A magyar sajtó: hitelesek vagy VIP-hitelesek

Csütörtökön szobrot állítottak Bemnek. Nem messze attól a helytől, ahol Gábor Áron gyártotta megénekelt (énekeljük még?) “rézágyúit”, a Petőfi és Kossuth utca találkozásánál levő kis téren, Kézdivásárhelyen. Mivel ide Orbán Viktor már nem jutott el (Németh Zsolt államtitkár tolmácsolta üdvözlő szavait), hazánkban még mínuszos hír sem lett belőle. Pedig illenék most jobban figyelni Erdélyre, mert szerintem sokkal fontosabb, jelentősebb, tehát médiafigyelemre méltóbb, ha egy vezető magyar politikus a Székelyföldre látogat, mintha az angol királynő hintaján parádézik.
 

Egyébként is teljesen elakadt a sajtóban a 150 éves évfordulós emlékezések eddig is vékonyan csordogáló folyama. Talán, hogy közeledik halála napja, Petőfiről majd beszélünk egy kicsit. Kivételesen, mert újabban erről a könyörtelen igazmondó és tisztességes költőről sem nagyon szoktunk tudomást venni. Erről panaszkodott csütörtökön a Magyarországról jövök kulturális műsorban Bodolay Géza irodalomtörténész is. Szerinte a jelenlegi politikai helyzet sem kedvez a költő kultuszának: “A konzervatívok azért nem nagyon szeretik, nekik ez túl újat akaró, túlságosan a forradalom gondolatának a képviselője is. (…) A másik oldalon viszont az a föltétlen elkötelezettség egy közösség mellett, amelyiknek tagja volt – ez a magyarság –, ez nem rokonszenves azoknak, akik a mai világban azt gondolják, hogy az újfajta ember az nem törődik a szűkebb közönséggel. A világszabadságot ő hirdette meg magyarul, de magyarsághoz való ragaszkodást számtalan versében elmondta. És azok nem tudnak vele mit kezdeni, akik nem föltétlenül ragaszkodnak a magyarságukhoz. Azt gondolják, hogy az egy kabát, amit le lehet tenni. Nem sok közük van hozzá, és ha úgy adódna, akkor más kultúrában is nagyon jól megtalálnák a számításukat.” Igaz mondatok, mégis tévesek. Ugyanis önmeghatározási csapdahelyzet alakult ki. Az közhely ugyan, hogy az SZDSZ-nek szinte semmi köze a liberalizmushoz, de ahogyan nem liberalizmus (hanem a globalizáció elvtelen kiszolgálása) az, amit nálunk tévesen annak tartanak, és oly találóan karikíroz Bodolay, nem lehet a hazai hagyományok szerint konzervatívnak nevezni a vele szemben a nemzeti érdekekért küzdő – jelenleg kormányon levő –, politikai tábort sem. Mivel az angolszász konzervatív filozófia nem szervesült hazánkban (jobbára nem is ismert), a közbeszédben a konzervatív jószerével azonos a régihez, a retrográdhoz való ragaszkodással. És negatív kicsengése is van, hiszen a szocialista korszakban piedesztálra emelt “forradalmár” ellentétének számított. (Maradinak, mint nem sokkal később a “mucsaiak”.) Miközben éppen ez a mostani “konzervatív” tábor, jelesül a Fidesz, vinné tovább legkövetkezetesebben a rendszerváltozást, például az állami pénzek magánzsebekbe történő áramlási helyeinek eldugaszolásával. Ugyanakkor ezek a “konzervatívok” sokkal inkább megfelelnek a történelmi magyar konzervatívok politikai ellenfelei, Kossuth, Deák stb. utódainak, akik viszont liberálisok voltak. Igaz, nemzetiek, “nacionalisták” is. Talán ideje lenne szóhasználatban is visszatérni a taktikai okokból vállalt (a nemzeti jelzőt ugyanis 1990-94 között lejáratta a média) konzervatív elnevezés helyett (amelyből eddig is a nemzeti hagyományokhoz történő ragaszkodást igyekezett hangsúlyozni) az eredeti önazonossághoz. Remélhetően erre utal, hogy a kormányzati oldal egyre gyakrabban hivatkozik a problémák nemzetpolitikai megközelítésére.

