A Tradíció szimbólumrendszerekben
őrződött át, s nagy mértékben meghatározza a mai kultúrát is. Ha elfogadjuk
azt a definíciót, amely szerint a Hagyomány a Szellem időfeletti jelenléte,
akkor a szimbólumokat úgy tekinthetjük, mint e Szellemiség megnyilvánulásait
a mindenkori tudat számára. A tudomány elitélően nyilatkozik több szimbolikus
formájú bölcseleti rendszerről, s ma már legtöbbször a vallások is szcientifikus
megközelítéssel kutatják saját hagyományrendszerüket. A szimbólumokat ez
azonban nem érinti, nem közelíthetők meg kizárólag diszkurzív-racionális
úton. A szimbólumok devalválódása a tudat devalválódásának szimbóluma.
Az "érthetővé tétel" nem
lehet a Hagyomány átadásának módja, a "megmagyarázott" elvek tudhatóvá,
mindennapivá, érdektelenné válnak. A szimbólumok nem is fetisizálhatok.
nem helyezhetők emocionális vallási közegbe, nem képezhetik az imádat,
a hit tárgyát. Az előbbi ismeretté, az utóbbi dologgá merevíti azt, aminek
a feladata éppen a merevítő bemerevedettségének feloldása lenne. A szimbólumok
nem jelképek, nem valamit jelentenek, hanem Valóságok.
A szakrális szimbólumrendszerek
mindig az aktuális létezés folyamataira, törekvéseire voltak érvényesek.
Jelentőségük ezért nem történeti érdekesség, nem is a filozófiai vagy pszichológiai
igazság, hanem a gyakorlati önmegvalósítás. Az embert szimbólumokból vált
ismeretek és ismeretekből lett tények, dolgok veszik körül, feladata az
ismeretek és dolgok újbóli szimbolikus látásmódja. A szimbológiai kutatás
tárgyát elsősorban nem az elméleti rendszerek képezik, hanem maga a Lét.
Célja a lét és tudat megtörtségébe a sorsba és időbe beleágyazott ember
önnön állapotára eszmélése, metamorfózisa.
A szimbólumrendszereket alkalmazó teológiai és filozófiai ideológiák célja az ember abszolút szabadságának megvalósítása. Ebben a törekvésben nem megtagadják, hanem meghaladják a mindenkori, - korlátokkal határolt -, tudatállapotot. Az önmegvalósítás nem elutasítja, hanem felvállalja a létezést, ezért számolnia kell mindazon tendenciákkal. amelyek az ember kondícióit képezik. Az ember tudati lehetőségeinek beszűkülésével előtérbe kerül az önmegvalósítás olyan metódusa, amely az embertől elidegenedett tudati tendenciákat, illetve tevékenységi formákat bevonja a realizációs folyamatba. A hagyományos aszketizmus a jelenlegi életmód és kortudat behatároltsága miatt egyre nehezebben .járható, előtérbe kerül a Hagyomány tantrikus metódusa.
A tantra szó a szanszkrit tan gyökből származik (görög teinó, latin tendó), ami Kiterjesztést, Megfeszítést, Felajzást jelent. A hindu tantrikus szövegek a tanítás lényegét gyakran Síva és Durgá párbeszédében fogalmazzák meg. Síva princípiuma a világban megjelenő isteni kvalitással való azonosulás lehetőségét hordozza. Síva a kimozdíthatatlan Szemlélő (si - feküdni, bennerejleni), az önuralom, az önmegvalósítás isteni princípiuma (jógésvara), minden tudati és kozmikus folyamat, változás, pusztítás vagy újrateremtés szubjektuma. E maszkulin princípium feminin párja Durgá, aki a világként való megjelenésében a tapasztalati valóságot jelenti (Durgá másik nevén mahamájá, Nagy Illúzió). A dialógusban az istennő kérdéseket tesz fel. Síva ezekre centrális uralmi pozíciójából a kimozdíthatatlan neutralitás fenntartásával válaszol. Ebben a párbeszédben a Lét, és az ember ezzel szembenálló centruma, azaz maszkulin princípiuma közötti reláció tükröződik. Az ebben való uralmi pozícióban válhat a Lét az ember Hatalmává (sakti), vagy buddhista terminológiában Bölcsességévé (pradzsnyá). Az ember választása, hogy a lét felöl érkező kihívásokat a szemlélő kimozdíthatatlan poziciójából jelen-létével megválaszolja, vagy e kihívások kimozdítják centrális helyzetéből, átadja magát nekik.
