***

1. ELŐREMUTATÓ VENDÉGESKEDÉS

"Modern" prédikátorok szeretik nagy ívben kikerülni ezt a tudósítást. Ki is vehetné ma még komolyan az eltúlzott adatait? – mondják, s bizony nem is minden alap nélkül. Sokan hajlanak azért afelé, hogy ezeket a mondatokat legfeljebb kegyes legendának tekintsék, amit – jól elmesélve – kisgyerekek szívesen hallgatnak szájtátva. Mások igyekeznek valamiképpen ellaposítani a történetet, hangsúlyozva, hogy nem kell túlságosan felfújni. A napokban olvastam, hogy valaki a háború utáni német éhinségbe belecsöppent amerikai szeretetcsomagokkal hasonlította össze ezt a kenyérszaporítást – egészen komolyan! Mindezek a kísérletek csupán egy valamit nem hajlandók komolyan venni: azt tudniillik, hogy nincs Jézus életének még egy olyan biztosan ránkhagyományozott eseménye, mint éppen ez a történet. Elannyira, hogy két evangélista – Máté és Márk – nem átallja kétszer is elmondani. Erre pedig okuk kell legyen, ha már ilyen komolyan tudósítottak róla?!

Három oldalról szeretnénk most itt ezt a történetet megközelíteni, már csak azért is, mert Jézus életének egy fontos határmezsgyéjét jelenti: összefoglal valamit csodás tetteiből, de ugyanakkor előre is mutat életének legdöntőbb szakaszára.

1.

Világosan látszik, hogy az evangélisták nem tudtak attól az élménytől szabadulni, amit ez a szabadtéri étkeztetés nyújtott nekik. Akik ott voltak a megetetettek között, azok – úgy gondolom – életük végéig nem felejtették el ezt a felemelő érzést és kedves emléket. Hogy mi lehetett benne a felemelő? Először is az a tény, hogy itt Jézus vendégelte meg az embereket. Bizonyára tudtak azokról az esetekről, amikor ő járt – ilyen vagy olyan megfontolásokból – vendégségben embereknél. De most ő a házigazda. S hogy ebben mi a nagyszerű, arra akkor döbbenünk rá, ha belegondolunk az Úr sajátos helyzetébe. Nem ő maga mondta azt egyszer egy felhevűlt tanítvány-jelöltnek, hogy a rókáknak van ugyan barlangja, de neki annyi helye sincs, hogy a fejét lehajtsa nyugovóra? (Lk 9,58) Hiszen ez a Jézus örökösen úton volt. Se otthona, se háza; hogy is lett volna lehetősége arra, hogy vendégeket fogadjon? Nem is beszélve arról, hogy ilyen tömeget, mint itt! Jártában-keltében hol itt, hol ott jelent meg, tanított vagy csodát tett, de utána odébb állt, mintegy valami kényszer alatt. "... ma, holnap és a következő napon úton kell lennem..." (Lk 13, 33, s esetleg soha többé vissza se tért ugyanarra a helyre.

Most viszont, az Isten szabad ege alatt, előszőr nyílt alkalma arra, hogy testét is táplálja azoknak, akiket előtte az élet kenyerével, az Isten igéjével táplált, tanított és erősített. El tudom képzelni, hogy már ez igen nagy hatással lehetett az emberekre, amelyről valószínűleg később sem győztek eleget beszélni. S mivel Jézust már akkor sem tekintették egyszerűen az ács fiának, elképzelhető, hogy meghívását magukra nézve nagyon előkelőnek és megtisztelőnek érezhették. De még azokat sem kell megrónunk, akik egyszerűen ingyenes jóllakási lehetőségként fogták föl az egészet!

A másik, amiért felemelőnek tarthatták az emberek a megvendégelésüket, az volt, hogy Jézus nemcsak, hogy meghívta és megvendégelte őket, de maga is leült velük és nem különült el valahol. Asztalközösséget ajánlott fel nekik és azt vállalta is velük, amit az akkori szokás értelmezése szerint nagyon nagyra kellett értékelni. Hiszen, akit leültettek asztalukhoz a kortársak, annak megkülönböztetett tiszteletüket akarták kimutatni. Hogy ki mindenki ülhetett az ötezer között, azt nem lehet tudni, de – ha a korabeli zsidó félelmeket ismerjük – csak annál nagyobbra kell értékelnünk Jézusnak ezt a nem válogatáson alapuló meghívását. Zsidó kortársainak állandó félelme volt, hogy tisztaságuk kerü l veszélybe, ha – minden ellenőrzés nélkül – bárkivel egy asztalhoz ülnek. Ők magukat "kósernek", tisztának tartva, reszkettek az esetleges "fertőzéstől". Ezért különült el a "közönséges" néptől mindegyik, aki adott magára valamit. Maga a farizeus szó is erre utal: aki hozzájuk tartozott, az elkülönült a "világtól", a tisztátalanoktól.

Elképzelhetjük, hogy ezért is újjongtak Jézus vendégei. Talán meg is tapsolták őt. Hiszen ez a nagy tanító nemhogy elkergetné őket a saját tisztasága megőrzése érdekében, mint hozzá nem méltókat, hanem még együtt eszik és iszik is velük. Ezeknek a vendégeknek ebben a pillanatban biztosan nem jutott eszébe, hogy vendéglátójukat "nagyevő és részeges" embernek tartsák, ahogy akkor már mondogatni kezdték ezt a ráaggatott gúnynevet.

Meg kell azonban csendben jegyeznünk, hogy az egyház a történelme folyamán nem mindig volt tudatában ennek a jézusi nagyvonalúságú örökségnek! Bár nem tagadhatjuk, hogy a kereszténység korai idejétől kezdve, nagy részvéttel és segítő szándékkal hajolt le a mindenkori kicsikhez, elesettekhez, betegekhez, – de nem mindig ment egyformán a fejünkbe, hogy Jézustól teljesen távol állt a megkülönböztetésnek mindenféle formája, s erre az ő egyháza sem jogosult. Nem vagyok biztos benne, hogy nem az e téren mutat ott gyakori tapintatlanságával és beképzeltségével taszította-e el az egyház magától az embereket és lett – ilyen értelemben – az Isten országa földi megerősödésének akadályává?!

2.

Az evangélistát az is felajzhatta, amikor az eleven szájhagyományból meg tudta, hogy hogyan is jött létre ez a népétkeztetés? Két hozzáállás, kétfajta gondolkodás feszűlt itt egymásnak. Az egyiket a realista tanítványok képviselték, valószínűleg teljes jóindulattal és tapintattal. Finoman emlékeztették a tanításba belemerült Mestert az idő előrehaladott voltára: "késő van". S ehhez igen épkézláb tanácsot is fűztek: bocsássa el a sokaságot, hogy azok a környező falvakban még élelmet vásárolhassanak maguknak. Ennek a tanácsnak a keresztülvihetőségén éppolyan kevéssé kell megbotrán koznunk, akár a felfedezett öt kenyéren és két halon. Ismerve a palesztinai kis településeket, hol is szerezhetett volna ötezer ember élelmet magának, közvetlenül naplemente előtt? S hogy az öt kenyér és a két hal hirtelen milyen raktárból került oda, arról is fölösleges spekulálni.

Mert a tudósításban éppolyan kevéssé van hangsúly az élelmezés megszervezésén – Jézus és tanítványai erről csupán belső beszélgetést folytatnak – mint a kenyerek és halak kis számán. Többről, másról van itt szó! Mert a realista, mindent bekalkulálni akaró tanítványi gondolkodással szemben ott van Jézus, aki nem tervez előre, nem kalkulál, nem elemez. Hanem minden korlátozás, behatárolás nélkül adni , ajándékozni, szétosztani akar. Pazarló nagyvonalúsággal és bőséggel. Leültetteti az embereket és az áldó imádság után "ime, minden kész!" felkiáltással megkezdődhet a vendégeskedés. Nem csupán kenyér- és halevésről van itt szó! Nem őneki mondta azt valaki, hogy boldog, aki kenyeret eszik az Isten országában? Nem ő beszélt arról a boldog korszakról, amikor majd tódulnak minden égtáj felől az emberek és asztalhoz telepednek az Isten országában? Talán nem felségsértés, ha azt sejtem, hogy Jézus itt elsősorban nem is az emberek gyomra megtöltésére gondolt, mint legfontosabbra. S ezt azért mondom, mert a hagyomány szerint ő maga volt később csalódott, hogy a megvendégeltjei viszont csak ingyenes tömegetetésnek fogták föl a tettét. Pedig ő ezzel a megvendégeléssel Isten nagyvonalú bőkezűségét akarta bemutatni. Úgy remélte, hogy vendégei megt apasztalhatták az előízét annak, ami rájuk Isten örök országában vár majd. Ennek előjele volt a pusztai megvendégelés szerény, de sokatmondó formában.

Nem csodálkozhatunk rajta, – sok tudós véleménytől eltérően –, hogy amikor Jézus keresztrefeszítése előestéjén utóljára még "búcsúvacsorára" hívta meg a tanítványait, azok óhatatlanul az ötezer ember megvendégelésére is gondoltak. Nem ugyanaz volt mindkétszer az étkezés menete is? Kézbe vette a kenyeret, az égre tekintve hálát adott érte Atyjának, majd megs zegte és a tanítványainak adta azt. Igen, jelzésértékű volt ez a megvendégelés, s ha más nem, de a tanítványok megtapasztalhatták: itt is, ott is elfogyhatatlan étellel vendégelte meg őket. Azért nem tudták későbbi generációk sem másképpen hallgatni ezt a történetet, mint biztató és reménytkeltő utalást az Isten megígért nagy vacsorájára országában. Mindig szomorúsággal tölt el azért olyan keresztények látása, akik számára közömbös az úrvacsorán való részvétel kérdése. Anélkül, hogy rossz szándékot szeretnék náluk feltételezni, mindig megkérdezem, hogy tudatában vannak-e annak, amit tesznek, vagy csupán hanyagságról van szó náluk? Nem játsszák-e el igényüket és jogosultságukat az Úr végső vacsorájára, s a Vele való végső közösségre?

3.

Végül ennek a tör ténetnek még egy vonására valószínűleg szívesen emlékeztek vissza később is a tanítványok. Arra, hogy ez a Mester megvendégelte őket ugyan, de mégsem zárta ki őket az esemény megrendezéséből. Ellenkezőleg: amikor odamentek hozzá, hogy az idő előhaladottságára emlékeztessék, nem utasította el, hanem meghallgatta őket. Sőt, előadott javaslatukra hallgatva, azonnal felszólította őket, hogy ők adjanak enni a népnek. Majd kérte, hogy ültessék le a népet. Miután pedig megáldotta és megtörte a kenyeret, a tanítványoknak adta azt oda szétosztásra. Úgy gondolom, hogy az étkezés befejeztével újra a tanítványok szedték össze a maradékokat, valamenyiök ámulatától kisérten.

