„Szerencsére van néhány közös dalunk, bár mindannyian mások vagyunk...”
 
   A gyanútlan magyar állampolgár csak úgy, ráérősen üldögél otthon - főleg ha munkanélküli is az istenadta - hallgatja és nézi a rádió és a televízió hírszolgáltatásait, és morfondírozik közben. Van min.

   Augusztus 13-án például azon, hogy a berlini fal felépítésének évfordulóján a rádió Ráadás című műsorában hogyan emlékeztek meg az eseményről. Először a berlini tudósító számolt be arról, hogyan viszonyul ehhez a mai német, és milyen jó üzletet csináltak egyesek a fal eladásából, majd a Népszabadság hajdani tudósítója emlékezik, hogy ő már éjjel háromkor látta Nyugat-Berlinből visszaautóztában a „mű” építését, mert ő bizony egy nyugati tudósító barátjánál járt azon az éjjelen. Bizonyára jellemző lehetett az akkori Népszabadság tudósítókra, hogy nyugati újságíró barátaik voltak, gondolja a gyanútlan polgár, de mégsem ez volt a meglepő a beszámolón, hanem az, hogy a két tudósító neve ugyanúgy hangzott. A riporter is megmagyarázandónak vélte a helyzetet, ezért felhívta a hallgatók figyelmét: teljesen egyedi, véletlen az eset, ugyanis apáról és fiáról van szó.

   Nem az lenne véletlen, ha másképp történt volna?

   Néhány perccel előtte a Krónikában Keleti György honvédelmi miniszter cáfolta a Honvéd Szakszervezet sajtótájékoztatóján elhangzott kritikát. Serények ezek a rádiósok, délben még csak a katonákat hallhattuk, de mára már tökéletesen alkalmazzák hírszerkesztőink a néhány éve elterjesztett „objektív” módszert. Illetőleg ennek „fordítottját”. Akkor főleg az Esti Egyenleg volt élharcosa annak az állítólag BBC-ből származó elvnek, hogy a másik felet is meg kell kérdezni, bármiről van szó, mert milyen dolog „egyoldalúan tájékoztatni” a nézőket, hallgatókat. Ezért ha egy miniszter nyilatkozott valamiről a „Pálfigés” Híradóban, rögtön megkérdezték ugyanarról az ellenzéket. Mivel az ellenzéki politikusok rendre elmondták, hogy mennyire rossz, mennyire szakszerűtlen volt a miniszter mondandója, az ember pedig olyanfajta, hogy az utoljára hallott érveknek könnyebben ad hitelt, idővel rögzült is mindenkiben: ezek a kormányon levők nem értenek semmihez. Panaszra nem lehet okunk, most is megkérdezik a másik felet - ki is mutatja minden Nyilvánosság Klub és Szonda Ipsos felmérés, hogy az ellenzék ugyanannyit szerepel a közszolgálatiban – csupán fordítva. Most az aktuális ügyekről először az ellenzék nyilatkozik; majd erre reagál a kormánypolitikus. Rendre el is mondják, miért nincs igaza az ellenzéknek, ami csak kritizál, ahelyett, hogy elmondaná valójában mit is kellene tenni... Rögzül az is az állampolgárban – aki rövidesen ismét választópolgár lesz –, hogy ez az ellenzék nem ért semmihez, csupán kritizálni tud. Újabban már nemcsak az ellenzéki politikusokkal kapcsolatban alkalmazzák ezt a szisztémát, hanem, miként a fenti példa mutatja, a pártoktól független társadalmi szervezet kritikus megnyilvánulásai esetében is. Mivel ezekből a kritikákból egyre több van, a nézőknek és hallgatóknak idővel a társadalmi szervezetekről is meg lesz a (kormánypárti politikusok által sugallt) véleménye...

    Másfél óra múlva a módszer tovább tökéletesedett. A televízió Híradója már nem is bíbelődött azzal, hogy a Honvéd Szakszervezet véleményét ismertesse, rögtön a cáfolattal kezdte. „Keleti György honvédelmi miniszter határozottan cáfolta a Honvéd Szakszervezet állítását, hogy valamivel több mint két hónap múlva a csőd szélére kerül a honvédség.” – vezette fel a témát a bemondó. Majd képen is láthattuk a katonák sajtótájékoztatóját – 44 másodperc –, amit a miniszter 39 másodpercen keresztül cáfolt. Íme a bizonyság Isten előtt, az „ellenzék” több időt kapott... Egyébként Keleti szerint a szakszervezet szerepzavarban van. Hál ‘Istennek ő nem. Továbbra is betölti a szóvivő szerepkörét.