E dialógusok szokásos öt fő témaköre utal a tantrikus utak önmegvalósításának irányára. Durgá első kérdése a teremtésre. a második a világ destrukciójára, a harmadik az istenek tiszteletére, a negyedik az ember lehetőségeinek birtokbavételére, az ötödik az abszolút állapot elérésének módjára vonatkozik. Ha e kérdések az ember aktuális állapotában valóban kérdéssé válnak, a tantrikus létszemléletben a válasz nem egy teoretikus, majdani abszolút szabadság ígérete, hanem éppen ebben az aktuális állapotban immanens. A válasz éppen a kérdés felmerülésének pillanatában ragadható meg. a nemtudás (avidjá), a felejtés (görög léthe) a szabadság princípiumát nem érinti. Egyetlen realitás van: az embernek a szabadsággal való kapcsolata. Tantrikus alapelv, hogy a Szabadság máris jelen van.
A teremtés folyamata nem az időben örök, hiszen az idő is általa jön létre, hanem az ember folytonosan elhaló és újraszülető gondolatainak, érzéseinek, akaratának kontinuitásában, Minden ami megjelenik, manifesztálódik, az involúció és megsemmisülés törvényének van alávetve. Ha a tudat hozzákapcsolódik az időbe vetett testhez, a hordozókhoz, a világhoz, azok törvényeit önmagára vonatkoztatva is érvényesnek éli még, akkor e .törvények uralkodnak felette. Az ember lehetősége, hogy felismerje létének a megsemmisülés felé zuhanó destruktív, kommotív (duhkha) .jellegét (anátmaváda), és ne az időbe vetett tudathordozókat hozza létre. A tantrikus út ilyen (nem időbe vetett) tudathordozója a "Szubtilis test", a 'szúksma-kája', a hinduista tantrában szúksma-saríra, a dákinik (saktik), csakrák, lókák, nádik rendszere. Ennek szimbóluma a fizikai test, de a szúksmakája nem a testben vagy a test fölött van, és nincs valahol. Hogy legyen, ahhoz létre kell hozni. (Erre utal a szó etimológiája, szú-ksma; elemi, lényegi, szubtilis, vagyis létrehozott (szú) föld, világ mint hordozó (ksma).) A szubtilis test ugyanannyira valóságos és illuzórikus, mint a "valós" világ, az ember az, amiben és akinek átéli önmagát.
Egy dolog vagy tény önmagában-valóságosságának képzete az azt konstatáló tudathoz való relációjának tisztázatlanságából keletkezik. Ennek oka az érzés és tapasztalás emotív jellegéből fakadó ragaszkodás. Az ember kimozdul önmagából, hogy láthassa, másban tapasztalhassa önmagát. Az e relációra összpontosított figyelem szoros összetartozást fedezhet fel a tapasztaló és tapasztalt keletkezésének egyidejűségében (szinkronicitás) és összetartozásában (szimpatheia - "együttszenvedés"). Ennek fel-ismerése révén az objektivitásba kivetített érzés a tapasztalás folyamatába visszatérve azonosul a képalkotó gondolkodással, és öntudatra ébred (szenzus). A "pusztán csak tapasztalás"-ba belép egy tudatos komponens. A szubjektum ragaszkodik, de már nem tud róla. Ez a ragaszkodás felszámolásának előfeltétele. Ezen az úton önmaga határozhatja meg önmaga ragaszkodásának tárgyát.
A spontán (emotív és reflektált) tapasztalásban az embernek nincs képe önmagáról. Csak "valamiben" létezik és minden valami időbe vetett. Ha e folyamatba belépve a lételemeket szimbólumokká rendezi, eddigi rejtett lényegiségük, szimbólum-voltuk, éppen e rendezés tudatossága miatt megmutatkozik. Léte ekkor már a szimbólumokban tükröződő hierarchikus állapotok folytonos meghaladásából áll. Erőcentrumokba lép be, bolygóprincípiumok, fémszubsztanciák kelnek életre, Minden forma tudatfolyamattá, a lét egy lehetőségévé válik számára. Sorsát nem felülmúlni vagy meghaladni, hanem beteljesíteni igyekszik.