Jézustól távol áll, hogy tanítványait kizárja a munkájából. Ellenkezőleg, bekapcsolja őket és elvárja tőlük a közreműködést. El tudom képzelni, hogy milyen sokáig emlékeztek vissza szívesen arra, hogy munkatársai lehettek Mesterüknek. S ha később néha ők maguk is sikeresek voltak valahol, nem ártott, ha ez arra emlékeztette őket, hogy mindez azért van, mert "a neveitek fel vannak írva a mennyben" (Lk 10,20), azaz ők Isten számontartott munkásai.

A kereszténység egyik alaptörvénye, hogy a kapottat azonnal tovább kell adni, a bajbajutotton azonnal segíteni kell, s várakozás nélkül utána kell járni az elveszettnek. Pontosan úgy, ahogy azt a Názáreti Jézus tette Galilea útjain. S ennél a kereszténység sem adhatja alább! Ez viszont a kereszténység egyik sebezhető pontja is: mert amikor hátradőlünk, elkényelmesedünk és pusztán csak élvezettel szemléljük, hogy milyen sokat tett az Úr, akkor félrértettük őt. Jézus munkásokat akar az aratásában, nem élvezkedő szurkolókat a lelátón!

Óva kell hát intenünk mindenkit, aki azért nem szentel különösebb figyelmet ennek a kenyérszaporítási történetnek, mert túlzotta knak tartja az adatait. Nem is várhatjuk el az evangélistáktól, hogy egyenkét számoltatták volna meg valakivel a fejeket – bár arról is hallunk, hogy ötvenes és százas csoportokban ültették le őket, s igy egyszerűbb lett volna a megszámolásuk.

De nem a s zámok dominálnak itt, hanem az öröm a meghívás és a vendéglátóval való közös étkezés fölött. "Közösen" együtt készítették elő Mesterükkel a tanítványok a nagy vacsorát, s Uruk munkatársaivá lettek. Ám a legfontosabb a meghívottak számára mégis az ő személyes jelenléte volt. Nem ő mutatta be egyszer mennyei Atyját pontosan a vendéglátó házigazda szerepében, az egyik példázatában? Bizony ennek a nagy vacsorának a "főpróbáján" érezhették magukat mindazok, akiket az útakról és ösvényekről hívott össze ez a Názáreti Jézus.

Azóta is meggyőződéssel és hittel valljuk, hogy az egy falat kenyeret, az egy korty italt nekünk is ilyen "próbaként", előlegként adja az Úr az ő vacsorájában. Hogy már most érezzük és ízleljük, hogy milyen jó hozzánk a vendéglátó Úr.

2. A MEGVERT PÁSZTOR?

Igen érdekes, hogy eleink számára éppen a nagypéntek volt a legnagyobb keresztény ünnep. Pedig ezen a napon nem igen van mit ünnepelni. Történetileg nézve, ez a nap Jézus tanítványainak összes reménységét és e lvárását tönkretette. A Mester, akihez annyira ragaszkodtak, most cserbenhagyta őket. Mint egy, a változtathatatlanba beletörődni nem akaró kis kakas ugrik Péter Jézus elé és azt kiáltozza, hogy a kilátásba helyezett szenvedés nem történhet meg vele, az ő Urával!

Nagypéntek tehát csak a szertefoszlott álmok ünnepe? Lehet-e így valamit is ünnepelni ezen a napon? Nem kellene inkább még az emlékezetünkből is kitörölni? Ám, azt hiszem, eleinket sokkal jobban foglalkoztatta az a kérdés, hogy nem tudott volna-e Isten valami "olcsóbb" megoldást találni a világ bűnei eltörlésére? S ha nem, akkor ez a Jézus tényleg megérdemli a nagypénteki lamentálást, hiszen, szegény, áldozatul esett egy felsőbb hatalom önkényének. Legalább sirassuk meg őt! Jellemző, hogy legtöbb bőjti énekünk is a Jézus-siratásra helyezi a hangsúlyt nagypénteken.

Nézzük meg azonban közelebbről, hogy mi is történt tulajdonképpen nagypénteken? Hogy is volt az az egész eset? Ki és miért felelős, ki és mit akart elérni a meghalt Jézussal? Tényleg csupán egy pásztor megveréséről van itt szó? És ki verte meg őt? Isten maga? És ha igen, miért?

Kezdjük hát előlről felgöngyölni ezeket a nem könnyű kérdéseket!

1.

Az evangéliumok makacs egyetértésben idézik Jézus mondatát: "Ezen az éjszakán, mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem". (Mt 26,34; Mk 14,30; Lk 22,34; Jn 13,38). Ne foglalkozzunk ennek a tagadásnak a körülményeivel. Állapítsuk meg azonban nemcsak azt, hogy Jézus milyen jól belelátott a legnagyobbhangú, hősködő tanítványa szívébe, de azt is, hogy Jézus soha nem festett rózsaszínű jövőt a követői elé. Éppen ellenkezőleg: lehetséges bukását, kísérlete nem-sikerültét igenis a szemük elé tárta, tragikus lehetőségként. S hogy ez a gondolat a sikerhez, a dédelgetett babusgatáshoz, a biztonságérzéshez szokott emberi lélekben mindig is ellenállásba ütközik, az itt világosan megerősítést nyer. Hiszen ki az, aki szívesen kezd bele olyan vállalkozásba, amely nem, hogy nem kecsegtet sikerrel, hanem a lehető csalódást és kiábrándulást is magában rejti, keserű lehetőségként? Már csak ezért is tévednek azok, akik tagadni próbálják, hogy Jézus előre megjövendölte küszöbön álló szenvedését és halálát. Hogyne tette volna meg ezt, éppen mert nem akarta hamis álmokba ringatni a tanítványait! Jézus igenis tudott egyre növekvő határozottsággal arról, hogy – bár ő minden tőle telhetőt megtett – küldetése nem zárul majd sikerrel.

Érdemes a példázatait egyszer ilyen szemszögből is megvizsgálni. Tudott pl. az "erős" visszatértének lehetőségéről, az árendát behajtani szándékozó szőlőbirtokos-fiú megöléséről, a terméketlen fügefa elszáradásáról. Minden gondolata mélyén ennek tudata állt. S már csak ezért sem akarhatta tanítványait tudatlanságban hagyni efelől. Érdemes arra figyelni, hogy Márk evangéliumában legalább negyvenszer van utalás Jézus elpusztítása tervére. Előbb volt Jézus kortársai antikrisztiánizmusa, mint a keresztények antijudaizmusa. Ha tehát az összes evangélista közli Jézus mondatát a Péter általi elárultatásáról és a kakas megszólalásáról, akkor ő csak a valóság bekövetkeztének biztos voltát hirdette meg az egyszerre beijedt, majd hősködő tanítványainak.

2.

De Jézus még ennél többről is tudott. Maga is tudta, és ezt ki is mondta, hogy ezzel ő a legnagyobb próba és kihívás elé állítja az övéit. A régies kifejezést: mindnyájan megbotránkoztok bennem ezen az éjszakán ma talán így kellene lefordítani: ma éjjel még azt is megbánjátok, hogy valaha is közötök volt hozzám. Sőt ezt körömszakadtáig még tagadni is fogjátok! Hogy ez be is következett Péter esetében, az most nem kell, hogy különösen foglalkoztasson bennünket. De ennek a megbotránkozásnak a megokolása annál inkább. Legnagyobb megütközésünkre ugyanis Jézus idézi Zakariás prófétának egy mondatát, amely így hangzik: "Kard! támadj pásztoromra, meghitt emberemre, – így szól a seregek Ura, verd meg a pásztort, széledjen el a nyáj!" (Zak 13,7).

Ezt a furcsa ótestámentumi igét elsősorban a próféta korából kell megértenünk. A Kr. e. 6. században élt próféta, Zakariás, nagyon komolyan fáradozott azon, hogy a távoli Babilonba deportált honfitársai mégiscsak igyekezzenek hazatérni, ha erre lehetőség adódik. Hiszen várja őket az otthon, a haza, és Isten népe ők valójában csak Izráelben lehetnek. Erre a biztatásra nagy szükség is volt, mert bizony nem minden deportált kívánkozott különösebben haza a babiloni jólétből, s nem vonzotta túlságosan az otthon rá váró nyomorgás. Zakariásnak ebbeli fáradozásában kapóra jött, hogy a perzsa hatalom Dávid egyik leszármazottját, bizonyos Serubbábelt nevezte ki amolyan helytartó-félének Izráel fölé. A próféta lelkesedett, amikor Isten azt jelentette ki neki, hogy ez lesz az ő "bizalmi embere", rá lehet tehát építeni és vele számolni. Ez a pásztor a Messiás. Aggeus nevü prófétatársával együtt Zakariás már meg is tervezte ennek a Serubbábelnek a hivatalos trónraültetését.

De akkor hirtelen valami súlyos esemény történhe tett, mert Serubbábel, a reménység Messiása egyszerre nyomtalanul letűnt a történések színpadáról. Soha többé nem hallunk róla és ennek okát legfeljebb találgathatjuk. A meglehetősen csalódott prófétának viszont annál nehezebb teher súlyosodott a vállára. Meg kellett hallania Isten szavát: Kard, kelj fel az én pásztorom, az én bizalmasom ellen. Verd meg a pásztort és elszélednek a juhok...

Ezt a végzetesen hangzó szót veszi most ajkára Jézus, amikor a saját, jövendő sorsáról beszél. "Ezen az éjszakán meg azt is megbánjátok, hogy valaha is dolgotok volt velem. Mert meg van írva: megverem a pásztort és elszélednek a juhok." Mit akarhatott Jézus ezzel az idézettel bizonyítani? Ha jól értjük a szándékát, kettős célt követett vele.

Az egyik Jézus feltétlen me ghajlása az őt küldő Isten méltósága és szuverén akarata előtt. Megszoktuk, hogy az idők folyamán Jézust szinte "önállósítottuk" és Istentől függetleníteni akartuk. Amolyan kis összefüggést közte és Isten közt ugyan még csak elismertünk, de szerettünk inkább magával, a Názáreti Jézussal, külön foglalkozni. S nem vettük észre, hogy ez mennyire beszükítette a látásunkat. Azt se vettük észre, hogy mind zsidókat, mind muzlimokat szinte taszítottunk, hiszen Jézusban mintegy második Istent véltek felfedezni. Ez p edig kimerítené a többistenhitűség tényét. Pedig inkább kellett volna arra figyelnünk, ahogy Jézus önmagát értette. Elég lett volna azokra a kijelentéseire figyelnünk, amelyekkel kihangsúlyozta a maga függőségét a mennyei Atyától. Nem a maga akaratát tett e, nem a saját feje után ment, még a mondanivalóját is tőle vette.

S ha az életét ennyire meghatározta az Isten, akkor miért vonakodott volna elfogadni a haláláról való döntését is? Ez a döntés sem volt a saját kezében, hanem Istennél. Mi most reklamálha tunk, hogy Isten miért tett így és nem másképpen. Erre lehetőségünk van. Csak a reklamáláshoz való vélt jogunk nem szünteti meg Isten teljes önrendelkezési döntését. S ha ő úgy döntött, hogy igenis megveri a pásztort és elszéleszti a juhokat, akkor ezt sem az érzelmeink, sem az agyunk reakciójától nem tehetjük függővé. Mondhatja-e az agyag a fazekasnak, hogy milyen edényt készítsen belőle?

