“Az SZDSZ ideális szövetséges, bűnbak, és remek pofozógép”

Az a baj, hogy türelmetlen vagyok. Pedig egészen jól kezdődött. Édesapám, mint régi szervezett munkás, el sem tudta képzelni, hogy fia ne kövesse, tehát már másodikos gimnazista koromban “beiratott” az Építőipari Szakszervezetbe. (Három forint volt a diák tagdíj.) Aztán később szakszervezeti bizalmi is voltam a Volántouristnál, de abból már adódtak problémáim. Kollegáim védelme, és a lengyel Szolidaritással való kiváló “szakmai” kapcsolataim miatt. De hát egy lengyeles idegenvezetőnél ez természetes – védekeztem, mégis az utcára kerültem a Jaruzelski-puccs után. Ennek ellenére egészen sokáig tag maradtam, csupán a ’89-es forradalmi hangulatban léptem ki, valamelyik nagysándori megalkuvás miatt. Pedig, ha kitartok, akkor talán nekem is jutott volna egy cuki vállalati üdülő valahol a Balaton-parton.
 

Már csak azért is, mert akkortájt magam is rájöttem, hogy vállalati üdülőkből és munkásszállásokból milyen kiváló két-háromcsillagos szállodaláncot lehet kialakítani. (A közhiedelemmel ellentétben nem a luxusszállodák vendégei, hanem nálunk is – miként az egész világon –, a környező országok, hozzánk hasonlóan csóró lakosai fordulnak meg legszámosabban.) Végül semmi sem lett az egészből, mert hiába tudtam volna kiváló csapatot összehozni, a szakértelem valahogy kevésnek bizonyult a bankkölcsönhöz.

Vagy itt van (volt) ez a Budapest Bank. Hónapokig tartott Bokros Lajos bankjának a privatizációja, mert nem kellett senkinek, s végül kiderült, hogy 8 (nyolc) forintot keresett a magyar állam az egész tranzakción. Kár, hogy nem szóltak, mert tízet is adtam volna érte…

Sokat töprengtem azóta is, vajon min múlik nálunk, hogy kik juthatnak lehetőséghez, és kik nem – míg végre most Paszternák Lászlótól megtudtam, hogy semmi rejtélyes sincs az egészben, csak ott kell az embernek lenni, ahol leeshet valami, és önfeláldozó módon kell viselkedni, vagyis befektetni 11 milliót. (Már akinek van.) Ugyanis ő sem tett mást, mint feláldozta magát, amikor kiderült, hogy nincsen vevő az üdülő telkére. De “a mai eszével nem hozná meg az akkori döntést, mert ellene és családja ellen a sajtóban hecckampány folyik”– idézte sajtótájékoztatójáról csütörtökön a délutáni krónika. A hallgató meg elgondolkozott, hogy hol is a határa a cinizmusnak. De ez a hecckampány kifejezés nagyon meghökkentette. Akkor mit mondana vajon, ha az egész ellenzéki sajtó nem olyan ímmel-ámmal foglalkozna ügyével, hanem olyan lelkesen, mint például egyes “Fidesz közeli cégek” volt vezetőivel, ha a 168 óra hetente emlékeztetné, hogy még mindig nem tudjuk…

Paszternák elvtárs pedig mindig is tudott helyezkedni. Valamikor nagy karriert szánhattak neki a Pártban, mert technikusi képesítéssel nemcsak a Politikai Főiskolát végezte el, hanem a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiát is, amelyet csak azok a legmegbízhatóbbak, akikre szükség esetén a néphatalom fegyveres védelmét is rá lehetett bízni. Arról már nem ő tehetett, hogy amikorra végez (1988), ez az üzlet már bedöglött… Más pozíciókat kellett tehát felvennie.

Amikor Suchman Tamás privatizációs miniszterként végigvonult a parlament Duna-parti, “szocialista” folyosóján, általában népes slepp vette körül. Paszternákot mindig ott lehetett látni. (Keményen küzdött a vasasokért!) Sőt, egyszer meg is nevettetett. Történt, hogy Suchman leült egy asztal mögé a fal melletti kanapéra, jobbra-balra a privatizáció aktuális állása után lelkesen érdeklődő szocialista honatyák, és Paszternáknak csak a tekintélyes méretű bútor felől volt módja őt becserkészni. A szakszervezetis vezér horngyulai termetű lévén, a derekánál magasabban volt az asztal lapja. Bizalmas mondandóját tehát csak úgy tudta a miniszter fülébe sugdosni, hogy félig felfeküdt az asztalra. Aztán megbillent, és csak kapálódzó lábait lehetett látni…