A tantrikus létszemléletben a cél nem a meglévő, konkrét realitás ellen. vagy annak meghaladásaként fogalmazódik meg, hanem minden pillanatban jelenvaló. Az Isteni tisztelete ennek a jelenvaló, abszolútnak anticipált, majd tapasztalt, lényegiségnek a tisztelete. Ennek révén terjed ki e lényegiség a folyamat minden elemére. A tantra nem iktat ki veszélyesnek, ártalmasnak tekintett tendenciákat a mindennapi praxisból, hanem számol ezekkel, éberségét terjeszti ki rájuk. A hagyományos utakhoz képest az eszközök szokatlannak tűnhetnek, de az ebbe belépő Feszültség, felajzott állapot által, - ez ma a Kortudat sajátossága -, ébreszti fel az Erőt (sakti), Tudatosságot (pradzsnyá), aminek uralma a lét feminin természetének (Durgá, mahámájá) egy elvben való megragadásával azonos. Elsődleges feladat a tudatosság, a Szabadság anticipációjának akár egészen szélsőséges szituációkban való állandó fenntartása.
Ehhez az elvhez kapcsolódik a tantrikus buddhizmus egyik fő tanításköre, a tudathordozók, a különböző síkokon megnyilvánuló Buddha- természet hordozóinak trikája tana. A közönséges emberi létalapját képező (trikája előtti) kája a Kozmikus test (mahá-kája), amely a hat elem (föld, víz, tűz, levegő, tér-idő és értelem) aggregátumaként .jön létre. A mahá-kája tudatállapot, nem felépül az említett elemekből. hanem a szimbolika jellemzi ezekkel, így fogalmazva meg azt a tapasztalati valóságot, amire a figyelem, a szemlélődés és majdan a transzformáció irányul. A kozmikus test tudatállapota, - amelynek a konkrét fizikai testtel való analógiája közismert (mikrokozmosz - makrokozmosz) és amiből a realizációs törekvés kiindulhat -, a tantrikus szimbolikában (kiváltképp a vámácsára irányzatban) feminin princípium. sajátos absztrahált természet jelkép. (A szó a csí gyökből ered, aminek a jelentései: Felhalmozódás. Növekedés. Fokozódás; a kája szó jelentése így: Test, Tömeg, Sokaság. Ehhez az állapothoz kötve az ember öntudatlanul. kényszeríttetve követi a lét felhalmozódásának. növekedésének folyamatát, ami a tapasztalásban a világ független valóságosságának elismerését, s így világként való öntudatlan széthullását jelenti. A mahá-kája állapotában a létet, bármely szimbólumrendszer útjára lép is az ember, minden elemében e szimbólumrendszerré kell, hogy változtassa. A szakrális szimbólumrendszerek éppen ezt a folyamatot rendezik struktúrába. A tudat az általa választott és hordozóként átélt szimbólumrendszerben saját mozgásának tükröződését figyeli meg. E rendszer felé szolipszisztikus attitűddel fordul, ez által rendezett világot önnön testeként, kozmikus tudathordozójaként tapasztalja. E folyamatban olyan állandó tükröződési láncolat valósul meg, amelyben az ember a szimbólumokat mindig új, az előzőt meghaladó tartalommal éli át.
A lételemek rendezése során átélt Éntudat hordozója a változások és alakulások törvényeinek alávetett empírikus világ. A létezés e szintjét meghaladó állapotokat a Trikája Tanítás fejti ki. Ennek a megvalósítás irányából első állapota az Elváltoztatás, vagy Szét-alakítás Teste, a Nirmána-kája (nir = szét, el; má - alakítás, mérés). Ez az állapot nem elsősorban a fizikai halállal áll összefüggésben, hiszen a beavatásokban és meditációs élményekben is átélhető. hanem a tudatot hordozó konkrét lételemek és így az ezekben reflektálódó pszeudo-énség megszűnését jelenti, ami egy magasabb egység létrehozásának feltétele. Átélése nem uralt pozícióban maga a halál, a tudat megsemmisülése, a regeneratív (punardzsanman tendenciák érvényre jutása. (Trisná, Létszomj, karma, létben tartó indíttatás, dzsíva, Élet; vagy a mahájána terminológiában a három gyökérok, hétu: avidjá, nemtudás, rága, az érzékiség tüze, emocionális kötődés, dvésa, ellenszenv, harag, indulat.) A halál az egyetlen közönséges kegy, amelynél a Szellem megváltoztatja formáját - írja Jacob Böhme, de: "nehezebb az Arany megsemmisítése, mint létrehozása". E folyamat átlátása és az ezáltal megjelenő krízisállapot inspiratív erejének állandó, tudatos fenntartása válhat a törekvés mozgatóerejévé, a hordozók és kondíciók átváltoztatásának igényévé. A szakrális orákulum rendszerek éppen ezen operációk végrehajtásához szükséges konkrét lehetőségek összefüggéseinek meghatározásában nyújtanak segítséget. A nirmána-kája (a hermetikában Nigredo) akkor tekinthető megvalósítottnak, ha a törekvő önmaga tettének tudhatja a folyamatot. Hordozója így az átváltozás, az elváltozás, mint tett.