A másik, amit itt Jézus félreérthetetlenül tanítványai tudomására kívánt hozni, az az ő engedelmessége és készsége, amellyel elfogadta Isten vele kapcsolatos döntését. Egy szava nem volt ellene. A mai igénk után következő gecsemánéi gyötrődésében ugyan megtalálhatjuk emberi félelmének a nyomait, láthatjuk, hogy – amennyiben tőle függne – ő valószínűleg más utat választana. Szószerint vért izzad, de a végeredmény mégiscsak ez a mondat: "ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd."

A mi véges emberi gondolkodásunkkal alig is tudjuk fölfogni Isten végzését, nem értjük eljárását és döntését. Pedig ebben – Jézus szemével nézv e – semmi rendkívüli nincsen. Hát nem ugyanígy tanácstalankodunk a mindennapi életünkben bekövetkező, sokszor érthetetlen helyzetünkben? Hogy lehet megmagyarázni egy kedves elvesztését, egy fogyatékos gyermek születését, természeti katasztrófa miatt szenvedők nyomorát? Nem hiszem, hogy Jézus ne állt volna ugyanilyen probléma előtt. Valószínűleg ő is gondolt más megoldásra. Számomra azonban mégis egyedülálló az a mondata, amelyet én nem tudnék minden fenntartás nélkül így kimondani: "Igen Atyám, mert ez így tetszett NEKED."(Mt 12,26). Kihalljuk ebből a mondatból nemcsak Jézus puszta beletörődését, hanem a tevőleges egyetértését is Atyjával. Igen Atyám, mert ez így tetszett neked, így volt kedves előtted, és akkor ebben a döntésben én is valmiképpen részes vagyok. Nem zúgolódom, hanem az akaratom belesimul a tiédbe.

S ha van valami, amit nagypénteken ünnepelhetünk, akkor az éppen Jézus küzdelmének a csúcsa: akarata eggyé lett az Atyjáéval, az ő szeretett Istenével. Hogyne hívta volna még a kereszten függve is, töretlen bizalommal, ezt az Atyát és ne ajánlotta volna az ő kezébe a lelkét?

3.

Persze, ha ide eljutottunk, akkor azonnal óriási kérdés meredezik előttünk. Fatalista volt tehát Jézus és mivel látta, hogy nincs más választása, egyszerűen beletörődött Istennek ebbe a végzetesen furcsa döntésébe? Ez hamis következtetés. Az evangélisták ugyanis nemcsak azt közlik velünk, hogy Jézus ezt az irgalmatlannak tűnő prófétai igét a szájába vette. Hanem egy másik mondatát is: "de föltámadásom után előttetek megyek Galileába" (32.v.) Ez pedig a legnagyobb biztatást jelentette, két szempontból is.

Elsősorban Jézus Isten iránti határtalan bizalmát fejezte ki. Mindennapi imádságára emlékezett, amelyben mindig bizalommal vallotta: "nem hagyod lelkemet a pokolban, nem engeded, hogy szented rothadást lásson" (Zsolt 16,10). Vagyis Jézus abban a biztos tudatban egyezett bele Isten verésébe, hogy ugyanaz az Atya nem hagyja el őt még halálában sem. Túllátott tehát a pillanatnyi, nagyon súlyos katasztrófán, s előtte már az Isten halál fölött is győzedelmeskedő erejébe vetett bizalom lebegett. Nem a halálos végzésbe törődött bele, hanem a feltámadás biztos reményében vetette alá magát engedelmesen Atyja akaratának.

De ez a mondat a tanítványok számára is fölcsillantotta a remény ség sugarát. Mert, ha előttük megy majd Galileába, akkor ez nem kevesebbet helyez kilátásba, mint az újra való találkozást vele. A továbbiakból megtudjuk, hogy a feltámadott Jézus tényleg találkozott velük Galileában és onnan küldte ki őket nemcsak a szétszóródott, pásztor nélküli nyáj újbóli összegyűjtésére, hanem az egész világ tanítvánnyá tételére. A keresztény egyház biztosan nem a Názáreti Jézussal kezdődött. De amikor a feltámadott Úr mozgósította a munkatársait, futótűzként terjedt el az evangélium jó híre a világban , – éppen Galileából elindulva.

Nagypéntek gondolkodásunkban és gyakorlatunkban tapasztalható értékvesztését sajnálatosnak, sőt szomorúnak kell tartanunk. Ez kétségtelenül igaz. De amíg ünnepeljük, attól kell megóvjon, hogy Istent akarjuk a pásztor megveréséért kérdőre vonni. S arra kell biztasson, hogy Ő úr a halál fölött is és már Jézus szomorú végén túlra is mutat, a feltámadás kilátásba helyezésével.

Így foglalhatja össze talán ez az egyszerű mondat legjobban nagypéntek üzenetét: hol legnagyobb a szükség, ott közel a segítség.

Ez Jézusra is áll, akár a mi életünkre is.

3. A PÁLYA CSÚCSÁN?

Megdöbbentő képet tár elénk ez a történet. Egy ártatlan ember végső szenvedését mondja el, mégpedig oly módon, hogy az ember elnémul előtte. Mintha ebből az elnémulásból és megilletődöttségből valamit megérzett volna az a régi szokás, amelyet a mi vidékünkön passió-olvasásnak neveztek. Jézus halála órájára, délután háromra összejött a gyülekezet a templomban. Nagy szavak vagy magyarázatok nem hangzottak el, hanem egyszerűen – énekléstől és imádságoktól kisérten – Jézus Urunk szenvedésének története. Gyerekkorom mély megilletődöttségét máig nem tudom elfelejteni. Míg a többi istentiszteleten nyugtalankodtunk eleven gyerekek módjára – addig a passióolvasást néma döbbenettel hallgattuk végig. Nem kellett azt magyarázni, inkább csak csendben végighallgatni, nem kell azt szétszedni, inkább el kell mélyülni benne.

Ezt próbáljuk meg most, mégpedig úgy, hogy három szereplő szemével nézzük, hallgatjuk, szemléljük a Golgotán történteket.

1.

Az első Pilátusé, a római megszálló hatalom teljhatalmú emberéé. A hivatalnok, a jó rend kedvéért, feliratot tétetett Jézus keresztfájára. Tudta, mi a törvényes előirás: kivégzésre ítéltek nyakába akasztották az ilyen feliratot, amelyen közölték a nyilvánossággal elítéltetésük okát. Ezt vitte mindegyik magával a keresztfáig. A felirat háromnyelvű volt, s ez arról árulkodik, hogy Pilátus nagystílű diplomata volt. Latin volt a római birodalom hivatalos nyelve, görög a művelteké, s a héber a helybelieké. Mivel a zsidók nem mondhattak ki halálos ítéletet, ennek kettős következménye volt. Zsidó törvények szerint Jézusnak megkövezés vagy fejvétel lett volna a büntetése. Viszont keresztre feszítették, s ehhez a római urat meg kellett nyerni, ami nem is volt olyan könnyű feladat. Pilátus egyébként igen kegyetlen helytartónak bizonyult, de Jézus esetében a zsidó vezetők összes rábeszélő képességére szükség volt, hogy vele mondassák ki az ítéletet. Pilátus mindent megtett, hogy a döntést elszabotálja. Az evangélisták igen sok részletet közölnek ennek illusztrálására. Pilátus számára kettő volt világos: egyrészt az, hogy ez a Jézus semmi olyat nem tett, amivel ő a római állam érdekeit látta volna veszélyeztetettnek. Másrészt az, hogy a zsidók számára Jézus vallási kérdések miatt jelentett szálkát a szemükben. A zsidók viszont gonosztevőként adták Jézust a kezébe (Jn 18,30), de ezen kívül, és erre sem, semmi bizonyítékuk nem volt. Amennyiben vallási nézeteltérésük volt vele, Pilátus szivesen adta volna őt vissza nekik. Emlékezzünk a szavaira: "vigyétek el és ítéljétek el a ti törvényeitek szerint" (18,31). S amikor azok maguk emlékeztetik őt arra, hogy saját kormánya vette ki kezükből a halálos ítéletek végrehajtásának jogát, akkor végül is rablóként feszítteti meg az ártatlant. Felesége óva intette, neki magának sem volt nyugodt a lelkiismerete. Hogy ennek ellenére cselekedett, azt Jézus nem tette számára nehézzé. Ha ugyanis Pilátus kérdésére, hogy ő esetleg valami ellenkirály lenne, tagadó választ adott volna, akkor a helytartó valószínűleg még mindig meggondolhatta volna a dolgot. De Jézus, tagadás helyett, visszakérdezett és ezzel mintegy megerősítette a felhozott vádat, hiszen nem tagadta azt határozottan.

Mai szakaszunk világosan mutatja a zsidó vezetők és Pilátus közti feszültséget. A helytartó még az évenként szokásos megkegyelmezési aktussal is kisérletet tesz, hogy mentse Jézust, de eredménytelenül. Ha már amnesztiát ad, mondják zsidó partnerei, az jól jön mindig, de ne alkalmazza azt erre a gyűlölt Názáretire. Pilátus ekkor megijed , hiszen a zsidó vezetők nem egyszer vádolták már be a császári udvarban. Pilátus azt is érzi, hogy beugratták és rászedték. Amikor őt magát is meggyanúsították, hogy, ha elbocsátja Jézust, akkor nem a császár barátja (Jn 19,12), már akkor kelepcében érezte magát. Amikor azonban most még azt is ki akarták jelentetni vele, hogy csupán Jézus állította magáról, hogy ő a zsidók királya, akkor a léprecsalt bosszúja nem váratott sokat magára: "Amit megírtam, azt megírtam!" Vagyis, ezen a legfelső döntésen a kellemetlen reklamálók sem változtathatnak többé. Ezzel sikerült vérig sértenie rámenős ellenfeleit.

Pilátus tehát vegyes érzelmekkel ment bele ebbe a kellemetlen Jézus-ügybe. Állami tisztviselőként semmi jogi alapját nem látta a döntésének. A zsidók felé – ha egyáltalán – a jobbik oldaláról mutatkozott így be. De a korai keresztények is mintegy megértéssel voltak iránta. Az egyik kegyes legenda szerint a helytartót később a Rhone folyóba dobták volna, majd a genfi tóba, de mindkettő undorral dobta őt ki magából. Más keresztény csoportok valóságos szentként tisztelték és sajnálták, hogy ez a "rendes ember" beugrott és áldozatul esett a zsidó vezetők bosszúvágyának.

2.