    Aznap már sokadszorra lehetett hallani, látni ugyanazt a reklámszerű felhívást a Magyar Rádió Esti Krónikája és a Ráadás között, valamint a Magyar Televízió hírműsorai, főleg az Objektív előtt. A televízióban megfelelő képi körítés – Hősök tere, Budai Várpalota, Országház – is jár a szöveghez, amely így hangzott: „Ezeregyszáz év Európában. Nemzetünk idén ünnepli fennállásának ezeregyszázadik évfordulóját. Augusztus huszadikán a megemlékezések reggeltől estig több helyszínen zajlanak.” Majd következett a fővárosi programok felsorolása a zászlófelvonástól, a Budai-várban tartandó Göncz Árpád beszéden át az esti tűzijátékig.

   Felmerül a gyanútlan állampolgárban a kérdés: eddig tudtuk volna rosszul, és nem a Honfoglalás (kijelölt) évfordulóját ünnepeljük az idén? Bizonyára nem, tehát szinte minden állítása téves az első két mondatnak. Nemzetünk ugyanis sokkal fiatalabb ezerszáz évnél, ha a modern értelemben vett nemzetről van szó. Ez tudvalevőleg a népi (populáció) létnél magasabb szintű, és az identitását tudatosan vállaló közösség megnevezésére szolgál. Ha viszont a magyar népről van szó, annak „fennállása” minimum néhány száz évvel korábbi az Árpád vezette törzsszövetség bejövetelénél, de történészeink és nyelvészeink szerint teljes joggal ezer évekkel korábbra tehetjük kialakulását. Európa említésével is baj van, hiszen azok az arab és bizánci szerzők, akik a nyolcszázas évek közepén már egyértelműen és névvel népünkről tudósítanak, bizony a Fekete-tengertől északra, a Kaukázustól a Kárpátokig terjedő térségében helyeznek el minket. Ez pedig már akkor is Európának számított.

   Vajon kik nem tudják nálunk, hogy mit, és miért ünneplünk? Kiderült, hogy a hirdetés-közlemény a Belügyminisztérium sajtóosztályának a terméke. Bár azt a kérdést már fel sem merem vetni, hogy a belügyesek miért nem tudják mire emlékezünk, de az talán elgondolkoztató, hogy a „közszolgálatiban” semmiféle szakmai szűrő nincs, és napokig senkinek se tűnt fel a „tévedés”. Csodálható-e ezek után, hogy nemzetünk jelentős része nem tudja az alapfogalmakat – nép, nemzet, honfoglalás, államalapítás – értelmezni, megkülönböztetni, hiszen az iskolai tanítás hiányosságait nemhogy pótolnák az elektronikus médiumok hanem még jobban ködösítenek. Csodálható-e, hogy nemzetünk egyre gyorsuló ütemben veszti identitását, merül a „nemzet alatti létbe”, változik vissza populációvá, olyan öntudat nélküli masszává, amely „nyitott társadalommá” téve, szellemileg is kiszolgáltatottá válva képtelen saját érdekeit megvédeni másokkal, a „mássággal” szemben. Csodálható-e, hogy éppen azt a pártot vádolják sokan ennek a folyamatnak a generálásával, amelyik kezében van a belügy, és némelyek szerint a „független” médiumok többsége is.

   Marad tehát az idézett mondatokban egy igaz állítás: idén ünnepelünk. Ünnepelünk?

   Persze. Aznap például a politika az olimpiai sikert. A nagygyűlést még kissé eldugták médiumok, éppen csak annyit „jött át belőle”, hogy Horn Gyula a sportolóknak is tud ígérni, de a kitüntetések átadása már kiváló alkalom volt Göncz Árpádot „megfürdessék” a bajnokok között. A Híradó után tehát következett Kasza László beszélgetése az olimpiáról. Csendesen és unalmasan csordogált a csevely, Kuncze belügyminiszter úr és sportpolitikus társai fel sem vetették a nemzeti dicsőség témáját, de Kasza úr szereti túllihegni az „eszmét”, feltette a kérdést: mivel az olimpián még az amerikaiak körében is jelentkezett a „nacionalizmus”, vajon nem melegágya-e ennek, hogy nemzetek között rendezik ezt a sportvetélkedőt?