Az elváltoztatás természetesen
nem a dolgok képezte elemvilágra irányul, hanem azokra a tendenciákra,
amelyek a tudatnak a dolgokhoz való relációját meghatározzák. Az empíria
a tapasztalás irányultságának a függvénye. A tudat kontinuusan öntudatlan
állapotába beleágyazó regeneratív tendenciáit a jelenre állított intenzív
törekvés váltja fel, ez vezet az irányultság megváltozásához, a nirmána-káját
meghaladó állapotok megvalósításához. Ahogy a zen kóanjainál a diszkurzivitás
bilincseit széttörő megismerési törekvés válik intuícióvá. nem valaki a
megismerő, és nem valami a megismert. Ez a megismerés, a Lét fénytermészetének
átélése (Albedo. vagy Fehér Opusz), a szexuális unióval szimbolizált
szambógha-kája.
A szambógha Össze-Gyönyörködést jelent utalva minden elválasztott reintegrációra.
Itt egyesül Sákta önnön bölcsességével (pradzs-nyá), ez az állapot válik
a Lét és a Felébredés lényegiségének (szat, esse, lét, lényeg) kozmikus
egyesülésévé, felébredési esszencialitássá (bódhi-szattva), az ideaként
megjelenő üresség (súnjatá) hordozójává. Ahogy a nirmána-káját a szimbolika
a világban megjelenő, a reftektív individualitáshoz nem kötődő Buddha testének
nevezi. a szambógha-kája a mindenekben meglévő Buddha-esszencialitás. Az
eddigi folyamat lényege az összerendezés, majd a fizikai kondícióktól való
függetlenné válás volt. A fizikai testérzet megszűnését követő "éjszakába"
lép be a fény mint hordozó, a Fénytest. "Amikor az anyag fehérlik, Királyunk
legyőzte a halált", a test egyesül éltetőjével. A szambóghá-kája a
végtelen gyönyör állapota. A nirmána-káját a dharma-kája felé közvetítő
jellegére egy hermetikus irat is utal: "Ne állj meg a Fehérnél!".
Ez a gnosztikusok sugárzó teste, a test szellemként való feltámadása, a
szellem és test kozmikus násza. A halál halála. Ebben az állapotban az
extázis a tudat hordozója.
A világot létrehozó és fenntartó
törvényt, valamint a világot az eredeti állapotba visszavezető tanítást
egyaránt a szanszkrit dharma szóval jelöljük. Az időtlen és határtalan
fényvilág, az istenek világa, amelyet a tanítás fonala (és ennek látása)
köt össze az alacsonyabb világokkal, maga a dharma-kája,
az Elv- (doktrína), Törvény-, vagy Univerzális-Test. A hermetikában Rubedo,
vagy Vörös Opusz. Ebből az állapotból jelenik meg Avalókitésvara (A
világokba alászálló Isten) az emberi világban mint Buddha. A megvalósítás
szempontjából ebben az állapotban a tiszta fény a tudat hordozója. (Az
eddig felvázolt Trikája olyan hierarchia, ahol a szambógha-kája és a dharma-kája
a nirmána-kájában immanens, ami arra utal, hogy az átváltozásban való szellem-lélek-
jelen-lét a magasabb állapotok megvalósításának kritériuma. Ezt az immanenciát
nevezi a tibeti buddhizmus vadzsra-kájának, Gyémánt-Villám-Jogar testnek.
vagy szvábhavi-kájá-nak, Önlét testnek.) A hordozók nélküli önátélés, amikor
az ember "önmagának szubsztanciája" (szvarupé-avaszthána), a negyedik
(turija) kája, az Ádi-kája, az Ősörök Test, a dharma-kája
abszolvációja, a Trikája betetőzéseként valósul meg.