Mit láttak a katonák, akik a nagy világpolitikáról és diplomáciáról mit sem tudtak? Négyen alkották (ApCsel 12,4) a kivégzési osztagot, s ezt onnan tudjuk, hogy Jézus ruháit négy részre osztották maguk között. Ez járt nekik a törvény szerint, hiszen egyéb zsoldot vagy más díjazást a keresztrefeszítésért nem kaptak. Elosztották tehát az elítélt öl tözékét: szandálját, fejkendőjét, övét és a felső kabátját. Azt az egybeszövött alsó ruháját, amelyet közvetlenül a testén hordott, még az osztozkodóknak sem volt kedvük felnégyelni. Hiszen ezzel nyilvánvalóan használhatatlanná tették volna, amivel egyikőjük sem nyerne. Az evangélista, ezen túl, ebben egy zsoltárvers beteljesedését is látta, amelyet az őskereszténység nagyon nagy becsben tartott és sokat idézett. Ugyanebből a zsoltárból imádkozta Jézus még a kereszten is a mondatot: "Én Istenem, én Istenem, mért hagytál el engem?" (Zsolt 22,2) Az így imádkozó zsoltáros mondta ezeket a panaszos szavakat is: "Megosztoztak ruháimon, köntösömre sorsot vetnek."(19.v.). Nos, mondja az evangélista, amit most a Jézus keresztfája alatt ezek a kis katonák tesznek, az csak beteljesedése ennek a zsoltárversnek.

Régtől fogva igen el szokták ereszteni a fantáziájukat az írásmagyarázók, amikor ehhez a vershez érnek: mit jelenthetett az egybeszőtt ruhadarab? Nekünk nem kell feltétlenül a fantáziálók sorába állnunk. Sokkal fontosabb arra figyelnünk, ahogy János evangé lista a katonák tevékenységéről szóló szakaszt befejezi: "Ezt tették a katonák." S ezt ő igen nyomatékosan emeli ki. Nála bizonyára kettős értelme van a mondatnak. Egyrészt azt akarja kifejezésre juttatni, hogy miközben a világ megváltója szenved a kereszten, addig az őrzésével megbízottak ügyet sem vetnek rá. Az élet megy tovább, – ez lehetne ennek a képnek a felirata. Igen, az élet megy tovább, akkor is, amikor a kereszten függő Úr hirdetése a tanúk kötelessége ebben a világban. De nehogy azt gondoljuk, hogy ettől már annyira megijed a világ, hogy leáll és megváltozik. Ó, nem! A négy katona valamiképpen az üzleti érdeklődésű emberiséget jeleníti meg, amely mellett vagy fölött elhalad, s szinte észrevétlen marad az Isten világmentő munkája.

De talán még en nél is többet akart János ezzel a nyomatékos mondatával kifejezni: "ezt tették a katonák". Kiegészíthetnénk talán: "csak ezt tették". Mintha csak emlékeztetni akart volna János Jézusnak egy mondatára, amellyel követőit biztatta és bátorította: "Ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, de a lelket meg nem ölhetik." (Mt 10,28). A katonák keresztre szegezhették az Isten fiát, s a kereszten kínosan kimúlhatott a teste, miközben ők zsákmányon osztozkodtak léleknyugalommal. Ezt megtehették, de ennél többet nem. A legnagyobb emberi gonoszság sem tudja Istent megakadályozni abban, hogy Fiát átmentse a

halálból az életbe.

3.

Végül mit lát a kereszt alatt ott álló három Mária és a kedves tanítvány? Mi mehet végbe bennük? Az anyában, aki már megszületése előtt "ismerte" fiát, aki nehéz körülmények között hozta őt a világra, aki távolról féltve kísérte az útjain, akit olyan erőteljes szavakkal tudott szinte elutasítani és magától távoltartani ez a Fiú. S most itt, a halál torkában vergődőként kell utóljára találkoznia vele? – Mit gondolhatott az a Magdalából származó Mária, akiből – az evangélisták tudósítása szerint – hét ördögöt űzött ki a Mester? Neki köszönhette teljesen új életét, és ő ragaszkodott a megmentőjéhez. S most itt függ előtte magatehetetlenül a kereszten, s dehogy is tud másokon segíteni, amikor neki magának lenne legnagyobb szüksége a segítségre.

No, és mit gondolhatott a szeretett tanítvány? Talán még egészen fiatal volt és nem igen lehetett hozzászokva az élet nagy megrázkódtatásaihoz. Bízott Mesterében, ráhagyatkozott teljesen, benne reménykedett, – ezt úgy gondolom, feltételezhetjük nála. De most hova sorolja be ezt a nagy tragédiát? Nem fordult-e meg az agyában, hogy éppen az mondott csődöt, akibe ő teljes bizalmát helyezte? S mi lesz vele, ha Ura magára hagyja őt?

Ugye, itt is tovább lehetne spekulálni és a fantáziánkat teljesen elereszteni?! Ennek semmi akadálya nincsen, hiszen ki akadályozhatná meg azt a "fantáziálást", amit ez a rémes golgotai jelenet váltott ki a lelkünkből? – János szándékától mindez teljesen idegen. Szerinte itt nem világfájdalmas, nosztalgikus jelenetek játszódtak le a Koponya-helyen felállított keresztek alatt. Jézus még utóljára tanúságát adja annak, hogy a legnagyobb baj kellős közepén is hogy kell a jövőt, az életet szolgálni. A legnagyobb katasztrófa legsűrűbb forgatagában is rendet és csendet kell teremtenie. Akárcsak akkor, amikor a tengeren járó csónakot elmerüléssel fenyegette a vihar: ő akkor is lecsendesítette a vizet és nagy, belső nyugalom áradt el el az előbb még jajveszékelőkön. Itt síró és zokogó anyának van szüksége helyettesítő, segítő fiúra – és anyát kell szerezni az önállótlan fiúnak a jövője felőli bizonytalansága eloszlatása végett. Ez a szükséghelyzet annyira komoly, hogy – néhány pillanatra – nagyobbnak látszik, mint Jézus saját, döbbenetes helyzete. "Ő mindvégig nagyon szerette őket" – mondta erről a Jézusról az evangélista. S íme itt a bizonyíték. Mindvégig, el egészen a keresztfáig is.

S csak miután ezt az ügyet is sínre tette és eligazította még két számára fontos személy sorsát, jelenti be utolsó földi kívánságát, hogy szomjas. Egy pár csöpp ecettel be is éri. És most már kimondhatja, még utolsó lehelletével, hogy ezzel minden célhoz ért. Amit mi "elvégeztetett"-el fordítunk, az összefoglalása mindannak, amit tett, mondott, tanított. Amivel Atyja bízta meg. Olyan összefoglalás, mint egy másik alkalommal, amikor így vallottak róla a csodáin ámuldozók: "mindent jól cselekedett!" (Mk 7,37).

Már csak ezért sem lehet zokogó ünnep nagypéntek. Miért is zokognánk afölött, amit "jól tett" az Isten?

4. LE A KERESZTTEL!

Nemrég fölhívott valaki, hogy felháborodását fejezze ki és tanácsot kérjen. Felháborodása egy helyi lapban megjelent cikkecskének szólt, amelyben egy lelkész írt ezen a címen: "Le a kereszttel!" Telefonálómnak már a cím is teljesen felborzolta a kedélyét, hát még a tartalom! A szerző szerint a kereszt állandó emlegetésével csak "beleszuggeráljuk" az emberekbe a bűnösségüket. Nagypénteken nem a keresztről kell szónokolni, hanem olyan világ megteremtését kell hirdetni, amelyben bízvást nélkülözhetjük a keresztet. Különben Jézus is tiltakozott a kereszt ellen – írta a szerző –, s inkább "jókedvre akarta deríteni az embereket , hogy annál erőteljesebben harcoljanak ők is a kereszt mindenféle fajtája ellen".

Kell-e ma keresztről beszélni a keresztény gyülekezetben?

1.

Meglepő, hogy János evangélista milyen szinte hűvös tárgyilagossággal mondja el Jézus megfeszítésének a történetét. Nincs benne semmi cicoma, sem dekoráció. Főleg pedig nem próbál hatásvadászó részletközlésekkel az olvasók érzelmeire hatni. Ő ebben is egyedülálló az evangélisták között. Míg amazok sokat adnak a részletekre, amelyek szinte elszomorítják az ember szívét, addig János visszafogott hangnemben tudósít. A többieknél hangsúlyt kapnak a sirató asszonyok, a bámészkodó tömeg szeme előtt elhaladó és összeeső elítélt. Minderről egy szót sem hallunk Jánosnál. Hogy is közölhetne ő ilyen profán emberi részleteket? Hiszen ezen a keresztfán "király" csüng és küzd a halállal! Ide pedig nem kényszer alatt, hanem Atyja akaratának engedelmeskedve, önszántából került. Hát nem megmondta már korábban, hogy "leteszem az életemet, hogy újra fölvegyem azt. Senki sem veszi a zt el éntőlem, hanem én teszem azt le magamtól..." (Jn 10,18)? A hősködő Pilátusnak pedig minden kertelés nélkül a szemébe mondta, a kihallgatásakor: "Semmi hatalmad nem volna fölöttem, ha azt nem fölülről kaptad volna." (19,11).

Elmondhatjuk persze, hogy Jézus megfeszítésének nem ez a jánosi látása lett uralkodóvá a keresztény egyház története folyamán. A sírás és siratás, a sajnálkozó lamentálás és elszomorodás ünnepévé kiáltottuk ki nagypéntek ünnepét! (Jellemző, hogy a nagypéntek német nevében – Karfreitag – szereplő szócska, a "kar" eredetileg gyászolást, szomorkodást jelentett.) A korán kialakult passiójátékok sora is az ártatlanul elítéltet és még a szenvedésében is ért bántalmazásokkal sújtottat kívánja, szívmegindító módon, lehetőleg a maga mezítelenségében bemutatni. Igy lehet sírni és megríkatni, porbaomlottan összetörni és sajnálkozni! A középkorból származó kálváriák képes stációi egyre fokozódó erősséggel mutatják be az embertelen szenvedéseket elviselő, halál felé menetelő Názáretit, akin meg kell essék a néző hívő szive.

János – ezzel szemben – inkább Jézus "felemeltetéséről" szeret beszélni. Ahogy annak idején a pusztai kígyómarásból azt szabadította meg Isten, aki a Mózes által készített és "felemelt" érckígyóra tekintett föl, – ugyanilyen szándékkal került most Jézus is a keresztre. Hadd lássa a világ, hogy Istennél nem csak, hogy minden lehetséges, hanem azt is, hogy nála nem az az értékrendszer uralkodik, mint a mi köreinkben.

A kereszt a legszégyenteljesebb kivégzési forma volt abban az időben. És mégis, miközben Jézus kiszolgáltatottan és védtelenül függ a kereszten, ellenfelei és Pilátus a király-volta fölött folytatnak éles vitát. Jézus azért "emeltetett" fel, hogy ezzel az önkéntes tettével megtörje a gonosz hatalmát ebben a világban. A gonosz ugyanis úgy kérkedik közöttünk, s olyan rettenetes válfajaival vagyunk kénytelenek ma is találkozni, hogy feltétlen segítségre van szükségünk. Jézus felállított keresztje arra biztat bennünket, hogy most van alkalmunk a gonosz hatása alóli kiszabadulásra, hogy átállhassunk az Isten oldalára.

