Trópusi hőség van. A parlament pihen. Ez lenne az uborkaszezon. Mégis hemzsegnek a sajtóban a valódi és a kitalált hírek. A búzaválságtól a szerkesztőségi házkutatásokon keresztül a bálokig. A média többsége egy elnyújtott tb-nekrológot közöl. Egyik része a megboldogult önkormányzatoknak állít síremléket, másik megrendülve tiszteleg Cser Ágnes tragédiája előtt. Ebbe a kánikulai világvége hangulatba csapódott be - sajnos nem csak képletesen -, egy katonai repülőgép.
 

És nekilódult a gépezet. A honvédség rossz felszereléssel ellátott, rosszul fizetett emberei menteni, tüzet oltani indultak, az élenjáró technikával és mentalitással dolgozó sajtómunkások „tájékoztatni”. És ebből is csak egy újabb szennyáradat ömlött elénk. Mint hetek óta megállás nélkül. Ugyanis a választások óta nemcsak az derült ki, hogy az SZDSZ-es köménymag magára (és hű sajtósaira) maradt, az MSZP kicsinyes módon egymás ellen acsarkodó csoportokra esett szét, és végérvényesen lelepleződött az sikerpropaganda, hanem az is, hogy mennyi mocskot fedezett eddig a média. És nemcsak a kiapadhatatlan forrásként bugyogó korrupciós ügyekre gondolok.
 

Kezdődött talán az ÉS-ben Kenedi János "A (Történeti) Hivatal áldozata"i című meghatározhatatlan műfajú írásával. Ebből kiderült, hogy milyen álságos azon hajdani megfigyeltek „kiszolgálása”, akik szeretnének betekinteni a róluk született aktákba. A legdöbbenetesebb az, hogy egy dologra ügyelnek aprólékosan a hivatal munkatársai. A tettesek védelmére. Mert nekik aztán ma is vannak jogaik. És hogy ezek véletlenül se sérüljenek, minden elképzelhető nevet ki kell satírozni az átadott iratokon. Ezért aztán olyan „vicces” esetek is előfordulhatnak, mint Hodosán Rózáé. Ő megkapta a jelentést az 1988 június 16-ai Batthyány-örökmécsesnél történt „eseményről”, de azon még második férjének Demszky Gábornak a nevét is besatírozták. Az sem befolyásolta a szakértőket, hogy ez az irat csorbítatlanul is megjelent már Kenedi "Kis Állambiztonsági Olvasókönyvében". Bizony, így kell még ma is megalázni azokat, akik a szocializmus ellen léptek fel valaha.

A világon mindenütt hatalmas botrány lenne a dologból, hiszen azóta ömlenek az ÉS-be ismert közéleti személyiségek írásai hasonló „kalandokról”. De nálunk úgy lapul minden érintett, mint a híg állati melléktermék a fűben. A közszolgálati pedig befogja szemét, fülét. De főleg a száját.

És örülök megérzésemnek, hogy nemcsak nem kértem ki a rólam szóló iratokat, hanem akkor sem mentem be tavaly nyáron, amikor levelet kaptam a cégtől, hogy megsemmisítése előtt megtekinthetem az Antall-kormány idején rólam készült megfigyelés eredményét. De igazolást nem adnak róla... (Talán egyszer jut hely és idő ennek az abszurdnak az elmesélésére is.) Ugyanis egyre nyilvánvalóbb, hogy a hajdani megfigyelők érdekében hozott - az ügynöktörvény érintettjeivel alaposan megspékelt  - szoclib parlamenti többség olyan törvényt hozott, amely csak arra jó, hogy továbbra is minden titokban maradjon. Azt meg talán nem kell hangsúlyozni miért akadályozta meg eme tábor, hogy az újságírók is az ügynöktörvény hatálya alá essenek, hiszen ez a napnál világosabb lehet azok számára, akik rászánják magukat arra a kényelmetlenségre, hogy bele gondoljanak, miért olyan a hazai média, amilyen...

