalúan magyarellenes, a magyart lekicsinylő, kinevettető, ostoba, bárdolatlan és hamis? Hogy a
kultúránkat elözönli az idegen tömegkultúra és olcsó, silány kultúrbizsú. Hogy mindennek, ami Jmagyar küzködnie kell és kérincsélnie a fennmaradásért és a törvényes miniszterelnök családja magyarul beszelő vigécek és vigécnők olcsó élcelődésének van kitéve.
Rend az, hogy mindenütt rombolást és cinizmust látunk? Rend az, hogy a pénz felett évtizedek óta ugyanaz a kaszt rendelkezik és folyamatosan foszt ki bennünket, veti ki ránk iszonyatos adóját, amitől mozdulni sem tudunk? Belső trianonunk szörnyűbb,
végzetesebb következményű, mint a külső. Vannak, akik el tudják képzelni, hogy Magyarország bekerülhet az Európai Unióba, Erdély meg kintmarad és majd valami különleges útlevelet adunk az erdélyi magyaroknak, hogy bejöhessenek a mi schengeni határunk mögé.
Nem, ez képtelenség, ez Trianon szentesítése.
Nekünk arra kell törekednünk, hogy az európai hatalmak értésék meg, lássák be, hol húzódnak a természetes határok az európai kultúrák között, s mely régiókat lehet most összeilleszteni egy keretbe és melyeket nem, mert mások, mert nem tartoznak össze.
Erdély és Magyarország egy kultúra. Erdély és Észtország egy kultúra, Budapest és Bukarest nem egy kultúra, és Kiev sem és Moszkva sem.
Olyan Európai Unió nem lehetséges, amelyben eltűnik a német
és francia kultúra sajátossága, némelykor ellentéte és olyan sem, amelyben a pannoniai, szombathelyi magyar benne van, kolozsvári nincs. A különbözőségeket össze lehet keverni, de ezekből nem béke, hanem gyűlölség válik és mérgezett légkör. Az az elképzelés, amelynek alapján ma Brüsszelben és New Yorkban elképzelik az egyesült Európát beteges elképzelés és soha nem fog megvalósulni és mérhetetlen szenvedést fog ráhozni az európai népekre.
Bennünket magyarokat pedig rövid úton felszámol. Mi amúgy is
fogyatkozunk, mégpedig súlyosan, privatizátoraink jóvoltából már amúgy is mindenünk a külföldiek kezén van. A rendteremtés tehát azt is kell, hogy jelentse, hogy megálljt szabjunk mezőgazdaságunk további elsorvasztásának, a magyar kisipar, középipar, kiskereskedelem, kistermelés további elsorvasztásának, a
pénzpolitika képtelenségeinek és minden erőnkkel a megmaradásra
törekedve, a fiatal magyarokat, a becsületes szándékkal dolgozni és érvényesülni akarókat támogassunk, de valóban támogassunk.
Azokat, akik tudományos tevékenységből vagy földművelésből, vagy ipari tevékenységből akarnak ma itt megélni és gyarapodni a bankoktól elvont pénztből kell támogatni. Kapjon milliós fizetést a fiatal tudós, aki valóban az és aki itthon, legalább három jólnevelt gyermek körében akar élni és dolgozni és ugyanígy jusson birtokhoz az a fiatal magyar gazdaértelmiségi, aki ugyanígy akar ésszerűen
gazdálkodni és aki elsőszülöttjére akarja majdan hagyni a kezdetben száz hektárnyi földet.
Magyar telepítésre van szükség, a magyarságnak és a magyar
termőföldnek az összekapaszkodásra. Ha itt bent nem első az értelmes, küszködő magyar, akkor minek szavalunk annyit Tiranonról? Törvény szavatoja azt, hogy a magyarnak elsőbbsége legyen Magyarországon, ha gazdálkodni, dolgozni, utódot nevelni szándékszik. Ha mi továbbra is hagyjuk, hogy a világpolgáriság, a nemzetköziség minden értelmes, minden történelmi keretet feloldó elvei szerint alakuljanak a dolgok és minden jöttment ránk telepedjen és a nagy nemzetközi háttértámogatói segítségével fölénk kerekedjék, gazdánk és parancsolónk legyen, akkor ez a trianoni kis teknő is elvész számunkra.