Ha tehát az ujságcikk lelkész-szerzője a kereszt ellen hadakozik, akkor a fürdővízzel együtt a gyereket is ki akarja önteni. Nem igaz, hogy Jézus ne akart volna engedelmeskedni, amikor a kereszthalállal nézett szembe. Ő, aki nem győzte hangoztatni, hogy mindig is az Atyja akaratát kívánja megvalósítani, hogyan is lett volna, közvetlenül a cél előtt, ilyen engedetlen? Ezt érezte meg Pál is, amikor egyik gyülekezetének ezt írta: "mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik megtartatunk, Istennek ereje." (1Kor 1,18). A cikkíró lelkész valószínűleg nem jutott el tanulmányai folyamán ehhez a nagyon fontos fejezethez, amit csak sajnálni lehet.

2.

Ott függ tehát a király a kereszten, s a vita folytatódik Pilátus és a J ézus vádolói között. Emezek azt szeretnék, ha a helytartó kijavítaná az általa készitett feliratot: hadd álljon ott, mint hazugság, ennek a hitetőnek az állítása: "Én, a Názáreti Jézus, vagyok a zsidók királya". Ám a támadás megtörik a római hivatalnok konokságán. "Amit megírtam, azt megírtam!" Ő iratta föl a keresztre, hogy ez itt a zsidók királya, pedig alig néhány órával azelőtt, a kihallgatás alkalmával bűnnek számította volna be, ha Jézus a kérdésre igennel válaszol.

Ennek a furcsa pálfordulásnak i s oka lehetett. Mert, úgy ahogy a főpap kijelenti, hogy "inkább egy embernek kell meghalnia a népért", s ahogy Pilátus "amit megírtam, azt megírtam" kifakadással kimagyarázkodni látszik, – úgy egyik sem igaz. A főpap kimondja az "egy mindenkiért" isteni döntést, a helytartó pedig az igazságot, amelytől maga is tartott: "bizony király ez a megfeszített"!

Nemrég olvastam egy buddhista vallású japán panaszát, amelyben a kereszténység szimbólumát, a keresztet támadta. Szerinte a buddhizmus és a kereszténység k özötti óriási különbséget Buddha és Jézus halála formájában is jól lehet érzékelni. Buddha fekve múlt ki ebből a világból, békességet, vidámságot, lelki egyensúlyt árasztva maga körül. Ezzel szemben áll vadul támadóan és kihívóan a Jézus keresztje, annyira , hogy még meg is ijeszti a szemlélőt. A vád olvasásakor vált világossá számomra, hogy mennyire nem akart támadni ez a kereszten függő! Inkább volt szándékában a védés, oltalmazás, gondoskodás. A kereszten függő király még ott is, szinte királyi méltósággal intézkedik. El kell még intéznie anyja és kedves tanítványa további sorsát. Ezt is szuverén hatalommal dönti el és ez ellen nem lehet fellebbezni. Dehogy is árasztott ő maga körül türelmetlenséget, inkább még utolsó perceiben is anyja és tanítványa féltése és ellátása volt a gondja. Ez a keleti vád tehát épp oly kevéssé áll, mint a cikkíró lelkészé, aki szintén szívesen küldené a keresztet a feledés raktárába. Jézus a kereszten függve nem tesz mást, mint amit annyiszor próbált hallgatói szívébe vésni: ir galmasságot gyakorol. Nem álhumanista ő, aki a kereszt fölöslegessé tételéért harcol. Elfogadta a keresztet Atyja kezéből és azt használta föl a jó érvényesítésére.

Utópia, álom lenne tehát, ha az egyház azt állítaná magáról, hogy képes lenne eltüntetni egy szép napon a világ minden keresztjét! És illúzió az, ha az egyház arra a boldog korra vár, amikor – munkája nyomán – már kikopott a világból az összes kereszt. Mi, emberek, mindig is "kereszthordozók" maradunk – a szó legtágabb értelmében. Hogy kereszt jeinknek időről-időre milyen divatos nevet adunk, az nem perdöntő. Ám azt is tudjuk, hogy mindannyiónk keresztje fölé messze fölmagasodik a Jézus keresztje. Mert reménységet és bizalmat akar a szívünkbe önteni. Nem elvetni kell a keresztet, hanem komolyan és várakozással föltekinteni rá. Nehogy vágyálmokat, utópiákat kergetve, csalódjunk, elannyira, hogy a végén még a Krisztus keresztjét se lássuk, amelyen egyedül tájékozódni lehet!

3.

A szenvedéstörténet utolsó pár verse az egész evangélium csúcsát jelenti. Az egészen végigvonul a mondat: "...mindez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás..." Az Írás pedig Isten akaratának, szavának közvetítője. Egy imádkozó ezt így élte át: "Torkom kiszáradt, mint cserép, nyelvem ínyemhez tapadt... mert a gonoszok serege körülfogott." (Zsolt 22,16-17).

Ezt élte most át Jézus. A keresztre feszítettek általában oxigénhiányban haltak meg, amely a nagy vérveszteség következtében állott be. Eközben nagy szomjúságot éreztek, s valósággal kiszáradtak. Jézust is eléri ez a sors, de ő még mindig nem adja meg magát. Az előbbi igének nála is be kell teljesednie. S a kereszten küzdő Király még utóljára ragadja magához a kezdeményezést: "ÉN szomjúhozom". Az egyiptomi fogság idején izsópköteget mártottak bárányvérbe a zsidók, hogy vele házaik ajtaját megjelöljék és a veszedelemtől megkíméltessenek. Így nyújtják most az izsópot Jézusnak is a körülállók, csak éppen ecetbe mártva. Lukács evangélista szerint ez a gúnyolódás újabb jele, hiszen ezt a tettüket a gúnyos mondat kisérte: "ha te vagy a zsidók királya, szabadítsd meg magadat!" (Lk 23,36-37).

Egyszóval: még az elítélt Király uto lsó lélegzetvételénél is elhangzik a megfeszítettnek kijáró tisztelgés, – még akkor is, ha gúny formájában. Ő a Király, akinek utolsó akaratát is maradéktalanul teljesíteni kell. Ő az Istenszolga, aki az övéi üdvösségéért küzdött egy életen át. Ezennel viszont befejezte az Atyjától kapott feladatot.

Most már bekövetkezhet a vég, megkaphatja magáét a halál, – átmenetileg. De ez sem az ő akarata ellen van. Ahogy azt egy egyháztanító megfogalmazta: "Lelke nem az ő akarata ellenére vétetett el tőle, hanem csak azért, mert azt is ő akarta, amikor és ahogy azt ő döntötte el." (Augustinus).

Valójában itt is csoda történt. Hiszen olyan megfeszítettek, akiknek a lábszárát nem törték el, sokszor három, négy napig kínlódtak a halállal. Jézus ezt három óra alatt bev égezte. Elfogadta a szája megnedvesítése végett nyújtott ecetes izsópot, majd bejelentette, hogy elérkezett pályája csúcsára: ELVÉGEZTETETT! Tudniillik Isten műve, s ő hálás, hogy Isten ennek elvégzésére őt választotta ki. Ez győzelem – mondja ezzel nekünk János evangélista. Még akkor is, ha ehhez a győzelemhez a kereszt szenvedésén át vezetett az út. Ennek bizonysága a nagypénteki kereszt.

Nem kell hát azt fölöslegessé tenni, – ahogy azt időnként egyesek szeretnék. Hanem föl kell nézni rá. Reménységgel. Hiszen rajta Jézus Krisztus kitárt, áldó – és nem támadó – karjaival találkozunk. Hogy az ő békéjével ajándékozzon meg minket.

Isten megbízásából.

5. A FELTÁMASZTOTT

Ifjúsági konferencián vettem részt nemrégen. Az egyik csoportmegbeszélésen rögtön nekem szegezték a kérdést, hogy hogyan írhatott nem is olyan régen egy német teológiai professzor ol yan könyvet, amely tagadja Jézus feltámasztását? Van-e még jövője olyan kereszténységnek, amely nem hiszi, hogy Urát harmadnapon feltámasztotta az Isten? Egyház-e még az olyan közösség, amelynek léte nem ezen az elvitathatatlan tényen alapszik?

Már csak ezért is foglalkoznunk kell ezzel a kérdéssel, mert jogosult. Másrészt éppen az említett konferencián döbbentem rá arra, hogy milyen zavarosak és kuszáltak az elképzeléseink és, hogy milyen vaskos tévedéseket cipelünk magunkkal, mintha azok tényleg "keresztény tanítások" lennének. Még azt is hozzá lehetne tenni, hogy éppen emiatt tudnak mások zavarba hozni bennünket, mert a magunkéval sem vagyunk tisztában.

Mit mondhatunk el – és mit nem – Jézus feltámasztásáról?

1.

Az evangéliumok egyik legfeltűnőbb vonásai közé tartozik az, hogy a legtöbb, amit Jézusról elmondanak, valahogy mégsem önmagában hordja az értelmét, hanem valami elkövetkező, más célra mutat. Izgalmasan új az, amit Jézus hirdetett, megdöbbentő, ahogy csodásan cselekedett, – de mindez csupán jel volt egy bizonyos végcél felé vezető úton. Erre a végcélra összpontosul minden. Igy magyarázható meg egyedül, hogy az a tanítványi közösség, amelyet nagypénteken a megsemmisülés és a teljes szétszórodás veszélye fenyegetett, néhány hét mulva szinte győzelmes, misszióra indult, hogy a világot éppen a Jézus feltámasztásának hírével hódítsa meg. S hogy ez nem volt tréfa és ők se gondolták annak, azt mutatja a kemény elhatározásuk: ennek a feltámasztott Úrnak a nevében készek voltak prédikálni, csak úgy, mint szenvedést, üldöztetést és mártírhalált is magukra vállalni. Egyszerre nem féltek a hatalmasoktól, sem azok börtöneitől, sőt kitüntetésnek vették, ha ilyenben részük lehetett, s ha az a feltámasztás meghirdetésének következményeként jutott nekik.

Többek között ez ragadta meg az eredetileg nem az első tanítványokhoz tartozó, Tarzusz városkából származó Pál apostolt. Nincs tudomásunk róla, hogy a tanító és csodatevő Jézussal valaha is találkozott volna. Mégis azt írta egyik gyülekezetének: "Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, mindenkinél nyomorultabban vagyunk. Krisztus viszont feltámadt a halottak közül... Ha pedig Krisztus fel nem támadt, hiábavaló a ti hitetek..." (1Kor 15,17-20)

Kimondhatjuk azért bízvást, hogy az őskeresztény gyülekezetek missziói igehirdetésének középpontjában nem a galileai tanító és csodásan gyógyító orvos, sem valami prófétai alak nem állt, hanem az ő feltámasztása. Gondoljunk arra a Péter-féle prédikációra, amelyet Lukács jegyzett föl. (ApCsel 4,8-12) A szertejáró és mindenütt jót tevő Názáreti említése belőle sem maradhat el. De harmadik mondata már nemcsak a szégyenteljes halált említi, hanem Jézusnak Isten általi feltámasztását. Sőt azt, hogy utóbbinak közlésére kaptak ők, az apostolok, megbízatást.