Ehhez járultak az újabban megint elszaporodott „kiszivárogtatások”. Kezdődött a Népszavához eljuttatott Nemcsók-féle megállapodás tervezettel, aztán folytatódott a Kunos-Surányi telefonlehallgatással, majd a Baja-dosszié néhány lapjával. Régi, szép mozgalmi hagyomány ez. Amikor 1990-ben Berki Mihály tábornok személyi anyagából a 168 óra hetilap egy kézzel írt dokumentumot közölt, hogy ezzel is megkísérelje lejáratni, a honvédelmi minisztérium új vezetése ellenőrizte, hogy vajon a náluk hétpecsétes titokként őrzött (mert hát mi van nemzetbiztonsági szempontból kényesebb dolog, mint a tábornoki kar minden szempontra kiterjedő adatainak idegen kézbe kerülése) személyi kartonban található dokumentumról van-e szó. Meglepetésükre kiderült, hogy néhány - a kiváló tábornokra bizonyos szempontokból terhelőnek számító - dokumentum hiányzik. Még 1989 végén átrendezték, és akkor kivettek belőle néhány „felesleges” lapot. Az egyik meg sem állt a liberális hetilapig... Aztán kiderült, hogy a teljes tábornoki kar múltja hasonló kozmetikázáson ment keresztül. Jobb bele sem gondolni, hogy kiknek a kezébe kerülhettek ezek. A botrány nem tört ki, mert a „felfedezés” szűk körben maradt. De az akkor hatalomra jutott, nemrég még ellenzéki (a szocializmus ellenzéke voltak) politikusokkal kapcsolatos „dokumentumok” sorozata jutott el az újságokhoz. Becsületükre legyen mondva, nem igen közölték azokat. Kivétel azért akkor is akadt. Például a Hócipő, amelyik Raffay Ernő állítólagos feljelentő levelét közölte. (Nem facsimilében, hanem saját betűi alá odakopírozva az államtitkár aláírását. Akkor csak a Világ című hetilap volt hajlandó ennek valódi történetét közölni.) A sajtó pedig felzúdult, és egy bizonyos része azóta is lelkesen járatja le mind a honvédelemmel foglalkozó politikusok személyét, mind a honvédelem ügyét.

Azóta sokat „fejlődött” a tájékoztatás. Szinte minden sajtóorgánum leközöl mindent, ami szenzációsnak tűnik. Amikor pedig a rendőrség vagy az ügyészség „visszaszól” egységesen háborodik fel a sajtószabadság védelmében. Az eszébe sem jut, hogy a nemzetbiztonságnak a tájékoztatás is a része. (Örömmel hallottam az Esti Krónikában hivatalba lépésekor Kövér László miniszter fejtegetését a nemzetbiztonság komplexitásáról.) Pedig a nemzetbiztonság korszerű komplex felfogásába minden beleértendő, ami a biztonságot befolyásolja. Ezek közé tartozik a sajtó is. A modern pluralista, demokratikus társadalmakban a médiumok a tudatformálás egyik döntő eszközévé váltak, és nemzetbiztonsági hatásukat nyugaton a kormányzati szervek alapelvként kezelik tevékenységük során.

A sajtó nemcsak a külpolitikai értelemben vett biztonság esetén lehet stratégiai fegyver, hanem egy országban a létező szociális feszültségeket esetleg rossz irányba befolyásolhatják. Az általánosságokon túl külön kérdés az államtitok és a szolgálati titok esetlegesen a sajtóban történő megjelenése.

Nálunk pedig a biztonság újabban le van tudva a NATO tagsággal. Ha már sajtómunkásaink nem emlékeznek Kossuth Lajosnak éppen 150 esztendeje, júliusban, a honvédelemmel kapcsolatban elhangzott szavaira - „mert minden szövetségi érintkezések mellett is élni nem fog azon nemzet, kit nem saját életereje tart fel, hanem csak másoknak gyámolítása.” - akkor legalább a mai nyugati példákat ismerhetnék. (Egyszer talán azokat is megírhatom valahol.) Mert nálunk most nagy a felháborodás, hogy beavatkoznak a sajtószabadságba, és ez külön műsorok témája is. Legutóbb (július 20.) az Aktuálisban beszélgetettek róla. A háttéranyagban (Szörényi Péter munkája) a következő mondat hangzott el a házkutatásokról: „A kérdés az, hogy sikerül-e a mindenkori hatalomhoz lojálisabb sajtót kierőszakolni.” A polgár pedig elgondolkozik rajta, hogy viccet hallott-e? Netán nem elég lojális most a Napi Magyarország? Vagy nem a legitim politikai hatalom mozgatja a szálakat? Akkor kik? Kocsi Ilona főszerkesztő szerint „Az újságíró nem tud mit tenni, a köz érdekét nézi.” Igaza van. Erre jó példa a Népszava tavaszi döntése. De honnan tudjuk mi a köz érdeke? Az újságíró mondja meg? Ezt remélem senki sem gondolja komolyan. Bizony, mindig a hiányzó nemzeti stratégia kérdésébe ütközünk bele, hiszen akkor az újságíróknak is lenne mihez igazodniuk.