Egyszer s mindenkorra. Ha mi továbbra is hagyjuk, hogy
egy törpe kisebbség kénye kedve szerint, marxizmuson és kunbélán edzett cinizmusával gyalázzon meg naponta minden magyar és keresztény értéket és tegyen tönkre mindent, akkor az értelem kiköltözik az országból és a tisztességes érzületű emberek visszahúzódnak a közélettől.
Magyarországon nincs szabadság, hanem balliberális terror uralkodik. Ha valaki nem felel meg a nemzetközi pénzvilág és hazai cinkosai érdekeinek, ha megpróbál magyarként viselkedni, netán magyar kapcsolatokkal rendelkezik, legyen az akár kormánytag is, megkaphatja a liberális körök rosszallását, arra ráront a sajtó és szétszedi. Nem azért nincs Magyarországon szabadság, mert a
törvények nem biztosítják, hanem azért, mert nincs rá pénz. Pénz nélkül nincs hatalom, nincs vállalkozás, nincs magyar élet. Csak szöveg van, sok üres szöveg. Ha valaki körön belül van, ha benyalta és behazaárulta magát a körön belülre, vagy beleszületett, akkor bűntetlenséget élvez bármilyen ordas hazugságért.
Ez nem szabadság, kedves barátaim, Mi jogon kérünk
magyar iskolákat Szatmárban vagy Délerdélyben a román pópáktól, ha Budapesten iskolákat zárat be Demszky és eladja a főváros vizét, áramát, gázszolgáltatását külföldieknek és csak a magyarellenes, cinikus kultúrára fordít minden pénzt. Észre kell vennünk, hogy a legfőbb trianoni ellenségeink belül vannak. És azt is, hogy itt bent nagyon, de nagyon tetszik valakiknek, hogy odakint üldözik a magyarokat és a magyarok félnek beszélni, ha hazajönnek.
Tetszik valakiknek, hogy a magyarság mostanra felszorult a csíki havasokra, a szétlőtt baranyai falvakba, a jó palócok kis falvaiba, és az alföldi tanyavilágba. Az már aztán persze nem tetszik nekik, hogy itt, a Hősök terén időnként ennyi magyar gyűlik össze és ilyen fergeteges erővel jelenik meg a magyar öntudat, követelés és akarterő.
Bennünket viszont ez életet, kedves magyar testvéreim. Ma a tömegember világában élünk, kedves barátaim. A tömeget ma azért etetik a tömegkultúra trianoni moslékjával, hogy elhiggye, hogy szabad és ő irányítja a világot a szavazataival.
Nekünk viszont trianon és a globalizmus bornirtsábával és
szellemtelenségvel szemben meg kell teremtenünk az értékes magyar
kultúráját és minden ember számára a valódi önképző, önépítő szabadságot, a teljes emberi élet lehetőségét és igényét. Ha nem leszünk különbek, ha nem teremtünk saját nemesebb, tisztább, élhetőbb magyar világot itt bent, ahol ez ránk van bízva, akkor minden elvész. Elvész Erdély és a Kárpátalja és elvész a Délvidék és elvész Budapest.
Ebben az évben, Szent István államalapításának évében trianonra csak Szent István művével együtt, a két fogalmat, alapítást és az elvesztést, a születést és a halálra ítétetést együtt látva lehet gondolkodni.
Újjászületés csak e kettőből lehet. Nem mondhatunk le Magyarországról, arról, amit Árpád szerzett és amit István tett állammá, amelyet őseink vére öntözött és amelyben ma is minden rög,
minden ház, minden palota és miden kunyhó, minden út és minden áradó folyó a mi ezeréves munkánkról beszél. Nem mondhatunk le arról az igényről, hogy államot alkossunk és vezessünk a Kárpát-medencében. Kezdjük meg az új századot a visszaszerzés jegyében. Ennek legyen első lépése, hogy kimondjuk, csak olyan kormányzatot fogadunk el, amelyik ezt a visszaszerzést és az ehhez szükséges belső megerősödést szolgálja. Trianon gyászünnepén tegyük le az örök magyar talajba a magyar feltámadás monumentumának alapkövét.
Trianon jövőbetekintésének népgyűlésén mondjuk együtt a költővel, végső, tántoríthatatlan elszántsággal: magyar, magyar, csak ezért is magyar!
|
|
|