Ezen máig sem változott semmi. Minden keresztény igehirdetésnek ez a legfontosabb központi feladata: a Jézus Krisztus halálból való feltámasztása. Jaj nekünk azért, ha szószékeinken más fontosnak és még fontosabbnak tűnő témákkal múlasztjuk az időt, mert ez eltékozolt és ki nem használt alkalom. Maga a Feltámasztott jogosít fel és kötelez arra, hogy egyedül csak rajta tájékozódjunk. Távolról sem jelenti ez azt, hogy örökké csak magát a feltámadást emlegessük. De azt igen, hogy minden vígasztalást és útmutatást, amit nyújtunk, annak az ő feltámasztása adjon garanciát és tegye hitelessé. És azt is, hogy megéri a mindennapi életünkben az erre való összpontosítás, hiszen az Isten országába nem a kétfelé sántikálók, minden fondorlattal felszerelt életművészek és gátlástalan karrieristák jutnak be. Hanem – meggyőződésünk szerint – csak azok, akik már itt is a Feltámadott erejéből éltek.

2.

Igaz, jogosan kérdezhetjük, hogy milyen bizonyíték áll a tanítványok ilyen gyors pálfordulása és kétségkívül sikeres missziója mögött? Hármas felelettel próbálunk válaszolni – éppen mai igénk alapján.

Mindenekelőtt fontos Márk evangélista tudósítása vagy leírása. Asszonyok vásároltak be, hogy elhúnyt, tisztelt Mesterük testét bebalzsamozzák. Ez kijárt minden halottnak. De túl ezen, azt is megmutatta, hogy milyen szoros kapcsolatban voltak az elhúnyttal, hiszen az emlékének akartak így áldozni, előtte tisztelegni. A sabbát utáni napon kimennek hát rögtön napkeltekor, hogy kegyeletes munkájukat elvégezzék. Legnagyobb meglepetésükre nem-várt találkozásban lesz részük: a sírkamrában egy ifjút (angyalt) látnak, aki előszőr megnyugtatja őket, hogy nem kell félniök, de utána annál inkább csodálkozik, hogy itt keresik a megfeszítettet. Hiszen az időközben feltámadt és nincs itt. A mondottakat nem lehet félreérteni. Rossz helyre jöttek, adja értésükre, ha akármilyen szándéktól űzve, a megfeszítettnek, tehát egy h o l t t e s t n e k akarnak szolgálatot vagy tisztességet tenni.

A holtakról különben is igen megoszlott Jézus kortársainak a véleménye. A kegyetlen Heródes zsidó királyról állította azt egy neves rabbi, hogy megölt, Mariamne nevű feleségét a halála után hét évig mézben konzerválta volna. Ám a zsidóknál a bebalzsamozás nem volt úgy szokásban, mint pl. az egyiptomiaknál. Így azt is mondhatnánk, hogy a megszólaló ifjú nem engedi meg az asszonyoknak, hogy valami balzsamozó műhelyt alakítsanak ki itt, amely később "kegyhellyé" nőhetné ki magát. Tudjuk, hogy nem is sikerült soha tartósan ilyen kegyhelyekhez kötni a kereszténységet. S bár a jeruzsálemi "Szent Sír" templomáról azt állítják, hogy itt lett volna valahol a meghalt Jézus sírbatétele, – ám a kereszténység egész világra való elterjedésének minden bizonnyal nem ez és ennek esetleges tiszetelete vetette meg az alapját.

Az első válaszunk tehát az, hogy ezeknek az asszonyoknak nem sikerül egy kegyhely megalapítása, ahová újra meg újra mindig visszatérhettek volna a hívők, kegyességük erősítése céljából.

Visszatekintés helyett előretekintésre indítja az ifjú a jámbor szándékú asszonyokat. Azt parancsolja, hogy szóljanak Péternek, emlékeztetve őt a még élt Jézus ígéretére: "...feltámadásom után előttetek megyek Galileába." (Mt 14,28). Ne üljenek le tehát a sírkamra előtt, balzsamozva a kedves holttestet és halottsiratást rendezve. Erre sem idő, sem szükség nincsen. Mert a Mester már előre ment, hogy őkutána jöhessenek. Miért? Hogy ott megkapják az ő szájából a megbízatást: menjetek el a széles világra...

Eszembe jutott áldott emlékű elődöm az egyik lelkészi állásban. Soha nem volt hajlandó sírokat látogatni, még az ún. "halottak napján" sem. S ezt így okolta meg: vagy sírokat ápol, vagy hisz a feltámasztásban a kereszténység. Sem a hozzátartozói, sem az ő sírja helyét máig sem ismerjük. Meggyőződéssel hirdette is, hogy csak a feltámadás hitében megbizonyosodott és elinduló misszionáriusok képesek az Isten ügyét igazán szolgálni. És nem unos-untalan hátratekintő halottsiratók és sírgondozók. Lehet a véleményen vitázni, annyit azonban meg kell hagyni, hogy a halott-kultusz és a feltámadás-hit két egymástól nagyon is távol álló valóság.

Harmadsorban az tűnik fel, hogy ezeket az asszonyokat nem igen érdekli tovább az üres sír. Pedig azt, hogy az elhúnyt teste nem volt ott, tehát üresen találták a sírt, a legkorábbi időktől kezdve ismételten fölhasználták Jézus feltámasztásának tagadására. Már Máté evangélista tud arról, hogy zsidó hatóságok meg akarják vesztegetni a sírt őrző katonákat, hogy azok a holttest ellopását híreszteljék. A múlt század közepetáján pedig szenzációkeltés céljából felröppentették azt a romantikus – már korábban is emlegetett – mesét, miszerint a tetszhalott Jézust Magdalai Mária a keresztről levettette és meggyógyította volna, hogy aztán kettesben elvonuljanak Kasmírba, ahol magas kort értek meg, számtalan utódot hagyva maguk után, akiknek – érdekes módon – mind Joszif a neve... Később még tudós fejek is szakadatlan vitákat folytattak az ü r e s sírról, s ezt még kutatásaik munkamódszerévé is tették. Még az én generációmat is olyan professzorok nevelték, akik szinte megbabonázottan vitáztak az üres sírról, amely Mk tudósításában egyáltalán nem játszik szerepet.

Ennél sokkal fontosabb hangzik el a tudósításban. A sír felé közeledtükben az a kérdés foglalkoztatja az asszonyokat, hogy ki fogja elmozdítani a sírk amra lezárását szolgáló hatalmas kőtömböt? Anélkül ugyanis nem tudnak bejutni oda, a bebalzsamozás végrehajtása végett. Hogy ez fontos kérdés volt, azt mutatja Márk hozzáfűzött megjegyzése: mert a kő igen nagy volt. Másrészt lényeges, hogy amikor az asszonyok odanéznek, a kő már nincs a helyén. Vagyis számukra rögtön világossá lesz, hogy aki itt megelőzte őket, az csodát tett. Ez a csodatevő viszont csak Isten lehetett. Amennyiben ez igaz, akkor ütött az új világ órája. Hiszen Jézus kortársaival együtt ők is várták a Messiás megérkezését. Ha pedig eljön a Messiás, akkor üt a feltámadás órája is... Nem az üres síron meditáltak tehát az asszonyok ahhoz, hogy higgyenek a feltámasztásban, hanem ez messiásváró hitükből következett. Látták Isten csodálatos munkáját, s hittek az új korszak jelében, a feltámadásban. Az üres sírt alig is méltatták figyelemre, sőt sietve maguk mögött hagyták. Gyenge lábon is állna a feltámadáshitünk, hogyha csupán üres sírra és nem az Úr ígéretére épülne az egész.

3.

Végül az asszonyokat fogadó angyalra, ifjúra is is érdemes rövid pillantást vetni. Régi megfigyelés, hogy a Szentírás ott említ angyalokat, ahol valami nagyon fontosat akar közölni Isten a választott embereivel. Ez különösen és fokozottan érvényes, amikor Jézus Krisztusról van szó. Angyal jelentette be Máriának fia születését és most itt, ime, közli a feltámadását is. Hangsúlyos azért az "itt-ott" helymutató szópár. I t t állunk, ahol az eltemetett holtteste feküdt, de o t t kell majd találkozniok, ahol maga az Úr jelenik meg majd nekik. S az asszonyok megértik az "odaátról" jött üzenetet. Az evangélista úgy írja le lelkiállapotukat, mint félelemmel és eksztázissal teltet. Szinte menekülésnek tekinthető a sebes futásuk Péterhez és a többi tanítványhoz. Mégis , vagy talán éppen ezért lesznek ők, az assszonyok, a feltámasztás legelső bizonyságtevői. Ezért nevezte őket, nagy tiszteletet mutatva irántuk, az egyik egyházi tanító (Aquinoi Tamás) az "apostolok apostolainak". Mert ők kapták azt a kitüntető megbízatást, hogy még az apostoloknak is megvigyék a feltámasztás boldog örömhírét. Méltó, hogy minden feltámadási ünnepen megemlékezzünk róluk. És leboruljunk az előtt, aki már életében ilyen kihívó mondattal fordult egy, testvérét mélyen és reménytelenül gyászoló asszonyhoz: "Én vagyok a feltámadás és az élet; aki hisz énbennem, ha meghal is él. És aki csak él és hisz bennem, soha meg nem hal. Márta, hiszed-e ezt?" (Jn 11, 25-26).

6. AZ ATYJÁHOZ VISSZATÉRŐ

Nem mondok valótlant, ha azt állítom, hogy mennybemenetel a legnehezebb ünnepünk. Többek között azért, mert olyan eseményről beszél, amelyet eleink még a hitvallásunkba is fölvettek: "... felment a mennyekbe ...", s nem tudjuk pontosan, mi késztette őket erre? De méginkább azért, mert mai gondolkodásunkba egyáltalán nem illik bele ez a furcsa esemény, ami teljesen idegen számunkra.

Viszont elhallgatni sem lehet. Hiszen akárhogy kerülgetjük, az igazság az, hogy Márk és Lukács evangélisták, valamint a Cseleke detek Könyve kifejezetten beszél arról a feltámadott Jézusról, aki "tőlük (a tanítványaitól) elszakadva, felvitetett a mennybe" (Lk 24,51).

Mit mondjunk hát minderről mennybemenetel ünnepén?

1.

Felmenni vagy felszállni – lemenni vagy leszállni: hétköznapi nyelvünknek gyakran használt szópára. Magyarországon szokás volt fölmenni Pestre vagy lemenni a Balatonhoz. Fölmentünk a Mátrába vagy lementünk az Alföldre. A bibliai helyeken is van ilyen általános használata ezeknek a kifejezéseknek: Fülöp lement Gázába, vagy Mózes fölment a hegyre.