   Kőbán Rita valószínűleg nem volt tisztában azzal mit illik erre a másság jegyében válaszolni, talán nem is lenne kedve egy olimpián a Magnum csapatban indulni, a Coca-Cola kajakosai ellen, ezért elkezdett azon lelkendezni, hogy az amerikaiaknál teljesen természetes dolog, hogy minden második házon kint leng a nemzeti zászló. De ugyanilyen érzelmekkel találkozott például Japánban is. Talán a nagy nemzetek sajátossága ez, vonta le a következtést. Schmidt Pál rögtön megmagyarázta, hogy ez valójában patriotizmus, és gyorsan témát váltottak...

  Pedig túllépett már az idő ezen az ósdi hazaszeretet, patriotizmus szövegen is. Már július utolsó Népszabadságában eligazított mindenkit az olimpiai jegyzetíró, Aczél Endre, aki fennakadt azon, hogy egy horvát vízipólós, Jugoszlávia elleni győzelmük után leszólta azt a szerbet, akivel hajdanán azonos belgrádi csapatban játszott: „Tudom persze, hogy a horvátok diadalmámorában semmilyen rendszerspecifikus fölénytudat nincsen; csak »nemzeti«. Annál is rosszabb. Mert akkor arról van szó, hogy a horvátok genetikailag képesek többre, mint a szerbek. Hogy magasabbrendűek őnáluk.” Tessék mondani mi ez az őrület, éppen a Népszabadság éleszti fel a fajelméletet? Mert mi másról is van szó, ha ugyanis a nemzethez tartozás, a „nemzeti”, genetikai ismérven alapszik, akkor holnap már igazolni kell őseink árja eredetét. Aki pedig nem tudja, azt szokás szerint deportálják?

   Persze, lehet, hogy egészen máshonnan fúj a szél. Mint tudjuk, a magyarok nem alkotnak genetikailag különálló rasszt – ellentétben néhány más, homogénebb, önmagát übermenschnek, kiválasztottnak tekintő néppel –, tehát ha a nemzettudat megfoszttatik alanyától, hordozójától, vagyis a magyar nemzeti érzés a genetikailag magyar embertől, akkor már könnyedén felállítható az a tétel, amire már sokan és sokszor céloztak a hazai publicisztikában. Magyarán: ha a magyar genetikailag nem határozható meg, akkor nem is létezhet magyar nemzeti érzés, tehát nincs is magyar nemzet.

   De ki foglalkozott már másnap az olimpia, politika, genetika és a nemzeti érzés összefüggéseivel, hiszen a fent idézett hazai gondolkozásmód egyenes következményeként berobbant a következő szenzáció: a budapesti kormány megegyezett a románokkal az alapszerződés szövegében. Mivel elfogadtuk a román javaslatot, az eddig általunk feltételként szabott 1201-es Európa Tanács ajánlás csupán mellékletben, lábjegyzetes magyarázattal ellátva – ami azt jelenti ki, hogy az ajánlás éppen arra nem használható, amire szántuk: a kollektív jogok és autonómia biztosítására – került be a szövegbe. Bár a hír már kora délután tudott volt, a „hallgattassék meg a másik fél is” elvét követő Híradó egyetlen ellenzéki politikust sem szólaltatott meg a hírrel kapcsolatban. Az Objektívnak még több ideje lett volna erre, de Bánó András is csak a bukaresti egyeztetőt, Somogyi Ferenc államtitkárt hívta be a stúdióba egy rövid beszélgetésre. Az Objektív fő témája, mégsem ez volt, hanem a Globex elleni rendőrségi vizsgálat, amelyről egy rendőrtiszt nyilatkozott az egyik lapban. Az összeállítás egy ártatlan kisbefektetővel készült interjúval kezdődött, aki az APEH újabb áldozataként megjelenítve, a néző szimpátiáját a vállalat mellé volt hivatva állítani. Hogy a Globex melyik politikai-gazdasági csoportosuláshoz tartozik, elárulta a vállalat nevében nyilatkozó SZDSZ-es házi-ügyvéd, Nehéz-Posony  István személye.  Az egészet Bánó András prédikációja zárta le, aki nevét is kimondva, megfeddte azt a rendőrt aki anélkül szivárogtatta ki a Globex ügyét, hogy bizonyított lenne vád. Bizony, az a sokat emlegetett ártatlanság vélelme. Az, amelyik csak a Globexre vonatkozik, de egy rendőrtisztre már nem. Bizony, ma olyan időket élünk, amikor még egy Bánó András is etikára oktathat... (Ha valaki fogadni akar velem és vitatná, hogy ez után az Objektív adás után nem hagyja gyorsan abba az a fránya független sajtó a Globex piszkálását, címem a szerkesztőségben. Hátha nyerek annyit, amennyi honoráriummal a Globex hetilapja, a Reform tartozik hónapok óta.)