Azok viszont, akiknek van mit félteniük, vagyont és hatalmat “konzerválniuk” a jelenlegi ellenzékben, sokkal inkább tarthatóak konzervatívnak. De erről – kissé más megközelítésben – írtam már a “Csak úgy”-ban, 1996 októberében: “Bizony, Szekeres úr nemcsak lekezelő és cinikus, de konzervatív is, hiszen ragaszkodik a hagyományokhoz. Az ismert szocialista politikusok közül valószínűleg ő őrizte meg legjobban hajdani, elvtársi stílusát. Mi már megszoktuk ezt, de a július eleji magyar-magyar csúcson igazi meglepetésként hatott felszólalása a határon túli magyarok számára. Amikor Duray Miklós elpanaszolta, hogy az új kormány részéről igyekeztek beavatkozni egyesek a határon túli magyar pártok életébe, minden jelenlevő tudta, hogy melyik eszdéeszes politikusra célzott – Szekeres Imrét kivéve. A frakcióvezető ott is felpattant és a felháborodástól remegő hangon utasította vissza a »vádakat«, majd fenyegetően hozzátette: a kormány tudja, hogy a »határon túliak egyes vezetői nem szeretik«, de legyenek nyugodtak, a kormány sem szereti őket. Mégis, ellenükre is, eleget tesz alkotmányos kötelezettségének. (Támogatunk benneteket, még ha beledöglötök is – szólt az üzenet.) A döbbent csendet a szünet kihirdetésével szakította meg a levezető elnök. A folyosón pedig elkaptam Tőkés László zsörtölődését: »Magyar ajkakról még nem hallottam ilyen mondatokat.«”

A hosszú idézetet hirtelen aktualitása is indokolja. A hazai közönség, a szerdai RTL Klub híradóból értesült a legújabb “botrányról”: “Duray Miklós azt állítja, hogy likvidálni akarták. Úgy nyilatkozott, hogy »a meciari titkosszolgálat, a meciari politikával szemben álló szlovák politikai körök és az MSZP-SZDSZ kormány elképzelése« - személyének eltávolítása ügyében - »teljesen megegyezett«. Idézik, »a titkosszolgálati utasítás egyértelmű volt: engem likvidálni kell, ha nem megy politikailag, akkor fizikailag«.” Bár később kiderült, hogy Duray nem mosta össze a szlovák likvidálási szándékot, a hazai félreállításival, itthon Szent–Iványi István tiltakozott, hogy nem volt ilyen SZDSZ politikus. Ha Duray nem hajlandó nevet mondani, nekem is hallgatnom illik. De annyit azért segítenék Szent–Iványinak, hogy azon társai között keresgéljen, akiknek akkor a határon túli magyarokkal való foglalkozás volt a feladatuk…

A Magyar Hírlap azért a biztonság kedvéért Forró Evelyn cikkével elkezdte (folytatja?) Duray lejáratását: “Csaknem tíz évvel ezelőtt, 1989 decemberében a prágai kormányhivatal folyosóján az egyik ablakmélyedésben lehajtott fejjel, mozdulatlanul állt egy férfi.(…) A magányos férfit azelőtt soha nem láttam, de éreztem, hogy ez nem lehet más, csak ő, akiről azelőtt nálunk is csak szamizdatokban lehetett olvasni, meg azokban az írásokban, amelyek hivatalosan elítélték. Kollégámmal odaléptünk hozzá, és a bemutatkozáskor bizonyossá vált a sejtés, ő Duray Miklós. Eskütételre jött Prágába, mert üzentek neki, hogy ő lesz a nemzetiségügyi miniszter. A háromórás autóút vagy az ötvenperces repülés Pozsony és Prága között azonban fordulatot hozott az életében. A kormányalakítás körül tartott egyezkedéseknek az lett az eredményük, hogy az új vezetőségbe mégsem kellett nemzetiségügyi miniszter. Valószínűleg akkor tört derékba egy még el sem kezdődött  politikusi pálya.

Ha pszichológus lennék, bizonyára jobban a dolgok mélyére látnék, de mint Duray jó ismerője csak megkockáztatni tudom, hogy az az 1989-es decemberi nap azóta is alapvetően befolyásolja cselekedeteit.”

Mi sem jellemzőbb, hogy az akkori magyar újságírók nem ismerték azt a Duray Miklóst, akinek természetesen nem akkor kezdődött politikusi pályája. És semmiféle karrierje nem tört derékba, hiszen nem is akart akkor semmiféle kormány-karriert befutni. Ezt onnan tudom, hogy Budán, Olajos Csaba lakásán, éppen a Prágába indulás előtti percekben készítettem interjút Durayval, és akkor elárulta, hogy Hável kapacitálása ellenére, esze ágában sincs ebben a kormányban szerepet vállalni. (Az már más kérdés, de szimptomatikus, hogy a Világ című hetilapban megjelent beszélgetés szerkesztőjével hosszan kellett veszekednem, hogy hagyja benne “képtelen” kérdésem Szlovákia önállóságáról, és Duray még képtelenebb válaszát, amelyben nemcsak Szlovákia, hanem Ukrajna önállósodását is evidenciaként kezelte. Ez volt különben a téma első felvetése a hazai sajtóban…) Sajnos, Forró most sem talál alkalmat a szlovákok kritizálására, most is a radikalizálódó magyarokra, főleg Durayra neheztel: “És miért jutott eszembe a Duray-történet? Mert néha érzékelhető, hogy nem kizárólag belső indíttatásból beszél, cselekszik. Nem azt akarom mondani, hogy nem autonóm; nagyon is az, csak néha rossz tanácsokra hallgat, és elhagyja józan ítélőképessége.”

És az ember, csak úgy, eltöpreng. Duray ítélőképességének megítélésére talán nem kellene hajdújánosi hagyományokat feléleszteni.