Figyelmes bibliaolvasónak azonban mégis feltűnhet, hogy mikor használják a szentírók ezeket a kifejezéseket Jézus életével kapcsolatban: nyilvánvalóan életének legjelentősebb pontjain. Így történt ez a megkeresztelésénél: mihelyst megkeresztelkedett, "kiszállt", "feljött" a vízből és az isteni Lélek "leszállt" rá (Mt 3,16). – Ugyancsak fölment a hegyre, amikor az összegyűlt sokaságot tanította. A Hegyi Beszéd csodaszép gyűjteménye elé ezt írta az evangélista: "Mikor pedig látta a sokaságot, fölment a hegyre és amint leült, hozzámentek a tanítványai, ő pedig megnyitva száját, így tanította őket..." (Mt 5,1-2) – Hasonló a helyzet akkor, amikor Jézus elfárad, elmenekül az emberek elől és fölmegy a hegyre, hogy ott leüljön (Mt 15,29), azaz megpihenjen, vagy azért, hogy imádságban (Mt 14,23) feltöltekezzék a további munkára. – Az pedig mindnyájunk fülében cseng még, hogy hogyan jelenti be szenvedését a tanítványainak: "Ime, fölmegyünk Jeruzsálembe, ahol az ember fiának szenvedni kell..." (Mt 20,17). Igaz, hogy Jer uzsálem tényleg magasan fekszik, s ezért Izráelben Jeruzsálembe mindig "föl kell menni". Ám Jézus számára az út oda, szenvedése leendő helyére, nemcsak földrajzilag értett "fölszállást" jelentett. – Végül János evangélista őrzött meg egy fontos eseményt a fölmenetellel kapcsolatban.

Ez az esemény akkor történhetett, amikor Jézus már olyan erővel hirdette mennyei Atyjával való szoros kapcsolatát, sőt egységét, hogy ezzel már a saját családját is szinte felbosszantotta. Testvérei nem hittek neki és váltig biztatták – kesernyés gúnnyal – hogy menjen már föl az ünnepnapra Jeruzsálembe és "mutasd meg magadat a világnak" (Jn 7,4). Jézus előre tiltakozik e kívánság teljesítése ellen, később mégis fölmegy titkon az ünnepre. (Jn 7,10). Mivel pedig tudjuk, hogy milyen nagy jelentősége volt Jézus kortársainál egy ünnepnek, ezért nem is csodálkozhatunk, ha éppen itt, ezen az ünnepen, olyan erőteljesen hirdeti meg a saját ügyét, hogy attól kezdve meg is van pecsételve a sorsa: ellenségei meg akarják őt ölni (7,30). Ugyancsak emlékezhetünk arra is, hogy miután Jézust megfeszítették, mit kiabált a csúfolódó tömeg: "...ha Isten fia vagy, szállj le a keresztről!" (Mt 27,40) Ők is úgy értették tehát, hogy Jézus keresztre emelése "fölszállást" jelentett, ha pedig "leszállt" volna élve, ahogy azt gúnyolódói követelték tőle, akkor az a "lemenetellel" lett volna egyenlő.

A példákon látjuk, hogy milyen képformában, szimbólikusan használta az Újtestámentum ezeket a kifejezéseket, Jézus Krisztusra alkalmazva is. Bár az Úr életében állandóan föl- és lemenetről, föl- és leszállásról van szó, ezek a helymeghatározó kifejezések tulajdonképpen az ő egész életének titkát akarják ábrázolni.

2.

Ezen a háttéren fordulhatunk most a fenti ige felé, amely a feltámadott találkozását írja le a magdalai Máriával. Mária még mindig a holtat siratja, akinek holttestét meg sem találta a sírboltban, ahová pár napja letették. Mária nem is gondol arra, hogy időközben Isten valami rendkívülit cselekedhetett, s ezáltal egészen új helyzet állt elő. S miközben, könnyein át, a kertésznek nézett emberalaktól az eltűnt holttestet követeli, megismerteti magát vele Jézus, az élő. Az asszony most az ellenkező végletbe csap át: az elveszett fölötti reménytelen zokogásból, a megtalálás örömében, alázata teljes kifejezésére szánja rá magát: át akarja ölelni Jézus lábait, nyilván azzal a szándékkal, hogy soha többé el ne eressze.

Az átölelni készült azonban megtiltja ezt a mozdulatot: ne nyúlj hozzám! Kettős megokolást is fűz hozzá. Egyrészt azt, hogy még nem "ment föl" az Atyjához, másrészt, hogy Máriának nem itt a helye, hanem "le kell szállania", hogy sürgősen elmondja a tanítványoknak az örömhírt a feltámadott Úr látásáról. Hadd foglalkozzunk még egy kicsit mindkét megokolással.!

Igen sokan elgondolkoztak már azon, hogy Jézus miért nem engedi megérinteni magát? Ne álljunk be most ezek sorába. Nagyon fontosnak kell azonban azt tartanunk, amit Jézus mondott: "..még nem mentem fel az én Atyámhoz." Ezzel ugyanis élete egyik legnagyobb titkát fedi fel Mária előtt. János evangélista szeretett ezzel a kérdéssel foglalkozni. Az ő látása szerint Jézus harmincegynéhány évig csupán vendég volt ezen a földön, hiszen "a mennyből szállt alá" (Jn 3,13), – ahogy ezt Jézus Nikodémusnak maga is mondta. Amikor pedig hallgatóinak egyszer azt fejtette ki, hogy ő a "mennyből leszállt kenyér", s azok ezen igen megbotránkoztak, akkor Jézus – nem kis gúnnyal a hangjában – ezt kérdezte tőlük: "Titeket ez felháborít? Mi lesz akkor, ha meglátjátok az emberfiát felszállni oda, ahol előbb már volt?" (Jn 6,61-62). Azaz: Jézus magát az isteni dicsőségből jöttnek és oda vissza is térőnek hitte, tudta, vallotta és jelentette ki. Ha ezt komolyan vesszük, talán megértjük, hogy miért nincs János evangéliumában helye Jézus születése széles tárgyalásán ak? És azt is, hogy Jánosé a legrövidebb és legtárgyilagosabban közölt szenvedéstörténet is?! A Názáreti Jézus egy fiatal nő méhéből látta meg ezt a világot, s az emberek gonoszságának következményeként hagyta el kényszerből azt. De sem az egyik nem kezdete az életének, mint ahogy a keresztfáról sem szedték le olyan reménytelen siratással, mintha ezzel vége lenne a világnak!

A mi Urunk élete az Atyánál volt öröktől fogva, s oda is tért vissza, hogy örökké éljen ott. Amikor megszületett, "leszállt" a mennyei dicsőségből, s amikor kilehelte lelkét, ugyanoda tért vissza, azaz "felszállt", fölment az Atyjához. Mondhatnám ezt akár a filozófia nyelvén is: a Jézusban megnyilatkozó v é g t e l e n Istent, a Názáreti v é g e s lénye soha nem is fogadhatta be végérvényesen. Talán még a fizika nyelvén is ki lehetne ezt úgy fejezni, – minden fenntartás mellett – hogy az energia a világban változhat, de nem tűnhet el, legfeljebb átalakul. Ez az átalakulás, görögül metamorfózis, s ilyen metamorfózison esett át Jézus a születésekor, a megkeresztelésekor, a megdicsőülés hegyén és a feltámadáskor.

Valószínűleg itt keresendő a válasz arra is, hogy miért nem érinthette meg őt Mária. Bizonyára azért, mert a gyenge tanítványi sereg kedvéért még egy rövid ideig itt maradt a feltámadás után. Hogyan is mondta már előbb, a búcsúbeszédeiben: "Elmegyek előre, hogy helyet készítsek nektek,... aztán ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket,... hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek." (Jn 14,2-3). – Egy más alkalommal így szólt erről: "Ha én felemeltetem a földről, mindeneket magamhoz vonok." (Jn 12,32) Erre a nagy elválásra fel kell készülni a tanítványoknak. Magdalai Máriának is. Jézus megszokott közelségét felváltja a távolság, amelyet meg kell tapasztalni s át kell hidalni. A "ne érints meg engem!" már ennek a folyamatnak a beköszöntét hirdeti meg. Kétezer év óta, jól-rosszul, ezt gyakorolja a kereszténység: megismerni, megszeretni, megvallani kell azt az Urat, aki fizikailag sem a látás, sem a megérintés által nem tapasztalható meg, s mégis lehetséges a vele való találkozás, a benne való élet, az általa való szolgálat.

3.

Jézus másik kijelentését is igen komolyan kell vennünk. Rászól Máriára, hogy közölje a tanítványokkal a feltámadás örömhírét. Nem valami halott dogma formájában , hanem a szemtanú hitelességével számoljon be tapasztalatáról. Roppant érdekes, hogy a kereszténység azóta is vallja a szemtanúság, a megtapasztalás elsődlegességét. A szemtanúk ui. az Atyjához visszatérő Urat mindig is az isteni hatalom részeseként, az Isten dicsősége birtokosaként élték át. Szívesen emlékeztek a 110. zsoltárra, amelyben ez áll: "Ezt mondta az Úr az én Uramnak: ülj a jobbomra, míg az ellenségeidet zsámolyul nem teszem lábaid alá." (Zsolt 110,1) Mivel ez a jövendölés Dávidon nem teljesedett be, csak Jézus Kisztus lehet a betöltője. Csak őt ültette jobbjára az Isten, hogy részestársa legyen világuralmában. Ezért "nem hagyott bennünket árván" ebben a világban. Bár tőle elválasztva élünk, mégis a jelenlétében. Amikor pedig hitben megragadjuk, ő él mibennünk.

*

Nos, mindennek a megünneplésére alkotta meg az egyház a mennybemenetel ünnepét. Jézus látható mennybemeneteléről csak Márk és Lukács tudósítanak. De az egész Újtestámentum ujjong és örvendez az Atyától jött és Hozzá visszatért Úrnak. Azelőtt Palesztina poros útjainak rabja volt, most pedig beteljesedhet a szép ígérete: "...Íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig" (Mt 28,20). Magyarországon vagy Dél-Amerikában, északon vagy délen, nagyvárosban és őserdő szélén, parancsuralmi rendszerben és demokráciában, ifjú szívekben és a sírbahajlóknál.

Ez mennybemenetel üzenete.

7. ÚJRA ELJÖN?

Újra eljön Jézus Krisztus? A tanító, a szenvedő, a meghalt, a feltámasztott, az Atyjához visszatért, s az ő jobbján ülő? Talán semmi mással nem feszítí annyira a türelmünket az Úr, mint ezzel az ígéretével! Kétezer év alatt szerényebbek lettünk a reménységünkben. De eldobhatjuk-e, mint alaptalant?

De mit is mondott erről ő maga?

1.