A felvázolt folyamat lényege szerint az ember feladata, hogy öntudatának hordozóit és így önmagát egyre szubtilisabb állapotokban élje meg, kiindulva az anyagi világból a formával bíró és formát nélkülöző állapotokon keresztül a nem hordozott abszolútumig. Ezen állapotok hierarchikusan követik egymást, minden állapot az azt megelőzőben immanens. A felébredés lehetősége az egyes állapotok közötti intermedier pillanatban ragadható meg, amikor a tudat akaratlagos akcióval egy már bemerevedett állapotot egy másik, szubtilisabb állapotra változtat át. Az akaratlagosság kritérium, hiszen az-elszenvedett állapotváltozásban (pl. eszméletvesztés, halál) éppen a tudatos tett hiánya miatt a lehetőségek lezárulnak. Az ezen közbülső állapotban való jelen-lét által az átváltoztatandó állapot szubtilisabb formában élhető meg. Elszenvedett állapotváltozás esetén a tudatosság helyét egy még szorosabb függést és durvább hordozót öltve, az újralétesülési indítékok foglalják el. Az a már meglévő szabadság-elemekkel a kondíciók felszámolása révén a Szabadság abszolút fokra emelhető, éppen e folyamatban érhető el a megszabadulás.
A tibeti tantrikus buddhizmusnak
a köztes állapotok lehetőségeit felmutató tanítása a Bardo-Thödol, az Átmeneti
Állapotból Hallás Útján való Megszabadulás, A "halál" szó a Bardo Thödol
címében nem fordul elő. Nemcsak a halál utáni köztes létformákból való
szabadulásról van szó, (bár a mű így fejti ki a tanítás lényegét), hanem
az ezt megelőző és követő állapotokról egyaránt. E tanítás értelmében a
megvilágosodást kivéve minden állapot köztes. s így ezekben a felébredés
vagy az illúziókban örvénylés alternatívája állandóan jelen van. (Maga
az alternatíva is illúzió, de ennek végigjárása meghaladja a gondolkodás
kereteit.) Az alternatíva tényének felismerése már választás is egyben.
A választás lehetőségeiről tudni nem akaró, regeneratív tendenciák által
determinált tudatreziduumok, új, merevebb állapotok felé sodródnak. A szöveg
így szól; "Öntudatod ürességét, mint Buddhaságot felismerni, és a saját
Öntudatodnak érezni elég ahhoz, hogy a Buddha isteni szellemének (állapotában)
megmaradhass." Ha ez a felismerés nem történik meg, a sodródás mindaddig
tart, míg a relatív biztonságot nyújtó önazonosításhoz szükséges tudathordozó
nem jelenik meg, hogy végre megláthassa másban önmagát. A mássággal megjelenik
az idő, és az idővel az állapot halála. Újra köztes állapotban találja
magát, és ez a folyamat maga az örvénylés. "A valóság olyan tudatosság,
amely felülemelkedik a szubjektivitás minden dualitásán." (Lankávatára
Szútra)
Tekintsük át mindezt a Bardo
állapotok és az Életkerék (srid-pahi hkhor- lo) szimbólumrendszerében.
(Az ábra kiegészíti ezt a csakrák
és a káják rendszerével.) Ha kiindulópontnak a halál pillanatát vesszük.
akkor a következő hat köztes állapotot kúlönböztethetjük meg:
A Csikhai Bardo (hchi-khahi
bar-do) a halál pillanatának köztes állapota, a Dharma-kaja abszolútum
tartománya (ádi-kája). Minden forma és hordozó felveszi valóságos fénytermészetét.
"Saját Öntudatod, amely formákat nélkülöző és valóságában üres, és a
felismerés, a világító, az üdvözült - e kettő el nem választható."
Az üresség és a minden forma eredete, az Ősfény azonosságának felismerésére
az képes, aki már az életben a törekvés egyedüli céljául ezt jelölte meg.