De hol vannak már az elvtársi együttlét idilli pillanatai! Most egyes szakszervezetek lemondását követelik, a SZOT- és VIP-díjas Sándor Lászlóéval együtt. A többség, a testület pedig védi, ahogy szokás arrafelé. De a politikus fő szakszervezetisek már nem szívesen nyilatkoznak, hanem maguk helyett Bálint Attila MSZOSZ szóvivőt küldték mind a krónikába, mind az Aktuálisba. “Sajnos Magyarország a feljelentők országából a közvádlók országába lépett elő és ebből következően, akit megpróbálnak arrébb tenni, mert politikai érdekeket vagy érdekköröket zavar és sért és ehhez időnként eszközöket, személyeket is találnak.” – mondta a rádióban, majd ismételte meg a televízióban. Azon kívül, hogy vissza kell utasítanom a rákosista toposzt a feljelengető magyarokról, ez a közvádló nagy találmánynak látszik. Csak hát az a kérdés, hogy ki vádol valójában. Mert például a szocialista párt elnöke, Kovács László igen indignálódva nyilatkozott az RTL-Klubban, mondván: “nem kellett volna a telket megvenni”, az egyik ellene fellépő szakszervezeti vezetőről, Sáling Józsefről pedig Havas Henrik jegyezte meg, hogy közismerten jóban van Kovács pártelnökkel.

Félő, hogy most sincs még olyan helyzetben a “köz”, hogy vádoljon, hogy számon kérjen. (Többek között ezért probléma a torz média-paletta, a valódi sajtószabadság hiánya.) Sokkal inkább arról lehet szó, hogy bedugulván az új lenyúlási lehetőségek, felértékelődött a maradék szakszervezeti vagyon is, tehát az új törtetők kinyitottak néhány dossziét, és megszellőztettek belőle egy-két korrupciógyanús ügyet. Vagyis megint nincs másról szó, mint a szocialista network hatalmi harcáról, amelyben az egyik fél a közvéleményt hívja segítségül. De nem is ez a legszomorúbb az egészben, hanem az, hogy az érintettek még most sem értik, mi a probléma azzal, amit tettek…

Közben még mindig tart az uborkaszezon, amint erre angliai emberünk (bankárunk) is emlékeztette a nézőket a pénteki RTL-Klubban: Tudósító: “Az Angliából hazatérő exminiszterelnök szerint nem kell nagy jelentőséget tulajdonítani annak, hogy ő ma este újra MSZP-s politikusokkal vacsorázik.” Németh Miklós: “Szabadságon vagyunk. És minden évben és mindenkor, hogy most aztán uborkaszezon van és ezt televízióban meg újságokban írják, ez egy dolog.” De van egy másik tényező is. Németh-uborka elmagyarázta, hogy milyennek kell lennie annak a pártnak, amelyikben ő szívesen tevékenykedne. Tehát ő szabja meg a feltételeket, és csak készbe hajlandó beülni. Vagyis ő is “úgy maradt”, és olyan a mentalitása, amilyen hajdan a kormányba ejtőernyőző MSZMP KB főosztályvezetőé volt.

De a vele kapcsolatos vita másra is figyelmeztet. Rövid megtorpanás után bizonyos csoportok nagyon futtatják – annak utána, hogy a Medián felmérte: népszerűsége szinte töretlen –, mások pedig nagyon negatívan nyilatkoznak róla. Ugyanis még mindig csak a fekete-fehér sémáig jutnak el a közvélemény-csinálók, és hatásukra a polgárok. (Emberek.) Mondanom sem kell, hogy Németh Miklós rengeteg negatívuma ellenére (amelynek egy része nem jelleméből, hanem a “helyzetből” adódott) nagyon sok ma is pozitívan értékelhető, és értékelendő tette volt. Ugyanígy, sőt még élesebben robbant ki a vita Károlyi Mihály megítélése körül, Horváth Béla kisgazda politikus hét eleji szoborcserélési buzgalma után. Az egyik oldalon a hadsereget szétzüllesztő “nemzetáruló”, a másikon pedig a jó szándékú, ámde naív humanista képe bontakozik ki. Túl azon, hogy egyik sommás megállapítás sem igaz a maga végletességében, ideje lenne már megértenünk, hogy a politikust elsősorban eredményessége jellemzi, ennek alapján lehet megítélni, és ha jelleme is van, az csak hab lehet a tortán.

De ugyanez történik most a Tanácsköztársasággal is, bukása évfordulója apropóján. Amíg korábban csak a Margit-szigeten proletár gyerekeket nyaraltató jóságos forradalmárokról tudhattunk, újabban pedig csak gyilkosságokat végrehajtó szörnyetegekről emlékeznek meg egyes médiumok. Pedig nem az ideiglenesen uralmon levő vezetők, hanem az istenadta nép hozzáállása volt akkor is a fontos. Még nem volt húsz éves sem alföldi paraszt nagyapám, amikor beállt a Vörös Hadseregbe. Már egyetemista voltam, amikor rákérdeztem, hogy netán a kommunista eszmékkel kacérkodott akkor. A csodákat – felelte –, támadtak a románok, jó hogy elment katonának a fél falu.