De legalább az alapnormákhoz igazodnának. A repülőtragédia megrázó volt. Már a rádióhír után felháborodva telefonált egy katonatiszt barátom, hogy csak a repülő ára volt fontos, a hősi halált halt személy nem. Miközben könnyeimmel küszködve néztem a TV 2 tudósítását, igencsak ledöbbentem a következő mondatokon: „Állítólag a kecskeméti ezred gépei közül a legtöbb azért üzemképtelen, mert a kormány nem vásárolt hozzájuk alkatrészeket. A TV 2 információi szerint így a huszonnyolc MIG 29-ből alig ötöt tudnak megfeszített munkával reptetni. Úgy tudjuk, hogy a pénzhiány miatt a műszakiak alkatrészbázisként használják a legtöbb gépet és éppen azt szerelik ki belőlük, amire szükség van.”  Még ha igaz lenne is, szabad ilyet nyilvánosságra hozni? De nem igaz. Viszont tetten érhető ezen mondatokban az a magatartás, ami miatt honvédségünk jelenlegi állapotáért a sajtó felelőssége meghatározó. De lényeg a szenzáció. (A Tények 16 percet szánt a témának. Ellenkező véglet a királyi Híradó, amely hatodik hírként tálalta.) Ezért rohantak a kifutópályán keresztül az újságírók autói, miközben másik repülő is volt a légtérben. Csoda, hogy nem lett nagyobb katasztrófa. Azon viszont nem csodálkoznék, ha ezentúl kitiltanák a magán autókat ilyen helyekről... De amit az RTL klub művelt az egyenesen döbbenetes. Miközben a pilóta égő holttestét mutatták a következőket olvasta be Szellő István: „A légi bemutatóra számos újságírót, televízióst meghívtak, hogy az augusztusi repülőnapot beharangozó látványos eseményekről tájékozódjék a nyilvánosság. Feltételezhető, hogy a tragédia megrendülést okozott a katonáknak. Mi másnak tulajdonítható, hogy magukról megfeledkezve néhányan elvesztették a fejüket és a jelen lévő tévéseket durván inzultálták. A baleset helyszínén levő operatőröket, újságírókat elkezdték lökdösni, majd megpróbálták elvenni tőlük a tragédiáról készült felvételeket. Csak remélni tudjuk, hogy mindez a bajtársuk halála miatti sokkos állapot következménye volt, és később lehiggadva, józanul tekintenek majd vissza a történtekre. Az RTL klub a maga részéről kijelenti: munkatársaink a közvélemény hiteles és gyors tájékoztatása érdekében dolgoztak ezen az eseményen is. Tiszteletben tartjuk a tájékoztatásra vonatkozó jogi szabályozásokat, és elutasítjuk a közvélemény tájékoztatását megakadályozó minden fellépést.”  Lehiggadva mondom, hogy örüljenek a tisztek visszafogottságának. És szégyelljék magukat azok, akik az erkölcsi normákkal sincsenek tisztában. A „téjékoztatottak” reakciójára pedig jó példa, hogy az Internetto törzsasztalában az addig élesen szembenálló szoclibek és nemzetiek most nagyon is egyetértettek.

Néhány példa:

„Szégyenletes, hogy a magyar kormányok az ország szuverenitását biztosítani hivatott fegyveres erőket és testületeket, a rendvédelmi szerveket tartósan olyan anyagi körülmények között működtetik, hogy szinte semmire sem biztosítják a szükséges és elégséges  pénzeszközöket. (...) Illetékes uraim! Ébresztő! Föl! (...) Tiszteletem a hősöknek, akik a hazáért adták az életüket.” (HJM)

„Sajnálom a pilótát, és fejet hajtok előtte.  A többiek előtt is, akik még repülnek. Az RTL-Klub meg kollektíven mennyen a jó édesanyjába.” (Trebitsch)

„Ami pedig a hadseregnek juttatott pénzt illeti : nevetséges. Magyarország a világ egyik legnagyobb tűzfészkének a bejáratánál fekszik és ha támadás érné, akkor a következő lenne a helyzet : a gépek 50%-a nem tudna elindulni. (...) Szóval a hadseregünket egyszerűen újra fel kellene szerelni.” (aTTiLa)

„Végtelenül ízléstelennek tartom, hogy »tájékoztatás« címszó alatt, - még ha a képet »úsztatva« is - képesek voltak bemutatni a szerencsétlen pilóta földi maradványait. A képek után - amelyeken ezen kívül látható volt, hogy a híradósokat lökdösték el a  helyszínről - egy álszent monológ következett arról, hogy így tájékoztatás, úgy jogok, stb. Arra senki nem gondol, hogy egy ember volt, családdal, barátokkal, ismerősökkel ??? De gyűlölöm az ilyet. Na és a bevezető szöveg: Kedves nézőink, az RTL Klub stábjának köszönhetően most láthatják utoljára életben a pilótát ! Gusztustalan.” (TaTTi)
 

Ezzel a tragédiával az előző kormány egy újabb szennyes titka lepleződött le. Pedig sokan próbáltak tenni ellene. Az 1995 őszi baleset után szeptember 26-án például Csapody Miklós tett fel azonnali kérdést Keleti miniszternek repülési órákkal kapcsolatban, aki azzal ütötte el a kérdés élét, hogy ő maga is repült 32 percet. Csapody viszontválaszából: „Azonban az, amit átlagként említett, véleményem szerint pusztán ahhoz elegendő, hogy fiatal emberek kerüljenek egy olyan országban kijelölve a halálra, ahol nincs halálos ítélet, ahol nincs halálbüntetés.”

A halálnak nem igen lehet értelme. Kivéve a hazájukért meghalt hősök halálát. De beszél itt most valaki a médiumokban hazáról, honvédelemről?