Az alternatíva azonosság vagy különbözőség (másság). A különbözőségben
már megjelenik a testiség igénye, a Másodlagos Tiszta Fény (Csikhai
2), a tiszta és ragyogó Illúzió Test (dag-phai- sgzu-lus). Az itt
megjelenő újabb lehetőség az Anya- és Fiú-Valósággal (chos- nyid-ma-bu,
dharma-mátri-putra) való azonosulás. Anya-Valóság az, hogy egyrészt a Dharma
által hordozott igazság beteljesíthető, a Fiú-Valóság pedig az, hogy más-részt
az e Bardoban megjelenő fénytest már az életben folytatott meditatív praxis
során megismertetett. Annak számára, aki ezt az azonosságot felismeri,
a szabadulás itt elérhető. Ha ez nem történik meg, a fizikalitáshoz kötődő
tudatreziduumok további állapotok felé sodródnak. Ez a bardo az Életkerék
szimbolikában az istenek (lha) világával áll kapcsolatban.
A Csönyid Bardo (chos-nyid bar-do) köztes állapotában megjelennek a már formával bíró jelenségek, a szimbolikában a dharmakája divinális perszonifikációi. A békés és haragvó istenségek szimbólumokból felépülő világa, a Dhjáni-Buddhák, dákinik és más panteonalakok álomszerű állapota a megszabadulás lehetőségét jelentheti, ha ezek nem valóságos, vágyteremtette .jellege felismertetik.
Természetesen minden tudat
a saját felépítésének, követett útjának megfelelő forma- és szimbólum-világgal
rendelkezik. ezért a halál utáni vágyképek nem feltétlenül tibetiek. s
nem is feltétlenül isteniek. A szöveg így szól: "Ó bárcsak én. ha a
Valóság bizonytalan átélése nékem feldereng, képes lennék a félelem, rettegés
és borzadály minden gondolatát, az árnyszerű jelenségek mindegyikét elűzve,
(minden képet, amely) megjelenik, mint saját tudatom tükröződését felismerni."
A látomások minden "nap" - ez nem időbeliségre. hanem periodicitásra utal
- más és más alakot öltenek. A felismerés elmulasztása esetén a békés istenalakoktól
távol tartó tendenciák (harag, irigység, stb.) változnak át rettegést és
borzadályt keltő haragvó istenségekké, tovább fokozva a felismerés és azonosulás
nehézségeit. A konkrétabb formák után vágyódás újabb létformát jelenít
meg. Az Életkerék szimbolikában mindez az asurák, titánok (lha-ma-yin)
világával kapcsolatos.
A Sidpai Bardo (lugs-hbzung
srid-pahi bar-do) a szanszárai lét fordított processzusának köztes állapota,
ezen állapotot nem a halál, hanem egy konkrét testben való fogantatás zár
le. Még ebben a köztes állapotban is vannak bizonyos lehetőségek, isteni
világban, természetfeletti születésben. "rejtettben" irdzüs-skyes), rendkívüliben
születni. A formák anyagának "besűrűsödése" révén megjelenik a létvágy,
és ez az anyaöl vízióját vonja maga után. A Bardo Thödol ezt vágytestnek
nevezi, érzékeltetve azt a tendenciát, amely "előképe" a születés utáni
összeálló hordozónak, "A Vágytest (amit bírsz) a hajlamok teste, és
üres." (Ezért azonosítjuk ezt az Életkerék szimbolikában a préták,
yi-dvags, a kielégíthetetlen vágyak miatt szenvedő halottszellemek világával.)
A szöveg itt újra végigjárja a kájákat, a Dharma- és Szambógha-kája után
ez áll: "Ebben az állapotban, melyben most létezel, szinte elviselhetetlen
intenzitással ürességet és világosságot tapasztalsz - ürességet, mely természete
szerint világos, és világosságot, amely természete szerint üres. Ürességet
és világosságot, amelyek egymástól elválaszthatatlanok. Ez a tudat Ős-
(vagy változatlan) állapota, amely (maga) az Adikája (gowo-nyidku). És
az erő, amely belőle árad akadályt nem ismerően, és mindenüvé sugárzik
- ez a Nirmána-kája."