Persze, rájuk még nem hatott a mai média, mert amit honvédelmi témában most előadnak, arról írni sincs kedvem. Szívesen idéznék, a közszolgálati médiától éppen búcsúzó Havas Henrik élete egyik legrosszabb interjújából – mert amit okoskodó stílusában előadott az Aktuálisban Fodor tábornokot faggatván, tárháza volt a honvédséggel kapcsolatos tévhiteknek –, de nem tehetem. Ugyanis vasárnap délelőtt az egyik winchesterem távozott az örök vadászmezőkre, magával ragadva rengeteg, máshova el nem mentett adatot, a délutáni hőségben pedig a videomagnó romlott el, tehát nem tudom visszajátszani. És megint ott vagyunk az egyik fő problémánál, a nem szocialista és nem szabaddemokrata érték- és érdekvilágba tartozó média (és értelmiség) megbecsülésénél. Mert hol kapok én akkora honoráriumot, hogy a régi (öt és tíz éves) technikai eszközeimet lecserélhessem belőle…

Persze, az uborkaszezonban is pezseg az élet, úgy nyüzsögnek a média-sáskák, mintha… Az örök szappanoperának, a zámolyi cigányok ügyének is újabb felvonásához érkeztünk. Most éppen faházasítja őket az egyik cigányszervezet. A másik pedig meglátogatja őket és Horváth Aladár krokodil-könnyeket hullat: “Megértem szerencsétlen sorsú testvéreimet.” Majd visszaszáll Mercedesébe… És ismét el kell gondolkoznunk azon, hogy amit a médiumok erre a sztorira költenek, abból már egész jó kis utcát lehetett volna Zámolyon építeni. Az igazán értékes dologra azonban nem sajnálják a pénzt. Az erdélyi Petőfi megemlékezések csak a DUNA TV-nek voltak fontosak, míg e helyett az egyik kereskedelmi csatorna a marokkói király temetésére, a másik az angol anyakirálynő születésnapjára küldött külön tudósítót…

Politikailag említésre méltó, csak két dolog történt. Az egyiket, az Orbán-Torgyán találkozót alaposan fel is tupírozták. Már napokkal előre készült a média és találgatták, sugalmazták, miről lesz majd szó. Ezen a héten találkozik…; holnapután találkozik…; holnap találkozik…; ma délután találkozik… – kezdődtek az erőltetett híradások. Hűen követve az ismert ifjúszocialista médiataktikai útmutatást a koalíció összeveszítéséről.

A másikat, a fővárosi közgyűlés döntését a Nemzeti Színház Városligetben történő felépítésének elutasításáról, pedig igencsak egyoldalúan. Kitalálták, hogy nincsenek megvalósítási tanulmányok. Egyszer már megírtam a “Csak úgy”-ban a Mancsra hivatkozva, hogy annak idején Magyar Bálint is ezek nélkül döntött. Reggel beírtam ezt az Index vitarovatába, és az állandóan az Interneten csüngő RTL-Klub délben már kérdezte is Tirts Tamástól. Estére már tompították és Demszky Gábor pedig már le is tagadta az Aktuálisban. Hanem ez egy csoda volt. A főpolgármester nem számított rá, hogy Henrik bosszút akar állni a rövid államtitkársága idején az SZDSZ-től kapottakért, és nagyon belefutott fullánkjaiba. Nincs ő ahhoz hozzászokva, hogy vissza is kérdezhetnek ilyen mondatok után: “A lényege annak, amit Orbán Viktor mondott, az volt, hogy ebben a kialakult helyzetben a fővárost nem tekintik tárgyalópartnernek és állami tulajdonú ingatlanon fogják felépíteni a Nemzeti Színházat, amiről egyedül dönthet a kormány. Ebben a nyilatkozatában Orbán Viktor megismételte azt a hibát, amit én az elmúlt hónapokban többször megfigyeltem a gondolkodásmódjában és a politikai cselekvésében. Ennek a hibának a lényege pedig az, hogy olyasmiről beszél, amihez egyáltalán nem ért.” A néző pedig elgondolkodott. Ha Orbán mondatainak lényege nem is, Demszkyé – a gyűlölködés –, világosan érzékelhető volt.

Nem mindenki látja így. A 168 óra legújabb számában, a többi párttal mindig vitriolos tollú Buják Attila a Határeset című cikkében az SZDSZ jövőjével foglalkozik. Megfeddi a Fideszt, miért nem az SZDSZ-t választja koalíciós partnernek, pedig: “Az egyetlen jelenlegi magyar liberális párt, kormányzati pozícióban ideális szövetséges. Horn Gyula mellett is kitartott az utolsó töltényig. Vállalja a legizzasztóbb, tuti kudarctárcákat (belügy, kultusz), melyektől jövőjét csak kicsit is féltő magyar politikus sikoltozva menekül. Hősleg kiáll a legtenyérbemászóbb, népingerlő, megszorító döntések mellett. (Bokros csomag.) Még akkor is csak mérsékelten morog, amikor saját, a koalíciós kormány legodaadóbb híveit hozza kínos, vállalhatatlan helyzetbe. (Gátépítés, zöld mozgalmak.) Ideális bűnbak. Remek pofozógép.”

Új legenda készül?