Az első szó, amely megüti érzékeny fülemet ebben a fenti igében, az nem is a napban, holdban, csillagokban jelentkező jelekre való utalás. Pedig erről mindig is sokat gondolkodtak és spekuláltak az emberek. Kiszínezték a fantáziájukkal, ijesztgettek vele és bizony nem ritkán kergették ezzel embertársaikat a teljes kétségbeesésbe. Évszázad- vagy évezredváltók táján pedig szinte adva volt a lehetőség, hogy ezek a fantáziaképek az érdeklődés középpontjába kerüljenek, főleg áradások, földrengések vagy egyéb katasztrófák idején. Nagyanyámra emlékszem, ahogy reszketett az égitestek elváltozásától: rossz idők jönnek, meglássátok, – mondogatta ilyenkor.

Nos, az én fülemet nem ez raga dta meg, hanem Jézusnak az a szava, amellyel az emberiség várható tanácstalanságát fejezte ki. Eljön az idő, amikor a népek szorongása szinte kitapinthatóvá válik, s ez a teljes tanácstalanságban jut majd kifejezésre. Az a szó, amit Jézus itt használ, olyan emberekre vonatkozik, akik zavarban, sőt kétségben vannak életük, jövőjük felől. Olyanok, akiket félelem szállt meg, mert választások, döntések előtt állnak, s nincs annyi önbizalmuk, hogy tudnák a helyes választ és döntést.

A közelmúltban történtek olya n események a mi világunkban is, hogy szinte az a kérdés tolul fel az ajkunkon: vajon Jézusnak ez a leírása nem illik-e pontosan a mai emberiségre? Hát nem tanácstalankodunk a terrorizmusnak kinevezett szörny előtt, amely bármikor, bárhol, bárkit elérhet? Hát nem zavarta fel a világ leghatalmasabb nemzete teljes lelkivilágát ennek a megjelenése, olyannyira, hogy már maga sem tud uralkodni magán? – De ezen túl körülnézhetünk a mindennapjainkon is, hogy okunk legyen a kérdésfeltevésre. Például tömegközlési eszközeinkre, amelyek szinte szakadatlanul csak válasz nélkül hagyott kérdésekkel rohannak le minket! Nevelési rendszereink szinte csak a kérdezésre rendelkeztek be, s legtöbbször adósok maradnak a válasszal. – Vagy hadd hozzam fel a közelkeleti áldatlan hel yzetet, ahol már csaknem 30 éve szakadatlan háború van két, egymás hegyén-hátán élő nép között. Onnan jövő szemtanúk bizonyítják, hogy milyen áttekinthetetlen ott a helyiek, de a kívülállók számára is a helyzet, amelyet a bosszú és a megtorlás, a visszavág ás spirálja jellemez. – Vagy gondoljunk arra a sajnálatos tényre, hogy napjainkban ugrásszerűen emelkedik világszerte a kedélybetegek száma. Egyre több kortársunk fél valamitől, amit igazában sem megnevezni, sem megmagyarázni nem tud. S ha még ehhez lefordítom szószerint, amit Jézus itt az emberek félelemtől való megdermedéséről mond, akkor igen hamar bukkan föl emlékezetünkből egy-egy kortárs képe, akinek a tanácstalansága, zavartsága szinte az arcára van írva. Nem a mi korunkról beszélt mégis Jézus, amikor az utolsó időkről szólt?

2.

A másik bökszó, amely megüti fülemet-szememet ebben az igében, az az Emberfiának jöveteléről szól. De, bevallom rögtön: el is nyomja valami belső ellenállás. Valljuk be, hogy jólétbe vagy nyomorúságba, örök aktivitásba vagy a tétlen közönybe menekülő kortársaink, mi magunk, világában egyik legértetlenebb üzenete a kereszténységnek az ÚR visszajöveteléről szóló. De ha elhallgatnánk, Jézus üzenetének egyik nagyon fontos részét sikkasztanánk el. Arról nem is beszélve, hogy ezzel – mint annyiszor már – átadjuk a helyet a szektáknak, amelyek már csak erről spekulálnak.

Pedig az üzenet világos: Jézus beszél a visszajöveteléről. Egyik, szinte megbotránkoztató példázatában egyszer önmagát éjjeli betörőhöz hasonlította. Ahogy annak érkezéséről sem kapunk, normális körülmények között, előzetes értesítést, ugyanúgy lesz ez az ő eljövetelével is: egyszercsak ott áll az ajtónk előtt.

Jézus elutasít mindenféle fantáziálást ezzel kapcsolatban. Sem a hely, sem az idő nem ismert. Ezt azonban nem akarták tudomásul venni minden idők rajongó vándorai. Így indultak útnak százával az ulmkörnyéki svábok, hogy a leszálló istenországát Besszarábiában vagy a Volga mentén éljék át. Igy mentek baptista lettek Brazíliába, hogy az Úr legközvetlenebb közelében lehessenek, ha megérkezik. 45 évvel ezelőtt pedig vagy 25 ezer ember guggolt, feszülten várakozva, a Mount Blanc tövében, mert prédikátoruk pontosan megjelölte a visszatérő Úr helyét és idejét. Két hét múlva, dolgavégezetlen szakították meg a várakozást, –kiderült, hogy ez a számító is ugyanúgy tévedett, mint összes elődje azelőtt.

Mert Jézus – miközben elutasítja az ilyen spekulációkat – ijesztgetés helyett inkább biztatót és reménytkeltőt mond. Azt kéri övéitől, hogy ne elmélkedjenek lecsüggesztett fejjel gubbasztva az idő múlásáról. Ne fecséreljék ilyesmivel az idejüket. Pontosan ellenkező magatartást vár el tőlük: "Egyenesedjetek fel, emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a szabadulástok!" Ezt pedig olyan szóval fejezi ki, amelyben a kiváltott, felszabadított emberért a kiváltás díja is már bennefoglaltatik. Ha tehát a felegyenesedésre, az emelt fővel való járásra biztat, akkor egyrészt azt mondja, hogy tanítványai se türelmetlenek, se elbizonytalanodottak ne legyenek. Másrészt azt, hogy ő már megfizetett a szabadságukért, a szabadulásukért. Az ő "futásuk" tehát nem céltalan, ők nem levegőbe vagdalkozó öklözők, következésképpen nincs is okuk arra, hogy zavartak vagy tanácstalanok legyenek.

Figyeljük meg jól: Jézus nem azt mondja, hogy ilyenekn ek k e l l e n e lenniök. Ő abból indul ki, hogy tanítványai ebben a világban ilyenek: egyenes a tartásuk, felemelt a fejük, biztos célra irányított a tekintetük. S mert ilyenek, lehetnek mások számára is világosság és útmutatás.

Itt persze megint elaka d a hangunk, ha körülnézünk a magunk portáján. Az Úr eljövetelének ugyanis az ő gyermekei világító szolgálata az előhírnöke. Hiába prédikálok én az Úr hamaros visszajöveteléről, ha közben magam vagyok az elbizonytalanodás példája. Hiába harsonázom én tele a világot a Vele való találkozás közeli lehetőségéről, ha mindenki hallja, csak én nem, hogy milyen bizonytalan a harsonám. Mit ér nagy úrváró rajongásom, ha senkinek nem tudtam útat mutatni élete sötétjében. Ha senki el nem távozott még tőlem azzal, hogy legalább egy kicsi reménység költözött volna a szívébe. Ahhoz, hogy elvilágiasodott és tanácstalan reménytelenségben élő kortársaink az Úr érkezése fölött örömöt érezzenek, ahhoz először rólunk kell leolvassák a Krisztust várók egyenes járását, felemelt fejét, bizakodását és reménységét, illetőleg annak jeleit. Hogy kereszténységünk mai elesett állapotában képes-e erre a szolgálatra? Hogy tudnak-e – reánk tekintve – jobban reménykedni a reménytelenek?

Az Úr jön, ahogy megígérte, – ez nem a mi gondunk. A mi dolgunk viszont az, hogy érkezésének szavahihető előőrsei legyünk. "Itt van Istenetek! Az én uram, az ÚR jön hatalommal, karja uralkodik" (Ézs 40,10) – hirdette a próféta fennhangon. De ehhez

elengedhetetlen illusztráció volt a próféta élete!

3.

Vég ül elgyönyörködtem, mint már annyiszor, Jézus kis példázatában, amelyet ezekhez a szavaihoz fűzött: "nézzétek meg a fügefát...!" Hogy mi van ezen elgyönyörködtető, azt is elmondom.

Botanikusoktól tanultam, hogy van nő- és hímnemű fügefa. Hogy a fügefa gyümölcsöt teremjen, ahhoz egy speciális méhecskét teremtett az Isten, amely gondoskodik a megtermékenyítésről. Amikor tehát Palesztinában fügét evett a család, szinte érzékelni tudta azt, hogy mit jelent Istennek ez a különleges tervezése. Nem csodálkozhatunk hát azon se, ha végtelenül boldognak érezte magát az, aki barátjával fügefa vagy szőlőtőke árnyékában ülhetett, s az Isten békességét élvezte. Nincs-e itt Jézus példázatában utalás arra a teremtő Úrra, akinek árnyékába menekülhetnek az ő gyermekei minden fajta veszély esetén is? Mert, ahogy a fügefa gyümölcse felől egészen pontosan Ő gondoskodik, ugyanígy vonja körül az övéit békességének palástjával.

Másodsorban a fügefa azáltal is kirí a palesztinai, többi fafajták közül, mert, szemben a többiekkel, téle n elhullatja a levelét. Szép, négy-ötméternyire nyúló ágazata ilyenkor igen szegényes benyomást kelt a nézőben. A többiek virulnak, zöldelnek, ő pedig szárnyaszegett madárként áll árván közöttük. Jézus mégis azt mondja, hogy éppen erről a lekopasztott fügefáról vegyék a példát tanítványai. Talán azért, mert amikor lehullatta levelét, akkor sem szűnik meg benne teljesen a nedvkeringés. Sőt, adott jelre egyszerre felgyorsul, megduzzadnak a rügyek, kibomlanak a bimbók. A holtnak tűnő ágakból egyszerre élet fakad: kikukucskálhatnak a virágok, jöhet a speciális méhecske, tojásából kibukkanhat a hernyó, végigmászhat először a női majd a hímnemű bibéken, hogy összehordja a jóízű gyümölcshöz szükséges virágport. Új élet született, amely – Isten döntésének megfelelően – ízletes gyümölcsöt terem.

Számomra ez ennek a példázatnak a legfőbb mondanivalója: Isten megteheti azt, kegyelméből, hogy ellát bennünket az új élethez szükséges erővel, hogy feltámadjunk naponként, új életre, gyümölcsöt teremjen az életünk, s reménykedve várhassuk Fiának megjelenését. Azt gondolom, hogy ez a legjobb védekezés a fenyegető jövő, a legtöbbször magunkgyártotta jövőbeli rémképek ellen. Mert a jövő – minden hírveréssel szemben – mégsincs a kezünkben. Annak ura mégiscsak a mi Urunk. Rábízhatjuk hát nemcsak a jövőt illető félelmeinket, de a benne rejlő szabadulásunkat is.

Nincs okunk megtagadni bekapcsolódásunkat az őskeresztény gyülekezet Urát váró sóvárgásába: "Jőjj, Uram Jézus!" (Jel 22,20).

***

Vissza az elejére!