Persze ezt is el fogják majd hallgatni a médiumokban is, mint ahogyan pillanatok alatt lecsengett a VIP hitelek ügye is. Érthető, hiszen a pénteki Szabadság térbe behívott Hann Endre bemutatta a Medián legújabb felméréseit. Ebből kiderült, hogy ismét a Fidesz vezet, amit Ha VIP-hitelekkel magyarázott, hiszen ez az ügy negatívan hatott a szocialisták népszerűségére. A felmérésekből kiderült, hogy a politikai botrányok határozzák meg a közhangulatot. És ha a médiumok már elfogadtatták ezt az emberekkel, akkor ne csodálkozzunk, hogy immár mind a két oldal erőlteti a botrányokat, a konfrontációt. Ami viszont meglepő, az emberek attitűdöt váltottak – hja kérem a sajtó hatalma! – és a békesség kívánása helyett helyeselik a szennyes kiteregetését. Igazuk is van, hiszen csak úgy van esély a tisztulásra, ha legalább tudjuk, hogy kire, mi tapadt.

Pedig milyen elánnal láttak neki az ügy felderítésének! Egyes, akkor felfeslett szálait azóta sem varrták el. Az Aktuálisba még június 22.-n, Lengyel Lászlót hívta be Havas Henrik. Felvetésére, hogy Princz kistafírozta a hazai szellemi elitet, Lengyel érdekes választ adott: “Úgy látom, Princz bizonyos mértékben Aczél György örököse. Szóval, ahogy Aczél György a szellemi elitet, bizonyos értelemben folyamatosan figyelemmel kísérte, és megtette azokat a lépéseket, amelyek révén, ez a szellemi elit jelentős része elnyerte azokat a javakat, amelyeket, most mi emlegetünk, (…) meg kell mondanom bizonyos értelemben egyszerre mondhatjuk jónak és rossznak is. Mert a szellemi elit olyan értékeit, védte itten, ami a Kádár rendszernek bizonyos értékét is jelenti. Most Princz Gábor,(…) úgy látom a névsorból, hogy befutott művészeket, tulajdonképpen a szellemi élet nagy alakjait védelmezte. (…) Bizony, Hamletet játszani, azt jelenti, hogy ingyen vagyok a színpadon. És erre, a bankár: végül is most mit nyomorogsz abban az ócska lakásban. Ne csináld már! Van nekünk itt valamink. Kedvezményes hitelünk. Próbálj már meg valamit, hiszen Te a nemzet értéke vagy. És a nemzet értékének maga elé kellett néznie, és arra gondolnia, hogy honnan a nyavalyából lesz nekem eggyel nagyobb lakásom.”

Lengyelnek igaza lehet, amit Fenyő János esete is példáz. Halála után írta róla az ÉS-ben Perczel Tamás: “Kétségtelenül volt benne valamilyen reneszánsz vonás, vonzalmaiban és erkölcsében egyaránt. (…) Tökéletesen illett rá Huszár Tibor Cosimo Medici jellemzésének néhány mondata. (…) Nemcsak stratégiáját, hanem céljait is nagymértékben befolyásolták a ”magánviták” állandó szereplői, az őt körülvevő és komoly intellektuális erőt képviselő kör, Hankiss Elemér, Vásárhelyi Miklós, Pető Iván, Fodor Gábor, Tom Lantos (hogy csak a legismertebbeket említsem), és mindenekelőtt az emlékében is elevenen ható örök példakép dr. Erdős Péter, akitől életszemléletének lényegét kapta. Két éve már érlelődött benne a döntés, hogy legfeljebb alkalmi szövetségeseket keres, de eltávolodva minden tartós köteléktől, önálló hatalmi központtá válik. Talán Vásárhelyi Miklós inspirációjára a XXI. század Miklós Andorává akart felnőni.”

Ez a két fiatalember hatalmi centrummá is vált, és rájöttek, hogy vannak ők olyan okosak, mint politikus beszélgető társaik, és önállósodtak. Csak hát az a baj, hogy eleve tisztességtelen módon szerezték vagyonuk (lehetett volna-e másként hazánkban?), tehát hatalmukat is. És eleve csak ilyenné válhatott a jó szándék is. Ütő Endre mesélte, hogy először az Operát akarta Princz szponzorálni. De a közvetítő már a lenyúlható százalékokról is beszélt. (A visszautasítás után ment a Vígszínházhoz)

A fő probléma mégis az volt, hogy a demokráciában más a “munkamegosztás”. A közösből osztogatni, bizony a választott, tehát legitim politikusok feladata. Akik a pénzmágnásokkal ellentétben megbukhatnak.

És még egy. Ha a dolgok mögé nézünk, akkor akár Havas vagy Lengyel is lehetne ilyen műsor alanya. Az előbbi például Sasad-reklámkönyv, az utóbbi a TVK részvények miatt. Vajon elő tudják-e segíteni átvilágítatlan, VIP-hiteles újságírók és politológusok a megtisztulást?