Meleg, puha karosszék
Laczkó Rajmund és Tasnádi Róbert
pszichothriller
A szerzõket inspirálta egy hideg decemberi éjszaka. Kérjük olvasás elõtt, borzongások elkerülése végett, öltözzön fel rétegesen. A könnyed, gyermeki nevetés iszonyatos, vérfagyasztó sikolyba csapott át. A tûzgömb mindent lángba borított, nem kímélve a gyermeki létezés örök mosolyát sem, mely a mai naptól oly ritka látvány lett a földön, mint a fehér hó és a kék ég. A harmadik világháború kezdetét vette.
Egy iszonytató reccsenés, mely borzasztóvá teljesedett s áthatotta egész lényét. Valaki a homlokát törölgette és csitította õt, mint szeretõ anya keservesen síró gyermekét. Hirtelen ráeszmélt a valóságra és megélte az újjászületés egy soha meg nem élt megrázó élményét. S bár tudta, hoz az éjszaka leszálltáig már nem fenyegeti egy újabb rémálom veszélye, mégis érezte azt, amit senki más nem érezhetett: a bizonyosságot, mely kora gyermekkora óta elkísérte és biztossá tette számára, hoz az emberiséget csak õ készítheti fel a túlélésre. De ki hiszi ezt el neki? Kedvese tudta, hoz miért szenved ily kegyetlenül. Megértéssel hallgatta a még nem teljesen öntudatánál lévõ harcost. Valószínûleg a kegyetlenkedések múltbeli súlya nyomja nagyon, mit kimondani úgyse tud soha, csak elfojtott rétegeiben feszíti elemi erõvel.
Déltájban már jobban volt. Úgy döntött, hogy tesz egy sétát a Gastes-hegyre. Ez a hely mindig családját juttatta eszébe. Emlékezett arra, hogy apja elõször kezébe adta dédnagyapja íját, és kezét kezében tartva mutatta meg neki, hogyan találhatja el ötszáz lépésrõl egy negyeddolláros közepét. "Mindig a dolgok közepébe" - hallotta minden gyakorlás alkalmával. Így kezdett bele annak idején az akadémiába. Apja közvetett hatása elkísérte a kemény testi és szellemi megpróbáltatások világába, mely idegen közeg volt s maradt, de meg kellett felelnie. Ez kötelezte.
Most, ahogy végignézett a lába alatt elterülõ kis sziget partjainál fodrozódó habokon, tudta, hogy a napokban el kell indulnia. Hogy pontosan merre menjen, még csak nem is sejtette: de tudta, hoz a szigetet elhagyva megszabadul rémálmaitól, és attól kezdve az éjszaka már az õ barátja. Csak éjszaka dolgozott. A nappal tervezgetéssel telt. Kivitte kedvenc nyugszékét a partra és hagyta, hoz a hullámok simogassák talpát. Átadta magát a gondolatai áramlásának, újabb és újabb korábbi élmények elevenedtek meg egy képzeletbeli mozivásznon. De ez más volt, mint álmában, sokkal közelebbi.
Elkezdett pakolni. Sokáig gondolkodott azon, vigyen-e fegyvert magával. Majd úgy döntött, hogy ez az egyetlen ésszerû megoldás. Az átlagember hajlamos arra, hogy azt se higgye el, amit saját szemével lát. A bizonyítékokat pedig nem a sarki bisztróban osztogatják. Meg kell szerezni. És ha kell, öl is hozzá. Hidegvérrel. Kegyetlenül. Amíg célhoz nem ér. Ûzött vad módjára vágtatott a sötét utcákon, belefutott a csatornákból kigõzölgõ felhõvé egyesült bûzbe. Megállt. Azelõtt bátrabbnak, erõsebbnek tartotta magát. Nem tud honnan erõt meríteni. Az iskola ehhez kevés. Amit tapasztalt, kevés. És õ mindig többet akart. Mindig.
Ott állt az ajtó elõtt. Ránézett órájának foszforeszkáló számlapjára: kilenc perc múlva hajnali egy. Bár ezt enélkül is tudta. Mint ahogy azt is tudta, hogy hol van a két férfi. Régóta figyelte õket. Ismerte minden mozdulatukat. És tudta, hogy mire készülnek. De ma éjszaka õ lesz a gyorsabb. És akkor újra lesz egy lépés elõnye. Mindez egy pár pillanat alatt futott át agyán, míg kezét a csengõ gombjához emelte. Kibiztosította fegyverét és megnyomta a csengõt. Hallotta a súlyos, nehéz lépteket, amint az ajtó felé közeledtek. Kissé hátrébb húzódott, és célzásra emelte Berettáját. Bentrõl egy hang szólt ki:
- A darvak elrepültek...
- ...de idén nyugat felé szállnak.