   Még szerencse, hogy aznap a magyar tévénéző kapott egy kis útmutatást arról is, hogy miképpen lehet visszaélni a televízió hatásával, ha az a hatalom érdekében tevékenykedik, és hogyan is élnek vele vissza vele – másutt. Szilágyi Ákos konkrét példákkal illusztrálta, hogy az orosz elnökválasztás előtti hetekben a moszkvai közszolgálati televízió milyen egyoldalú kampánnyal érte el, hogy az esélyesebb, kommunista elnökjelölt helyett Jelcin lett a győztes. A magyar néző pedig ismét megnyugodhatott; ilyen nálunk nem lehetséges. (Mármint az, hogy a baloldali jelölt helyett a másik oldal jelöltjét támogassa a Magyar Televízió.) Magam részéről pedig sajnálom, hogy Szilágyi Ákos csak az orosz tévét nézi...

    A világ tévéadásaiban egyébként egészen más volt az első számú téma. Egy szerencsétlen, őrült görög Cipruson, a határvonalon felmászott a török zászló rúdjára, hogy letépje azt, amikor nyakon lőtték. A tévénézők milliói pedig megint láthattak egy nyilvánost halált. Örülhettek a globális-média hírszerkesztői, erre a hétre is megvolt a vértől csöpögő „szenzáció”. Néha olyan érzése van az embernek, hogy ezen szerkesztők kedvére akkor tennének leginkább a világon, ha megengednék nekik, hogy élőben közvetítsék a kivégzéseket. Talán annak örülnének, ha a globális világ nézői is olyanok lennének, mint középkori elődeik, akiknek a fő látványosság egy jó kis kerékbetörés volt. Még egy-két generációnyi  tévézés, és a globális populáció vissza is süllyed az akkori szellemi szintre.

   Azon mindenesetre elgondolkozhatott a magyar néző, hogy arrafelé lőnek a nemzeti zászló letépéséért...

   Néhány nap múlva, tizennyolcadikán este megnézhettük, milyen az a fővárosi millecentenáriumi szuperprodukció, ami miatt előtte már igencsak idegesen üzengettek, magyarázkodtak a szervezők. Rajtuk kívül mindenki hibás volt, de főleg azok a nevenincs szponzorok, akik az istenért sem akarták még jobban kitömni a pénztárcájukat. Arról, persze szó sem esett, hogy a főváros miért nem adott rá pénzt... Bizonyára ingyen, illetve mások pénzén akart egy kis dicsőséget szerezni a Demszky-Schiffer páros. Szerezni, úgy, ahogyan egy másik tévés hirdetés állította: „ezeregyszáz éve szereztük a hont.” Ez már nem BM-es szöveg volt, de írói valószínűleg nem érzékelték, hogy a magyar nyelvben a szerzésnek van egy kis mellékíze. (Ha valamit szerzünk, akkor azért nem dolgozunk meg, abban valami csalafintaság van.) A főpolgármester helyettes, Schiffer János nyitóbeszédében viszont már nem szólt a szponzorok hiányáról, hanem a száz évvel ezelőtti fővárosra hivatkozott, no meg arra, hogy Szent István azt üzente a mai magyaroknak: sokféle kultúrának kell itt együtt élnie. Erre mutatott példát a műsor is. Mintha egy hosszúra nyúlt, Demokratikus Charta happeninget láttunk volna. Látszólag koncepció nélküli egyveleg volt, aki éppen arra járt, felléphetett. Pedig volt itt koncepció. Az, amit a műsorvezető így konferált fel: „Szerencsére van néhány közös dalunk, bár mindannyian mások vagyunk.” És énekelte is mindenki a közszolgálatiban, a főváros megrendelte dalt, a legújabb honfoglalók – pardon, főváros- és honszerzők –, himnuszát: Mindannyian mások vagyunk...

No de mi lesz így a genetikával?