... "Ha a négy káját felismered, úgy minden
bizonnyal szabadulást nyersz bármelyikben." A nirmána-kája ereje, amennyiben
az anyaölbe való belépés megakadályozásának módjai eredménytelenek maradnak
-, a létszomj irányításával egy még "durvább" köztes állapotot eredményez.
A Kjenaj (skye-gnas bar-do) a születés helyének köztes állapota, vagy a "születésben van" (anyaméh) köztes állapota. Tényleges lehetőségről itt alig lehet beszélni, mert ebben az állapotban a létesülési vágy teljes elhatalmasodása révén a karma magvai megfogannak és kicsíráznak, testté és világgá multiplikálódnak, megindul a növekedés, terjeszkedés, burjánzás. A Sidpai Bardoban a létesülési tendenciákká redukálódó, és ezáltal megszűnő Én, (Öntudat), itt csíráiban újra megjelenik, hogy majd a konkrét hordozókban önmagára eszmélhessen, ez azonban már egy másik létező. Ez az állapot a poklok (dmyal-ba) világával van kapcsolatban, mivel itt a legteljesebb a meghatározottság. A "Halottak Bírája" felmutatja a "lelkiismeret tükrét", hogy ebben a tudat saját indítékai által önmaga felett mondjon ítéletet. A tükör egyben hordozójává válik, ebben lát, ebben ismer önmagára. S mivel ez meghatározója. ebből jelenik meg a halál. A további állapotokban a tükör világgá teljesedik ki.
A Milam Bardo (rmi-lam bar-do) az álomállapotnak, a tapasztalás idejének köztes állapota. Szoros kapcsolatban van a születéssel. és az azt követő álomszerű öntudatlan állapottal. Megjelenik a test és világ álomképe, felszakadnak a "sebek" (érzékszervek). Belép a mennyiség és a minőség, meg jelenik az idő. Már van tapasztalás, de nincs Tapasztaló, már van látás, de nincs Látó. Ez az állati szinten élő lények, ahogy a Bardo gyökérverse fogalmazza, a "tunya barmok" világa, Az ebben való lehetőség megragadására irányuló önmegvalósítási módszerek ismeretesek. Avalókitésvara e birodalomban könyvvel a kezében .jelenik meg, hogy "a vak sors és zabolátlan ösztönök ,lényeinek" a Dharmát felmutassa.
A Tingezin Samtam Bardo (ting-nge-hzin bsam-gtam bar-do) a szamádhi (extatikus egyensúly) és dhjána (meditáció) köztes állapota. A Tan megvalósítására törekvő ember tudatállapota. Megtörtént az önmagára- eszmélés, és annak belátása. hogy a hordozókban, a világban tükröződő Én-tudat e reflexió folytán meghatározott. Megjelenik a Nagy Felszabadulás igénye és lehetősége. Az ebbe az állapotba való belépés köztes állapotában megkezdődhet a dolgokká sűrűsödött fény akaratlagos és tudatos újbóli fénnyé változtatása. Az összes eddigi állapotot magában hordozó Szúksma- kája létrehozása, élővé változtatása. Ebben az állapotban jelenik meg Avalókitésvara az emberi világban mint Buddha. a Felébredett.
Ekkor van a Felébredés, a fény és sötétség, a világok és állapotok örvénylésének, változásának mozdulatlan centrumában.
A szimbológia egyik célja, hogy a különböző önmegvalósító rendszerek közötti párhuzamokat feltárja. A felvázolt váhanaváda (a Hordozók Tana) szimbóluma lehet az állandó önmeghaladás folyamatának, rávilágít más szimbólumrendszerekben alkalmazott metódusokra is. A mindenre kiterjesztendő, a hordozókban tudatos önreflexió lehetőségét az embert körülvevő világ feltérképezése nyújtja. Nincs ennél közvetlenebb szimbólumrendszer. Jellemző lehet egy emberre, hogy mit álmodik álmában, de még jellemzőbb, hogy mit álmodik az ébrenlét állapotában. Itt megmutatkoznak a konkrét állapotokhoz láncoló kondíciók (karma-handha), de rámutatnak lehetőségeire, e kötelékek felszámolásának módjára is. A kiindulópontot az emberi folyamatok, történések, állapotok rendezése jelenti, s ez esetleg éppen valamely szakrális szimbólumrendszer segítségével történhet. Az első fázis az analógiára való érzékenység, és a kontaktusok helyreállításából áll.