Ismerte a jelszót. Véres holttestek szegélyezték azt az utat, mely eme értékes információhoz jutatta. De õt csak a saját jövõje érdekelte. Semmi más.
Az ajtó kinyílt. Infravörös célzókészülékének halványvörös sugara megállapodott a férfi homlokán. Visszatartotta levegõjét, végignézett fegyvere csövén és lõtt. Pontosan a szeme közé. Mintha egy negyeddollárosra célzott volna. Ötszáz lépésrõl. Nem tévesztette el.
Ahogy beljebb lépett a lakásba, testén végigfutott egy furcsa borzongás, melyet minden lövés után érzett. A másik férfi ebben a pillanatban lépett ki a fürdõszobából, testén egy szál törülközõvel. Kezeit védekezõen emelte a magasba. Hiába... ez nem az õ napja volt.
A dagály menetrendszerûen megérkezett, fékezetlen ereje elhagyott kagylóhéj módjára taszította odébb és odébb. Arccal a homokba fordult. Tehetetlen gyengeségébõl felocsúdott, négykézláb tápászkodott a partmenti fasor árnyékába.
- Pénteken utazom. - mondta egyáltalán nem erõltetett határozottsággal. A reakció már nem jutott el a tudatáig. Sarkon fordult és elment.
Sokáig utazott, és egy idõ után a napok kezdtek egyformák lenni. Reggel felkelt, és minden nap más és más történettel rábeszélt egy kamionost, hogy a következõ útszakaszon vigye magával. Vigyáznia kellett, hogy senkinek se árulja el valódi úti célját. Aztán egy nap arra ébredt, hogy egy nagyvárosba érkezett. Ez volt utazásának utolsó állomása. Bejelentkezett egy városszéli motelbe, és kivett egy félreesõ szobát. Rögtön az elsõ éjszaka körülnézett a környéken. Rejtekhelyet keresett és talált is. Bár igazából nem érezte szükségét. Elvégzi munkáját és visszatér a szigetre. Ennyi.
Hajnalban ott állt a domb tetején, és lenézett a kis kunyhóra, melybe pár óra múlva az a férfi érkezik meg, aki miatt itt van. Jól ismerte már a terepet. Heteket töltött azzal, hogy feltérképezze és kiismerje a völgy minden kis zugát. Ennél jobban már csak egyvalaki ismerhette e tájat. Az, aki valaha felettese volt, aki kiképezte minden létezõ helyzet túlélésére, az ellenfél totális megsemmisítésére. De õ azóta tanult. Sokat tanult. Nem érhette meglepetés. Megfelelõ helyet keresett arra, hogy küldetését bevégezze. Most már csak várnia kellett.
Az út menti fákat a szél megtépte. Amúgy gyér a növényzet, felperzselte az augusztusi napsütés. Sehol egy ember. Mindenki behúzódott a kibírhatatlan hõség elõl. Cipõje talpa alatt porzott a szárazság. Néhány boldog fûszál megbújt a lombok árnyékában s pionírként képviselte nemzetségét e kietlen tájban. Egy sas vijjogott a magasban. S bár szemével érzékelte a közeledõ gépkocsit, parányi agyával már nem fogta fel, mi által keletkezett az utat belepõ porfelhõ.
A férfi éppen Beach Boys-t hallgatott, kezével könnyedén ütötte ki combján a ritmust. Boldog volt és felszabadult. Elszabadult családjától, felesége gondosan kimért mosolyának visszataszító látványától, gyermekeinek ricsajozásától. Egy hétvége, újra a Queen-völgyben. Már látta vadászkunyhóját, és mosolyogva gondolt az itt eltöltött hétvégékre.
Kavicsot szórva kanyarodott be a ház elé. Lefékezett és kiugrott a Pajeróból. Büszkén nézett végig a környezõ dombok sziluettjén. De nem tûnt fel neki a távcsõ lencséjén megcsillanó napfény. Pedig a távcsõbe nézõ szem õt figyelte. És a távcsõ egy 222-es Mauser gépfegyverre volt erõsítve, melynek csöve egyenesen tarkójára irányult. bár enyhe szellõ fújt, tudta, hogy egy ilyen tûzerejû fegyver esetében ekkora távolság mellett ez nem számít semmit. Lélegzetét visszatartotta, ujja a ravaszra szorult. Lõtt. És talált. Mint egy negyeddollárost. A közepén. Ötszáz lépésrõl.
A kocsija mellett álldogáló férfi megfordult, és arcán széles vigyorral felkiáltott:
- Még mindig nem szoktál le arról, hogy festékpatronnal lövöldözzél ártatlan emberekre?
Este már együtt söröztek a kunyhó meleg, puha karosszékeiben.
Tisztelt Olvasó! Pihend ki Magadat!
|
